Mint az utóbbi évtizedben megtapasztalhattuk, a nyugati genderideológia vakrepülésének sem az alapvető szociális normák, sem a biológiai tények nem szabhatnak határt. Immár úgy tűnik, a nyelviek sem. A hatalmas nemkeverési mozgalomban a szülő1, szülő2 zseniális megalkotói is fütyültek arra az elemi tényre, hogy a neolatin nyelvekben, így a franciában is van nyelvtani hímnem és nőnem. Mely szerint – minő örökletes grammatikai baklövés! – az apa csak hímnemű, az anya pedig csak nőnemű lehet: vö. francia le père, papan ’apa, apu’; la mère, maman ’anya, anyu’.
Ennél is kínosabb, hogy gender-kultúrmunkásaink dicső korára a neolatin nyelvekből eltűnt a neutrum, márpedig az mégsem járja, hogy szülő1 az egyik, szülő2 meg a másik természetes nemű legyen, mert ha így lenne, minek ez az egész hercehurca? Az meg aztán végleg skandallum, ha szülő1 és szülő2 is maszkulinnak jelöli magát, mert hol marad ekkor a nőstényítés, a harcos feminista kiállás? Mely utóbbi természetesen csakis addig érvényes, mármint gender-ideológiailag, míg meg nem jelenik a színen bármely olyan érzés valamely feminin egyedben (vonzódás a másik nemhez, anyai ösztön, családi idill képe stb.), amely fel nem borítja a gondosan eltervezett „szociopszicholingvális” katyvaszt. A manóba, mondhatnánk Percyvel, a Vörös Pimpernellel, nem is olyan egyszerű a párizsi polgártársaknak tökélyre vinni ezt a szülő1–szülő2 teóriát!
A hírek szerint nem grammatikai, hanem PC-megfontolások miatt (egyelőre) le is tettek a bevezetéséről. Legalábbis addig, amíg a franciában meg nem gyökeresedik a neutrum. Vagy ki nem irtják a masculinumot és femininumot. Utóbbi azonban elég keserves vállalkozás, és eddig német földön is kudarcba fulladt. Pedig a németben még semleges nem is van! Ezen felbuzdulva indította egy érdemes berlini genderkutató Professx-hadműveletét 2015 telén: mintha visszájáról irigyelte volna meg Folnesics Mihály urunk nőstényítési elméletét, ki pár száz évvel ezelőtt épp azon kesergett, hogy szép anyanyelvünkből eleink kifeledék a nyelvtani nemet, legott javasolta hát az az: azné, ő: őné párokat. Egy szó, mint száz, az unter den Linden genderharcosa szerint a Professor: Professorin grammatikai kettőssége tarthatatlan, mert hogy egy nőnemű kollégát a hímneműtől megkülönböztessünk, ugye, már hallják is a távoli üvöltést, az bizony diszkrimináció. Az meg még nagyobb, ha a hímnemű, nemileg jelöletlenebb alak egységesen mindenkire vonatkozik. Így született hát egy PC-igazgyöngy, a tökéletes, nemsemleges Professx. Hogy ez németül (is) kiejthetetlen? Sebaj, legalább száműztük a nemi különbséget. Szerencsére ezen abszurdnak is támadtak ellenzői: a Zeit-Magazin szerkesztője, Harald Martenstein találóan ironizált a Professx alak hangtani képtelenségén: „Ha lemondunk a nyelvben arról az elvről, hogy kiejthető is legyen, az nagyjából olyan, mintha azt mondanánk: Nem fontos, hogy egy ital iható legyen, fő dolog, hogy az ital nemsemleges legyen.”
Nem tudom, gall barátaink értesültek-e a Professx zajtalan, hétköznapi bukásáról, mert akkor talán elgondolkodnának, hol a határ. Habár épp a régebben sokat csodált nyugati jólét váltotta ki apránként azt a tökéletes társadalmi dekadenciát, amelyben az efféle genderista agyruganyok burjánzanak. (Hogy mennyire puszta ideológiai bozótharc ez a szülő egy-kettő, mi sem mutatja jobban, minthogy eleve funkciótlan. A legtöbb európai országban nincs is olyan rovat a beiskolázási nyomtatványokon, hogy édesanyja, édesapja neve. Többnyire csak édesanyja neve és/vagy szülő/gondviselő neve kérdés szerepel azokon.)
Magam jó huszonöt éve, még a felhőtlennek gondolt nyugati jólét idején szembesültem valódi „genderharccal” egy kedves közép-itáliai városkában. Emlékszem, micsoda szempillantással tiltotta meg umber barátom, Valter, hogy a sokfogásos esti lakoma után segítsek nejének, Peppinának lerámolni az asztalt. Félve jegyzem meg, ebben az évszázados, mára méltányos(abb) nyugvópontra jutott olasz vitában Valter igazi férfi volt, Peppina pedig igazi nő.
