1908. október 4-én jelent meg Eszéken négyoldalnyi terjedelemben a szlavónországi szórványmagyarság fölöttébb zaklatott sorsának alakulását felügyelő Szlavóniai Magyar Újság – A Horvát–Szlavónországokban élő magyarok lapjának első száma. Felelős szerkesztője és laptulajdonosa Poliány Zoltán volt. A vasárnap megjelenő lapot Eszéken szerkesztették, és a Szlavóniai Magyar Újság könyvnyomdájában nyomtatták. A főszerkesztő egyik vezércikkében kifejtette: a Szlavóniában letelepedett magyarság nagy területen szóródott szét, ezért úgyszólván képtelenek közösséggé szerveződni. Az intézményeket nélkülöző társadalomban a közösségteremtésnek egyik járható útja a művelődési egyesületek, olvasókörök alapítása és megszervezése. Ebben a munkában meghatározó szerepe van a magyar nyelvű sajtónak. „A szlavóniai magyarságnak sok és nagy érdekei vannak. A hozzánk érkezett panaszokból látjuk, hogy itt a magyarságnak tömörülésre van szüksége, hogy az összmagyarságot érdeklő jogos érdekeit megvédhesse” – írta Poliány Zoltán. Az olvasókörök hálózatát egy központ köré kell szervezni, hogy azután az így alakított egyesületi centrum felállíthasson „egy ingyenes jogvédő és tanácsadó irodát, amely a magyarság sérelmeit vizsgálhatná és jogvédelmet nyújtana. – Fejtegetés végén a főszerkesztő hozzáfűzte –: Szervezkedésben van az erő.” Ezt a munkát 1908–1918 között a Szlavóniai Magyar Újság teljes odaadással végezte, a hírlap a történelmi Magyarország összeomlásának napjaiban együtt pusztult el Szlavónországgal, azzal a vidékkel, amelynek elesett magyarjait egy évtizeden át istápolta és gyámolította. Maga volt a csoda, hogy a hírlap abban az ellenséges környezetben egy évtizeden át megjelenhetett, és tizenegy évfolyamának, közel ötszáz számában krónikáját adta annak a százezer főnél is nagyobb magyar közösségnek, amely elesettségében földet és megélhetést keresett magának, s amelynek a feléje irányuló ellenséges indulatok szüntelen áradásban pillanatnyi megnyugvása nem volt.
Makkai Béla és Makkai Várkonyi Ildikó szerzőpáros A „Szlavóniai Magyar Újság” és a horvátországi magyarság (1908–1918) című tanulmányában elismerően szólt az eszéki hírlap küldetéséről: Poliány Zoltán lapja olyan orgánum volt – írták –, amely vállalta olvasói eligazítását az ismeretlen kultúra, szokások és törvények útvesztőiben, amellett ápolta a szlavóniai magyar közösség nemzeti azonosságtudatát, s vállalta annak gazdasági, vallási és nemzeti sérelmeinek képviseletét is. A szerkesztő érdemének tekintették, hogy „mértéktartó és népszerű lapot készített, amely a kisebbségi léthelyzetben megfelelt a szlavóniai (és bosznia-hercegovinai) magyarság szükségleteinek. […] a bevándorolt magyarság számára sérelmeik szócsöve s a kisebbségi jogvédelem egyik biztosítéka lett”. És miközben a Szlavóniai Magyar Újság történelmet írt, lapjain – tanítók, papok, lelkészek, hivatalnokok és újságírók tolla nyomán – megszületett a régió sajátos magyar irodalma is.
Mák Ferenc archívumából
Az 1908–1918 között megjelenő Szlavóniai Magyar Újság lapjain olyan szlavóniai magyar alkotók tudósi–írói életműve teljesedett ki, mint Haller Jenő a nagypiszanicai Julián-iskola igazgató-tanítója, Lénárth Imre csákováci és Kontler Gyula szlatinai Julián-tanító, Kozma Imre, a Rumai Magyar Olvasókör titkára, Kelecsényi Zádor, vukovári királyi közjegyző, Ágoston Sándor kórógyi református lelkész, Kovács Ferenc római katholikus plébános, Pataky Kálmán, az eszéki állami polgári fiú- és leányiskolai igazgatója, de itt jelentette meg írásait Falcione Kálmán, az eszéki 28. honvéd gyalogezred főhadnagya is. Poliány Zoltán lapjában 1914 tavaszán tizenkét folytatásban közölte Molnár Sándor A kerülő leánya című regényét, de itt jelentek meg rendszeresen Bassa Gyuri Boszniai levelei és versei, Kristály István, a jeles délvidéki író első novellái, és Bárd Aurél szlavóniai statisztikai, közigazgatási és oktatáspolitikai írásai is.
1918 őszén, a világháborút követő összeomlás idején, az őszirózsás forradalom napjaiban a Szlavóniai Magyar Újság munkájának ellehetetlenülésekor úgyszólván teljes egészében megszűnt a délvidéki magyar lapkiadás, olyan patinás, több évtizedes múltra visszatekintő lapok tűntek el, mint a Fehértemplom és Vidéke, a Zombor és Vidéke, az Újvidéki Napló, a pancsovai Délvidéki Lapok, a nagybecskereki Torontál, a Palánkai Hírlap, a csáktornyai Muraköz–Medjimurje és az Óbecse és Vidéke. 1919-ig küzdött a fönnmaradásért a Bácstopolyai Hírlap, a szabadkai Bácskai Hírlap, a Zentai Friss Újság és az újvidéki Bácsmegye, de ők sem nyerték el az új délszláv állam hivatalnoki karának tetszését, elismerését – így megszűntek létezni.
A Szlavóniai Magyar Újság megszűnésének napjaiban Károlyi Mihály már Belgrádban tárgyalt a szerb kormány tagjaival, majd 1918. november 13-án az antant hatalmak részéről a francia keleti hadsereg parancsnoka, Henrys tábornok és a szerb hadsereg főparancsnoka, Živojin Mišić vajda katonai egyezményt írt alá a magyar kormány képviselőjével, Linder Bélával a háborút lezáró fegyverszünetről. A demarkációs vonalat Horvátországtól északra húzták meg, s az antant-szerb megszálló csapatok már november 13-án, a konvenció aláírásának napján bevonultak Baranyába, ahol a szerb hadsereg támogatásával megalakult Nemzeti Igazgatóság bevezette a saját szerb közigazgatását, és hozzákezdett az intézmények és az iskolák saját nemzeti érdekeiknek megfelelő átszervezéséhez. 1918. november 25-én a szláv lakosság képviseletében, Újvidéken összeült a Nagy Nemzetgyűlés, mely határozatot hozott Bánát, Bácska és Baranya Magyarországgal fennálló államjogi, politikai és gazdasági kapcsolatainak a megszakításáról, egyúttal kinyilatkozta e területeknek a Szerb Királysághoz való csatlakozását. A jelentős magyar területek megszállását követően 1918. december 1-jén kikiáltották a délszláv államközösséget, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot. Pécs–Baranya szerb megszállása 1918 novemberétől 1921 augusztusáig tartott.
1921. augusztus 14-én Pécsett a Szocialista Párt vezetésével összeült a megszállt területek szakszervezeti kongresszusa, melyen Dobrovics Péter bejelentette: megteremtik a „Pécs-baranyai szabadságszigetet”, a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaságot! Ezt követően Svetislav Rajić szerb kormánybiztos-főispán hivatalosan is bejelentette a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság megalakulását. A „köztársaság” azonban mindössze néhány napig létezett, a szerb megszálló csapatok 1921. augusztus 18-a és 24-e között kivonulnak a megszállt területekről, Rajić főispán augusztus 20-án délelőtt az Eszék felé induló vonattal hagyta el a várost. Szűts Emil Az elmerült sziget – A Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság című könyvében így foglalta össze a történteket: „A baranyai területekről igen sokan menekültek Szlavóniába. Néhány nap alatt Eszékre érkezetteknek száma megközelítette a 20 ezret. Ilyen nagyarányú elvándorlásra előzetesen senki sem gondolt. Ezért elhelyezésük szinte megoldhatatlan probléma elé állította a várost. Iskolákban, ideiglenes barakkokban szállásolták el a menekülteket. Megkísérelték számukra a legalapvetőbb élelmiszercikkek biztosítását. A belgrádi kormány külön megbízottat küldött a helyszínre, hogy irányítsa a menekültek ügyének intézését.” Szűts Emil szerint „a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság ötszáz Magyarországról elmenekült terrorista műve volt”.
Haraszti Sándor Befejezetlen számvetés című könyvében hosszan részletezte Pécsett végzett „forradalmi” tevékenységének lényegét: Magyar József – az építőmunkásból lett szerkesztő – lapjából, a Munkásból napilap lett, s a szerkesztőnek több állandó munkatársra volt szüksége, ezért Haraszti Sándor is elszegődött újságírónak. „A lap hírszolgálata frissebb, gazdagabb lett, vitázó kedve élénkebb, magabiztosabb, és – ami persze nem egyedül a mi érdemünk volt – politikai publicisztikáját is hamarosan a vidéki átlagszínvonal fölé emeltük” – írta Haraszti Sándor. Munkájáról a továbbiakban így írt: „Volt egy mulaszthatatlan napi feladatom: a lap nagyobb és fontosabb cikkeit levonatban be kellett mutatnom Rajics kormánybiztos főispánnak, vagy távolléte esetén a magyar huszártisztből nagyszerb patriótává vedlett titkárának. Ők voltak a cenzorok, az ő engedélyük nélkül a lap egyetlen száma sem hagyhatta el a nyomdát. Az igaz, hogy ez a feladat aránylag kevés gondot okozott, mert a kommün után Rajicsék cenzúrája elég liberálisan bánt a Munkással, kevés cikkét tiltották le.” A Munkás a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság összeomlásakor megszűnt, s a lap újságírói és szerkesztői csatlakoztak a menekülők csapatához.
Az ő hathatós közreműködésükkel jelent meg Eszéken 1921. november 15-én Aleksandrovič P. Milan felelős szerkesztő és igazgató irányításával – kezdetben 6, 1922. január elejétől azonban már csak 4 oldalon – a magyarországi menekült forradalmárok igen rövid életű lapja, a Magyar Újság (Mađarske Novine), amely magát politikai, társadalmi és közgazdasági napilapnak hirdette, s amelyet az „osijeki” Srpska Štamparija d. d. u. állított elő. Lábadi Károly Horvátországi Magyar Művelődéstörténeti Lexikon című munkájában azonban Ormai Józsefet nevezte meg főszerkesztőnek. Az újság 1922. március 28-i számában megjelent hirdetés szerint, a lap készítőinek meggyőződése volt, hogy: „magyar ember csak az SHS királyságbeli magyarság szószólóját, az osijeki Magyar Újságot olvassa és terjeszti”. Indulásakor a lap első oldalán rendre vezércikkben szólították meg az olvasókat, alatta az 1–2. oldalon a Tárca rovatban alkalmi jegyzet, vers, vagy novella volt olvasható. A 2–3. oldalra a Legújabb cím alatt tudósítások, politikai kommentárok sorakoztak, majd a 3–4. oldalon következtek a Hírek, melyek többnyire az Eszék környéki közéleti, kulturális, színházi és irodalmi eseményekről számoltak be. Az 5–6. oldalon jelentek meg a hirdetések, ám ezek – az oldalszám csökkenésével – néhány szám után elmaradtak.
(Folytatjuk)
