2024. május 30., csütörtök

Állandó útitársa a költészet

Fehér Illés műfordító, biokémikus nagyívű szellemi és valós térbeli utakat tesz meg, ugyanis kettősségek jellemzik, a zsenialitásig fokozta a reáltudományok és a (élet)művészet elegyét. Az új reneszánsz embernek is nevezett többnyelvű humanistával műfordításairól, a tudománnyal és a mindennapi élettel kapcsolatos tapasztalatairól beszélgettünk.

Újabb kutatások szerint a kémia és az érzelmek világa nem áll olyan távol egymástól, gondolok itt a szerelmet kiváltó vegyi összetevőkre. Hogyan történik egy biokémikus szerelembeesése a költészet iránt?

– Most jót rötyögtem. Léteznek endorfinok – az agyalapi mirigyből szabadulnak a véráramba, viselkedésünket képesek döntően befolyásolni, de ez más káposzta.
Nem a biokémikus lett szerelmes a költészetbe, hanem még az elemista Fehér Illés.

Jómagam költőként, íróként számtalanszor tapasztalom, hogy inspiráló, okító számomra a realista szemléletmód, a gazdaság, a tudomány világa is. Működhet mindez fordítva, egy tudós számára többletet nyújthat a művészet, a líra megfoghatatlan, lelki természete?

– Ha valaki megkérdezi tőlem: egy tudományos munkás miért vállalkozik olyan munkára – jelen pillanatban a műfordításra – amely eleve sikertelenségre ítéltetett, akkor a híres alpinistát – Hillarit idézem:
Megkérdezték, miért mászta meg a Csomolungmát.

Válasza: Mert ott van.

Tehát a kettőnek semmi köze egymáshoz. Életemet különben is, születésemtől kezdve, a kettősségek jellemzik. Magyar szülők gyerekeként valahol Isztriában születtem, akkor éppen olasz hon volt, később Jugoszláviához tartozott, most éppen Horvátország. Voltam kikiáltott zseni és elátkozott sarlatán, megbecsült szakember és közönséges kocsmatöltelék, a tenisz és a boksz egész szépen megfértek egymás mellett, míg egy korai sérülés véget nem vetett sportolói pályafutásomnak.

Egyszerűen szeretem a költészetet, életem része. Ezt ha valaki nem érti, akkor minden magyarázat felesleges. Az út innen vezetett a műfordításhoz.

Egyetemista koromban kezdtem fordítgatni, mert Radnóti nélkül még udvarolni sem tudtam. Banja Lukán – húsz gyönyörű évet töltöttem Boszniában, második hazámnak tartom – kerültem szoros összeköttetésbe az igen erős Banja Luka-i írókörrel, és kikerültem az ismeretlenség homályából. Első (f)ordításaim a Banja Luka-i Putevi folyóiratban jelentek meg, következett a mosztári Most folyóirat, a Magyar Szó, a Hét nap, az Üzenet, az Orbis, a Lipar...

Hogy milyen sikeresek fordításaim? Például Nagy László verseinek fordításairól két szélsőséges vélemény van, neveket nem említve – mindkettő az irodalomtudományok doktora. Az egyik: ”Što se mene tiče, đžabe si se trudio“(Ami engem illet, hiába törekedtél). A másik: “Vaši prevodi su izvanredni, nedostatke u originalu treba tražiti“ (A fordítások kiválóak, az eredeti szövegben kell keresni a hiányosságokat). Minden kommentár felesleges.

Ha jól tudom, az Ezüst híd című antológia megjelenése mérföldkő volt számodra. Hova tart a jelenben ennek a fordításkötetnek a folytatása?

– Nem tudom, mérföldkő-e, hisz a kötet kiadását is még akkor terveztük, mikor a Vrbas-parti városban éltem, de 1989-ben személyes okok miatt elhagytam a feledhetetlen boszniai Krajinát, aztán jött a háború, és...

Fordításaim érintetlenül hevertek íróasztalom fiókjában. De 1995 végén – ismét egy véletlen találkozásnak köszönve – kapcsolatba kerültem a kanizsai Orbis folyóirat szerkesztőivel, akik újra „felébresztettek”. Nekibuzdultam, átdolgoztam a fordításokat Túri Gábor recenziója alapján, de a kiadás, számomra ismeretlen okok miatt, ismét elmaradt. Közben az élet más vizekre terelt. Újabb évek röppentek el és a fordítások Csipkerózsika-álmukat aludták. Pontosabban, üres óráimban az eredeti válogatást – 55 költő 66 versét (a számok teljesen véletlen szerűek), immár tudatosan 66 költő 77 versre egészítettem ki, majd Szloboda János kritikai megjegyzései után újra átdolgoztam. Az első próbálkozások után, több mint húsz év elteltével, tényleg az olvasó kezébe került a kötet a Családi Kör jóvoltából.

Mindenesetre egyelőre az egyetlen önálló fordításkötetem, de ez az állapot még ebben az évben – remélem – változik.
A Banja Luka-i költők antológiájának kézirata kész, és ha nem jön közbe semmi, akkor egy kétnyelvű Kassák-kötet kézirata is elkészül a nyár végéig. A kiadók már adottak...

Milyen nyelvekre, nyelvekről fordítottál eddig, és vannak-e új nyelvi utak, amelyeket bejárni készülsz?

– Eredendően magyarról szerbre és szerbről magyarra fordítok. De ha „nagyon bosszant”, hogy egy verset nem olvashatok magyarul vagy szerbül, akkor fordítok angolról, németről és oroszról is. Ezek kivételes esetek.

Azt írtam: magyarról szerbre és szerbről magyarra fordítok. Nem írhatom: szerbhorvát nyelv, mert a délszláv őrület miatt, most már létezik horvát, bosnyák és montenegrói nyelv is.
Isten bocsássa meg nekem a következő sorokat.

Az ekavski, jekavski és ijekavski különbségeket természetesen ismerem. A szerbiai szerbek az ekavski, a boszniai és horvátországi szerbek és az itt élő horvátok a jekavszki, a bosnyákok és a montenegróiak a jekavszki egy-egy különleges változatát, a horvátországi horvátok pedig az ijekakvszki nyelvjárást használják. Mindenkit tökéletesen megértek – minden részről vannak barátaim, közöttük költők is, és a legtermészetesebb, hogy válogatásomban egyaránt vannak szerb, horvát, bosnyák és montenegrói költők.
Beszédben a jekavszki nyelvjárást, írásban az ekavszkit alkalmazom. Tulajdonképpen milyen nyelvről és milyen nyelvre is fordítok? Szerbről is, horvátról is, bosnyákról is, montenegróiról is. Azta neki... poliglott lettem.

Ha már az utazásnál tartunk, blogodon, a fent említett kötettel azonos című Ezüst hídon élvezettel olvashatjuk útleírásaid. Legutóbb az oroszországi élményeket osztottad meg az olvasóval. Bizonyára nagy tapasztalat és bölcsesség szükségeltetik hozzá, hogy belső és külső utazásaink össze(f)érjenek. Mi erről a véleményed?

– Saját szemüvegemen keresztül szemlélem a világot. Nem érdekel, ki milyen nyelven beszél, csak legyen ember, nagybetűs ember. Tisztelje, becsülje a másikat – fogadja el, hogy mindenki külön egyéniség, ne kelljen alakoskodni, és meg fogjuk érteni egymást. Ez nem tapasztalat kérdése, ezt talán életszemléletnek, hitvallásnak nevezném. Számomra nincs külön belső és külső utazás. Mindenütt az embert keresem, és ahol megtalálom, ott jól érzem magam.
n Hatósugarad messzire terjed, magyarországi, erdélyi, felvidéki, helyi, vajdasági szerzők és szerkesztők, fórumok tagja vagy, illetve azok csoportosulnak köréd. Mit, mennyit jelentenek számodra ezek a közösségek, illetve a szerzőtárs fogalma?

– Nem érzem azt, hogy hatósugaram lenne. Mindenesetre köszönöm ezt a megtisztelő megfogalmazást.

Van néhány portál Erdélyben, ahol számon tartanak, fordításaimnak külön helyet szentelnek, a Magyarul Bábelben – budapesti székhelyű, nemzetközi fordítók fóruma – pedig főszerkesztői minősítésem van, ott pár évvel ezelőtt az Év fordítója kitüntető jelzőt is kiérdemeltem – ennyi.

Néhány költővel különleges viszonyom van – többek között az interjú készítőjével is. Ezekkel az egyénekkel egy-egy fordítás alkalmával minden apró mozzanatot, részletet, kifejezést képesek vagyunk darabokra szedni, és addig keressük a megoldást, míg azt nem mondjuk: ez az, így legyen.
Most idézek az Ezüst híd – Srebrni most kötet utószavából:
„Kezemben a kész kézirattal nem először kérdezem magamtól, mennyiben sajátom ez a munka, amikor annyi baráti segítség épült a sorokba. József Attila Nagyon fáj versének címe és refrénje a fordításban Irfan Horozović ötlete. Nagy László Ki viszi át a szerelmet című versének fordítása egy feledhetetlen éjszakához kötődik, amely Ranko Risojević, Stevan Martinović, Ismet Bekrić, Ajnuša és Irfan Horozović és a fordító közös emléke.”

Mi alapján választod ki, hogy melyik szöveget fordítod, melyek azok a stílusjegyek, esztétikai értékek, amelyek általában felébresztik az érdeklődésed?

– Elsősorban a verseket szeretem, nem a költőket. A versek közül pedig az érett fejjel írt verseket. Hogy ez mit jelent? Talán idézve az Ezüst híd – Srebrni most fordításkötetem mottóját, érthetővé válik: „Mindenkinek, aki tudja, hogy a szerelem nem az igézetben kiejtett »szeretlek szerelmem«-mel kezdődik s végződik.”

A kötetben szerepelnek a mindenki által ismert költők mellett olyanok is, akik még a „bennfentesek” számára szintén ismeretlenek. Szóljon a vers az életről, mindennapjainkról, szerelemről, könnyekről, küzdelemről… csak a szép szavak egymásba fűzését nem becsülöm. Az már egészen más kérdés, a mondanivalón túl mi a jó vers titka…? Megboldogult Dancsó Jenő magyartanárom verte a fejembe: „Szép az, ami nekem tetszik.” Felkérésre, haveri alapon, ha nekem nem tetszik a fordítani való, nem fordítok. Nincs kivétel. Ha nem érzem magam „odabent”, ha nem érzem a verset, nem is fordítom. Ezzel talán azt is mondtam – azonosulok a költővel, mondanivalójával.

Az már egészen más kérdés: fordításban mennyi marad meg az eredeti versből. Nos, biokémikus vagyok, a költészetet elméleti szinten nem ismerem. Ezért a formaművészeket eleve kerülöm. Egyrészt, mert hadilábon állok az elmélettel, másrészt érvényesül Kosztolányi elévülhetetlen tétele: „Fordítani olyan, mint gúzsba kötve táncolni”. És még valami: a kiszabott formába öntött versek, kevés kivételtől eltekintve, számomra erőltetettek.

Alapvetően a szabadság híve vagyok, minden téren, és a „ráérzők” közé tartozom. Hogy mit jelent a „ráérző” fogalom – a periódusos rendszert felállító Mengyelejev is először ráérzett, elméletben megalkotta a rendszert, nyilvánosságra hozta, csak később bizonyították be: igaza volt.

Tehát, ha nemcsak a vers mondanivalójával tudok azonosulni, hanem érzem a ritmusát, a lüktetését, érzem a rímek nagyszerűségét – akkor vagyok „odabent”. Ha úgy érzem, nem vagyok képes a fordításban a saját mércéim által felállított szintet elérni, abbahagyom a fordítást. Egy példa – nagyon szerettem volna az Ezüst híd – Srebrni most fordításkötetembe illeszteni Mikola Anikó: Ilmarinen szerelmes éneke c. versét. A refrént:

Ilmarinen óhajára,

vasverő kovács szavára

képtelen voltam lefordítani – nem is került a kötetbe. Ez a refrén azóta is gyötör. Dsida Jenő: Szerenád Ilonkának c. verse sem került a kötetbe...

Nem titok, sőt büszkén vallom meg, hogy több fordításodat van alkalmam elolvasni, még a publikálás előtt. Nagy élmény számomra a fordítások líraisága, amelyet anélkül érsz el, hogy magad is szerző volnál. Sosem engedtél a kísértésnek, hogy saját verset, szöveget írj?

– Saját írások? Nem léteznek – biokémikus vagyok. Ide tartozik egy találós kérdés is: Mi a különbség a kémikus és komikus között? Egyetlen magánhangzó.

A humanitás mellett a biológia a környezet és annak védelme iránti érzékenység jellemez. Számomra személyedben összpontosul az a bizonyos nagy, emberi, környezeti egész, amelyet harmóniának nevezünk. Sokak számára példakép vagy. Rád kik voltak, vannak hasonló, ösztönző hatással?

– Most pirulok. Nem tudok róla, hogy példakép lennék. Amit teszek, azt szívvel-lélekkel teszem, teljes odaadással. Ez tény. A langyos vizet nem nekem találták ki. Ismétlem magam: ennyi.

Példaképeim? Vannak, de neveket, csak úgy felsorolni, megindoklás nélkül felesleges, arra pedig jelen esetben nincs hely. Inkább másként válaszolok.

Életemben gyerekkorom meghatározó szerepe játszott. Apám gyógyszerész volt, de tősgyökeres temerini paraszti család ivadéka, anyai ági nagyapámon keresztül pedig a halászokkal kerültem természetes kapcsolatba. Gyermekkoromban nem a tengerparti üdülőket látogattam, hanem vagy „Lajos bátyámnál” egy temerini tanyán legeltettem az állatokat vagy a halászokkal hajnalok hajnalán „lapátoltam” Adorjánig, ahonnan kezdődött a hálóvontatás. Sokszor kérdeztem/kérdezem magamtól, ki kapott többet a sorstól, a szüleitől? Én, aki hatéves koromtól kezdve belenőttem a munkába, a tengerre 14 évesen, iskolai kiránduláson jutottam el, vagy a fiam, aki már 4 évesen az ovisokkal lubickolt a sós kékségben, de, hogy mi a küzdelem…

Szerencsésnek tartom magamat és szívesen gondolok a gyerekkoromra. Négyéves koromban a legnagyobb élvezettel szorongattam a kiskacsák nyakát temerini nagyanyám legnagyobb bosszúságára. Hogy a tanyáról templom helyett unokaöcsémmel együtt a barára mentünk fürödni és mert belepottyantunk a sárba a vasárnapi szerelésben, az „örömkéket” jól elpáholta Lajos bátya – Istenem. Hogy az éjféli misén én voltam az, aki a parasztasszonyok szoknyáit egymáshoz varrta, nem derült ki. Szóval, kifejezetten „mintagyerek” voltam. Viszont egy dolog sosem volt kérdéses – tanulni akartam. Nyolc évesen anyám elé álltam és megkérdeztem: „Lehet-e parasztnak tanulni az egyetemen?” Visszakérdezett: „Csak nem akarsz paraszt lenni!?” „Az lenne az igazi” – így én. „És miért?” „Mert jókat lehet káromkodni”. Anyám hüledezett, apámnak meg felvillantak a szemei, de egy szót sem szólt. Különben tőle hallottam egy nagy igazságot: „Fiam, ne vitatkozz az asszonnyal, úgy is neki lesz igaza?!”

Mit olvasol és mit írsz, milyen fordítói, avagy tudományos munkákon dolgozol jelenleg?

– A tudományos munkásságtól nyugdíjba vonulásomkor elbúcsúztam. Igaz, tanítottam a Zentai kertészeti egyetemen – evvel az évvel bezárólag, de a tapasztalataimat adtam át.

A költészet mindennapi útitársam – tervekben nem szűkölködök, de ez maradjon az interjúkészítővel közös titkunk.