2024. július 24., szerda

Lelkes honleány pályája a Budapest–Temesvár–Fiume háromszögben

Kánya Emília (Pest, 1828. november 10. – Fiume, 1905. december 29.)

„A hely szerény volt, ahová az élet állított, kit érdekel tulajdonképpen a csendes közkatona vívása, ha halva is rogy össze a küzdőtéren! Csak a vezérek szerepelnek az életben, akár nyert, akár vesztett csata kíséri lépteiket. De aztán elgondoltam, hogy tanulság van a legkisebb életfolyamban is, és nemigen volt még teremtés, a legigénytelenebb is, akitől ne tudtam volna tanulni valamit.” (Kánya Emília) A magyar irodalomtörténet Kánya Emíliát, Kánya Pál evangélikus gimnáziumi igazgató leányát az ország első női lapszerkesztőjeként tartja számon, s alkalmasint fél mondatban hozzáteszi: kora kiváló író-újságíró egyénisége volt. S ez is csak akkor került a figyelem középpontjába, amikor 1998-ban a Kortárs Kiadónál megjelentek a mindaddig kéziratban kallódó, Fiumében írott visszaemlékezései, a Réges-régi időkről – Egy 19. századi írónő emlékiratai című, a legkiválóbb visszaemlékezések sorába tartozó memoárkötete. Kánya Emília – Pákh Albert, Falk Miksa, Vahot Imre és Székács József társaságában – a magyar reformkor és a szabadságharc gyermeke volt, s hiteles tanúja a forradalmi lelkesedésnek, majd a bukásnak és a megtorlás rettenetes eseményeinek. 1847-ben férjhez ment Feldinger Gottfriedhez, egy vagyonos temesvári birtokos-kereskedő fiához – aki később Földényi Frigyesre magyarosította a nevét –, s a rövid házasságukból négy gyermekük született. Így adódott, hogy a szabadságharc bukása után, 1851-ben Temesváron – ahol a forradalom eseményeit, majd a megtorlás éveit átvészelték – Kánya Emília és férje Euphrosine (Derű) címen német nyelvű lapot indított, amelyben – a visszaemlékezések szerint –„először jelent meg Petőfi Sándor életrajza, de a lapot az akkori kormány, a kiadvány harmadik negyedévében beszüntette”. Már az 1850-es években – álnévvel – gyakran megjelentek írásai a korabeli lapokban, de csak 1857-ben lépett fel Emilia keresztneve alatt a Vahot Imre szerkesztette Napkeletben és a Hölgyfutárban. A kor szépirodalmi lapjaiba – a Szépirodalmi Közlönybe (1857–1858), a Divatcsarnokba (1860) és az általa szerkesztett Családi Körbe – beszélyeket, iránycikkeket, élet- és jellemrajzokat írt. Első, boldogtalan házassága után 1861-ben férjhez ment Szegfi Mór újságíróhoz, ezt követően teljesedett ki írói pályája. 1884-től Fiumébe költözött, ahol fiának, Szegfi Lászlónak, a Fiumei Szemle szerkesztőjének lakásában élt, ott írta meg történelmi jelentőségű visszaemlékezéseit. Fiumében halt meg 1905. december 29-én. Sírja fölé a fiumei Campo Santóban 1907. június végén állították fel a Gerenday Béla által készített díszes síremléket. Pályája csúcsán, lapszerkesztői tevékenységének idején, 1860-ban Emilia néven jelent meg a Válságos napok című, a szabadságharcról szóló regénye. Kánya Emília a Réges-régi időkről – Egy 19. századi írónő emlékiratai című emlékiratában így vallott írói elhivatottságáról: „Az ilyen szellemi foglalkozás nagyon megegyeztethető a nő családi hivatásával is – még nagyobb ambícióval vezettem háztartásunkat, gondoztam, neveltem drága kis gyermekeimet. Csak azt az időt fordítottam írásra, melyet mások a túlságos sok pihenésnek és szórakozásnak szánnak. […] Az én gyermekeim és háztartásom sohasem szenvedte meg az én szerény, egyszerű írói kísérleteimet.” Kánya Emília a Réges-régi időkből – Egy 19. századi írónő emlékiratai című munkája első fejezetében, Az apai házban rajongó szeretettel emlékezett gyermekkorára és ifjú éveire: „Oh, édes, aranyos gyermekkor! Milyen hálás vagyok, hogy részem volt benned!” – vetette papírra, miközben részletesen leírta a kastély falait és mennyezetét díszítő mitológiai alakokat, amint Ceres lengő kék ruhában, kévébe kötött kalászokkal és gyönyörű gyümölcsökkel körülvéve üldögélt a lugas árnyékában, miközben mellette Bacchus lejtette táncát a gráciákkal. A családi emlékezet szerint a kínai szobában Gödöllőre, Grassalkovich herceg látogatására utazván Mária Terézia is eltöltött alkalmanként egy-egy éjszakát. Az emlékirat írója arra is emlékezett, hogy nagy ünnepélyességgel, mesés fényességgel tették le az új lánchíd alapkövét, mint ahogyan a feledhetetlen élmények sorába tartozott a Nemzeti Színház 1837. augusztus 22-én történt megnyitása – és általában annak létezése, működése – is, az esti előadások a „mesés regevilág” csodáit nyitották meg az ifjú leány előtt. „Sokat tudnék írni erről a gyönyörű életről, kicsi élményekről, melyek a gyermek előtt nagy események voltak, és amelyeket nemcsak hogy most, 72 éves koromban sem tudtam elfelejteni, de amelyeket valóságosabban látok magam előtt, mint a későbbi évek élményeit” – írta Emília asszony eltöprengve a múlt eseményei fölött.

Ifjú évei alatt – a reformkori nemzeti törekvések kiteljesedésének idején – „óriási haladást tett a tudomány, melynek zászlóvivőit, báró Eötvös Józsefet, Trefort Ágostont, mai nap pedig Wlassics Gyula minisztereket megilleti a halhatatlanság hervadhatatlan babérkoszorúja”. Örömmel tapasztalta azt az előrehaladást, melyet a történelem – korábban csak burkolva, misztikus homályba takarva előadott ismeretek után – immár igazságos, tárgyilagos föltárásában és kidolgozásában tettek az Akadémia tudósai. „Nagy áldása továbbá a mai nevelésnek a nemzeti színvonalra való helyezése – lelkesedett a változásokért az emlékirat szerzője. – Mi, hatvan évvel ezelőtt tanuló leánykák a német pedagógia alapelvei szerint haladtunk, a német irodalom klasszikus termékeit jobban ismertük a magunk irodalmánál, mert fejlettebb, s közkézen forgó volt. Elenyésző kisebbségben támadt szép magyar költemény, de ami volt, azt forró szívvel tettük magunkévá.” Gondoskodott erről a protestáns felekezeti leányiskola legbuzgóbb tanára, a kedves Dirner Endre, és a rajongva szeretett hittantanár, Székács József, akitől magyar nyelv- és irodalom órákat is vettek.

Kánya Pál családja egyébként egyházi vonalon is szoros kapcsolatban állt a Székács családdal. „Székácsot, a nagy egyházi szónokot, aki egyike volt a legszeretetreméltóbb embereknek, bámuló szeretettel vettük körül – írta visszatekintésében is leplezetlen rajongással Kánya Emília. – Feljegyzésre méltó boldog délutánjaim közé tartozott, ha már mint nagy leány, oly boldog lehettem, hogy tollba mondott prédikációit írhattam. Ez kitüntetésszámba ment. Egy egész életen át jóakaró barátom maradt a későbbi méltóságos püspök úr is. De milyen szeretetreméltó ember volt Székács József! Élénk, vicces előadásával felvillanyozta az egész társaságot, kiapadhatatlan volt adomái, vidám ötletei tárháza. […] Már gyermekkoromban bálványoztam őt, és mikor nagynak kezdtem érezni magamat, akkor is rajongtam érte, mint akkortájt a lutheránus leányok és asszonyok mindannyian. Nagyszerű volt tehát a befolyása mindazon családoknál, akikkel érintkezett – és kikkel nem érintkezett Székács? Élénk volt, erélyes volt a közügyekre nézve, minden porcikája protestáns, állhatatos, erős meggyőződésű, aki uralkodott a szívek fölött, és az életben is hirdette, nemcsak a szószéken, a lelki szabadságot, világosságot, kitartást, és ahol kellett, az ellenszegülést is.” A  baráti körhöz tartozott továbbá a két Markusovszky, Lajos az orvos és József az ügyvéd, Tavassy Lajos, a protestáns gimnázium tanára, továbbá Brassai Sámuel, Barabás Miklós és Ballagi Mór is. „Ez időben kivált a magyar irodalom jobb termékeit tettem magamévá, de azért rajongtam Humboldt utazásai iránt is, és épp úgy mindenért, ami szép volt, és nem köznapi. […] Szerény kívánságaimat bőven kielégítette az az élet, melyet éltünk otthon.”

Az ifjú évek feledhetetlen emlékei közé tartozott az 1843-as és az 1844-es esztendő nyara, melyeket a család Liptó megyében, a Csorba-tó környékén töltött. Már útközben elkápráztatta őket szépségeivel a Vág völgye, a nagyszerű szerpentin a Sturecen, majd a mélységes, hallgatag fenyőerdő. A visszaemlékező szerint: „Istenem, milyen fennkölt hangulatok szálltak meg, ilyen zizegő, beszélő erdőben sétálgatva. […] A felhők közt, a mennyországban járt a lelkem, és onnan kísért az élet legegyszerűbb foglalkozásaihoz is. Egyszóval, bolondos egy kislány voltam akkor is, csordultig tele a szívem nagy boldogsággal.” A Csorba-tó, „az ő nagyszerű hátterével, a hófödte Kárpátokkal, majdnem levett a lábamról. Megingott velem a föld, féltem az óriások között, a szomorú, hangtalan magányban, mely mégis tele volt nagyszerű, isteni alkotásokkal! Ez volt a legnagyobb és a legbűbájosabb tájkép, melyet eddig megriadt szemem valaha látott. Még most is előttem áll a csudatáj: a vízesés, az óriási sziklák, és az a leírhatatlan fenség, mely komoly dolgokat regél óriások dühös harcáról, ahol kősziklákkal sújtották agyon egymást. Megnémultam, meg voltam bűvölve! […] Az egész egy elfelejtett darab regevilág. Megkövült lényekkel.” Nagy, élményekben gazda kirándulásokat tettek a Királyormára, a Lomnici csúcsra és a kolbachi vízeséshez, bebarangolták Szepes megye legszebb városait, köztük Tátrafüredet és Rimaszombatot is.

„Sándor vad hangulatban volt”

Majális Petőfivel

Az 1846. esztendő nyara a kedves barátok, Markusovszky és Pákh társaságában a budai hegyekben tett kellemesen kirándulásokkal kezdődött, „vígan voltunk, tréfáltunk, mint nagy gyermekeknél, akik nem kívánnak óriási dolgokat az élettől, szokásban van”. Egy ilyen vasárnapi kirándulás alkalmával találkoztak Petőfivel is. Pákh Albert és társasága a Disznófő melletti kis tónál üldögéltek, amikor egy barna, feketeszemű fiatalember lépett hozzájuk és bemutatkozott: Degré Alajosnak hívták, és rámutat egy közeli társaságra, akikkel ő mulatott. „A Tízek Társasága volt, köztük Petőfi is, Pálfy Albert, és még többen, akiket nem csak Pákh leírása után, hanem különben is ismertünk. Kértük Degrét, hozza el nekünk Petőfit, akit még sohasem láttunk, és akinek költeményei gyújtó hatással voltak ránk. Degré udvariasan szót fogadott, odament a másik társasághoz, és pár perc múlva visszajött – egyedül! Sándor olyan vad hangulatban volt, hogy nem enged a szép szónak, és nem jő el, nincs úgy »tónolva« – ilyen díszes társaság, sat… Pedig olyan egyszerűek voltunk!” Erre azután az oroszlánszelídítőnek becézett Pákh Albert kerekedett föl, aki azután néhány perc múlva „nyakon csípve” hozta el hozzánk Petőfit! „Bizony egy cseppet sem voltunk elragadtatva attól a borzas, sárga bőrű, félszeg mozdulatú, hanyag öltözetű fiatalembertől, aki tréfás szavakkal mutatott be nekünk Pákh, mint a vadon fiát. Nálunk maradt ugyan nagy nehezen Petőfi, de látszott rajta, nem érezte magát valami nagyon jól közöttünk. Keveset beszélt. Én megköszöntem neki azt a pár élvezetes órát, melyet nekem a költeményei által szerzett, ő zavartan, ügyetlenül visszautasította a szép szót, láttam, hogy szabadulni szeretne a mi társaságunkból – de mielőbb. Nem is igen tartóztattuk hát, megköszöntük fáradozását, aztán hátat fordított nekünk, és visszatért embereihez” – foglalta emlékei sorába a nevezetes találkozást Kánya Emília. A társaság hozzá volt szokva a jó modorhoz, és bár „a nagy, a bámult” Petőfi nem követett el semmi társasági hibát – mindösszesen csak ünnepélyes és kelletlen volt –, megbocsátották ugyan a modortalanságát, de nem kértek többé belőle. Pákh nagyot derült a történteken, ő tudta, hogy Petőfi kedélye mostanság „el van borulva, haragos, veszekedő kedvében van megint! Ilyenkor legjobb magára hagyni, majd kibékül magától is”. A személyes találkozás azonban mély benyomást tett Kánya Emíliára. „A költőt nem veszítettem szem elől és azután is örömmel böngésztem a lapokat, és kerestem az ő költeményeit, és Pákh ezentúl kénytelen volt nekünk sokat beszélni róla, baráti civódásaikról, szavalásaikról, olykor bolondos jókedvéről, melyet nyomban a legfeketébb kétségbeesés váltott fel. Ezentúl nem láttuk többé Petőfit, neki pedig úgy látszik, nem volt kedve látogatást tenni nálunk. Egypár hét múlva mégis életjelt adott magáról, és saját szép keze írásával egy költeményt küldött nekem: A virágok.”

Ki a mezőre ballagok,
Hol fű között virág terem,
Virágok, szép virágaim,
Be kedvesek vagytok nekem!
Ha látom, mintha lyányt látnék,
Szivem reszket, keblem dagad. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat
.

A verset a megajándékozott éveken át ereklyeként őrizte.

(Folytatjuk)