2024. június 16., vasárnap

Üzenet egy virágfüzérrel

Szőke Anna néprajzkutató vallomása a régi gyermekjátékokról, a példamutatásról, az élmény fontosságáról
Szőke Anna

Szőke Anna

A családi hagyományok erősebbek a szóbeliségnél, erősebbek a környezeti hatásoknál. A családból hozott élmény felnőttkorra megszilárdul, és alapját adja az egyén azonosságtudatának. Valahogy így fogalmazott Szőke Anna A kártyavár összedőlt című könyvében. Ez a pár gondolat sommázása lehet a gyermekkori emlékeket fölidéző, azáltal pedig egy teljes közösséget bemutató kötetnek. Amíg lapozzuk a könyvet, nézzük az egykori fényképeket, szemünk előtt föltárul Kishegyes világa, az egykori paraszti életforma, viselkedésmód és a gyermekek helye ebben a közösségben.

Ezekről kérdeztük Szőke Anna néprajzkutatót.

A cím szimbólum? A tovatűnt gyerekkorra asszociál?

– A kártyavár játékot sokáig játszottam. A téli esték csak erről szóltak, hogy összeült a család, kivéve, amikor nem mentünk bandázni. Mielőtt elkezdődött volna a kártyázás, és amikor édesanyámmal kettesben voltunk otthon, várat építettünk a kártyalapokból. Ez ügyességi tevékenységnek is beillet, másrészt sikerélményt is jelentett. Később, az évtizedek múlásával tapasztaltam, hogy ezek az egyszerű játékok eltűntek a gyermekek életéből. A könyv borítóján szereplő kisfiú sem ismerte ezt a játékot, azért sikerült ilyen jól a fotó, mert nagyon izgult, hiszen első próbálkozása volt kártyából várat építeni. Átvitt értelemben azt jelenti számomra, hogy az az egyszerű tárgyakból, eszközökből összeállt élményforrás megszűnt. Ma sem távolodtam el a gyerekektől, bár aktívan már nem veszek részt a nevelésben. Az a tapasztalom, hogy az ilyen jellegű gyermeki világ eltűnt, megszűnt. Természetesen a könyvvel nem az volt a célom, hogy visszasírjam azt a letűnt világot. Csupán sugallni szeretném, milyen fontos szerepe van a gyermek életében az élménynek. Különösen, ha egyedül jut el a sikerélményig. És bármi lehet játékeszköz. A szűz, tiszta gyermeki világot szimbolizálja az én kártyaváram.

Mi hozta elő belőled ezt sok-sok szép és hasznos játékot?

– Ezek a játékok számomra örömforrást jelentettek. A sok-sok játék, amelyek velem együtt éltek, és amelyeket nem az óvodában tanultunk meg, hanem spontánul egymástól, segítettek a problémamegoldásokban, hiszen harcolni kellett a célért. Például hogy én is legyek győztes a körjátékokban. Hiszem, ezek a helyzetek képezik a későbbi problémamegoldó gondolkodás alapjait. A játékban szerzett tapasztalatok megerősítik az ismereteket és beépülnek a tudatba. Az ott szerzett társas kapcsolatok, amelyek még nem tudatosak, érzelmi életünk legfontosabb színterei. Ott tanulja meg az ember az egymáshoz való alkalmazkodást, az indulatok szocializált levezetését. Itt alakul ki a közösségi magatartás formája. Akkoriban még sok gyermek játszott az utcán, ez ma már elképzelhetetlen, nemcsak a demográfiai adatok miatt, hanem mert a közlekedési viszonyok is mások lettek. Felgyorsult a forgalom, a gyerekeket nem lehet magukra hagyni az utcákon. S manapság más veszély is leselkedik a gyerekekre. Nagyon nagy szerepe van az életben a gyermekkornak! A nevelést mindig fontosabbnak tartottam a velünk született (genetikai) tulajdonságoknál. Hagyni kellene az egyént tulajdonságai, hajlamai és képességei szerint kibontakozni. Az én gyermekkorom ezt lehetővé tette.

Mit jelentett neked a gyermekkorod emléke? Kapaszkodót egy bizonytalan világban, szentimentális visszaemlékezést, vagy?

– Mások mondják rólam: én egész életemben nevelek. Észrevétlenül is ezt teszem, s néha odasúgják, már megint nevelsz. Van ebben valami. Észrevétlenül nagy nyomot hagyott bennem a gyermekkor. Sok mindenben megerősített, amit természetesen felnőttként fogtam fel, illetve felnőttként ébredtem rá, úgy igazából. Apránként visszavezettem a szálakat. Azután óvodapedagógusként is mindig aktívan részt vettem a játékokban. Nekem akkor is örömforrást jelentettek a szabadban gyerekekkel eltöltött percek, órák. Az esemény azonban csak akkor késztet játékra, ha valamilyen élmény emlékét ébreszti fel az emberben. Most, hogy már közkézen forog a könyvem, nagyon sok visszajelzést kapok olvasóimtól, s rájövök, milyen kevés hasonlóság elegendő ahhoz, hogy ismét gyermekké váljon a felnőtt, hogy visszajöjjön a gyermeki fantázia. És most visszatérek a kérdéshez: nem szentimentális visszaemlékezés, hanem a nevelési szándék bújik meg a sorok között. Talán a példaadás szándéka munkálkodott bennem? Talán az élményforrás fontossága is megbújik gondolataimban? A motiváció egy esztétikusan összeállított virágcsokor, amit édesanyán olyan művészien tudott elkészíteni. A mama megragadta az alkalmat, hogy az út szélén nyíló mezei virágokból csokrot kössünk, vagy virágfüzért a hajamba, miközben megtanultam a vadvirágok nevét, hozzá még énekelt is valamilyen odaillő népdalt. Az ilyen szituációk munkálkodtak bennem, amikor elkezdtem írni a könyvet. „A gyermek szabadsága nem azt jelenti, hogy egyszerűen magára hagyjuk a gyermeket, hanem azt, hogy segítő szeretettel emeljük köréje a megfelelő környezetet” – írja Montessori.

Gondolod, hogy visszahozhatóak az egykori ölbeli játékok, mesék, mondókák a mai gyerekek életébe? És kell-e? Vagy hogyan kell?

– Üzenni szeretnék a mai szülőknek vagy legalábbis az óvodai nevelőknek, hassanak a szülőkre, különösen az édesanyákra, tudatosítsák bennük, mennyire fontosak ebben a korban a mondókák, a versikék, s hogy nem elég egyszer, kétszer elmondani őket, hanem tízszer, százszor, akkor válik igazi élménnyé. Az, ami az én gyermekkoromban természetes volt, az már nem hozható vissza, s nem is kell, mert a világ állandó változásban van, de ragadjuk meg belőle azt, mi örök érvényű. Mint ahogy már Durkheim is megfogalmazta: „Minduntalan új eszmék és új szükségletek születnek, hogy meg tudjunk felelni a követelményben és az erkölcsben bekövetkező változásoknak, ahhoz arra van szükség, hogy maga a nevelés is változzék, következésképpen maradjon meg a képlékenység állapotában, ami a változást lehetővé teszi.”

Hiszel abban, hogy változzon csak a világ, szaladjon fölöttünk az idő, vannak dolgok – hangok, illatok, mozdulatok –, amelyeket kötelességünk megőrizni és nem veszni hagyni?

– Én abban hiszek, amit Durkheim megfogalmazott. Minden változik, de vannak dolgok, amit kötelességünk megőrizni, elsősorban hagyományainkat, de nem úgy, ahogy száz évvel ezelőtt történt. Én nagy hagyományőrző vagyok, de nem úgy, ahogy én azt megéltem gyermekkoromban, viszont magamban hordozom minden ünnepnek a lényegét, amit a jelenkorhoz alkalmazkodva meg is élek. Mondok egy példát. Lucakor már nem öltözünk be Lucának, nem járunk házról házra adománygyűjtés céljából, de sütünk Luca-napkor pogácsát, összejövünk a barátainkkal, s borozgatás mellett pogácsát fogyasztunk, izgulunk, kinek jut az elrejtett pénzérme, miközben felidézzük a régi szokásokat, babonákat.