2024. április 18., csütörtök
PETŐFIRŐL MÁSKÉNT – 200 ÉVE SZÜLETETT PETŐFI SÁNDOR (28.)

„Nem hajszoltak megvalósíthatatlan (szerep)álmokat”

János vitéz és más (népszín)művek a nyugat-bácskai kocsmaszínpadokon

Soha nem volt még ennyiféle programot felölelő, ennyi személyt megszólító, ekkora összefogással készülő jubileumi rendezvény Vajdaságban, mint most, a nagy magyar költő születésének 200. évfordulója kapcsán Mozdulj! Petőfi! címmel. Lapunk Hétvége mellékletében Petőfiről másként címmel egy heti rendszerességgel megjelenő sorozat indul, amely szerves része a programsorozatnak.

Mi, akik nyugat-bácskai kistelepülésen nőttünk fel, szinte beleszülettünk a műkedvelő színjátszás közegébe. Ki (fő)szereplőként vagy rendezőként, ki háttéremberként (súgó, kellékes, díszletes, koreográfus, zenész stb.), illetve a lelkes közönség-közösség tagjaként, a puszta figyelmével és csodálatával, tehetségével tesz hozzá egy-egy produkció létrejöttéhez és/vagy sikeréhez.

A kupuszinai színjátszók már 1950-ben is nagy sikerrel vitték színre Petőfi János vitéz című művét (Archív fotó a kupuszinai kiállítás anyagából)

A kupuszinai színjátszók már 1950-ben is nagy sikerrel vitték színre Petőfi János vitéz című művét (Archív fotó a kupuszinai kiállítás anyagából)

Mindez az elődök elhivatottságának, kitartásának, szorgalmának köszönhető. A második világégés után sorra alakultak a különböző színjátszó csoportosulások. Mai megfogalmazásban szinte önfejlesztő módon álltak össze, egymást és magukat is erősíteni, a népszínművek, a szórakoztató előadások által ,,építeni” újra a(z) (közösségi) életet maguk körül, a szavak és a (zenés, énekes) játék erejével. Petőfi (üzenete) pedig ott ,,bújt meg” a sorok, a szándékok mögött. Az 1950- es években még csak a legbátrabb társulatok mertek hozzányúlni a János vitéz szövegkönyvéhez. Ez volt az egyetlen, amelyet aztán később is többször színre vittek, Bácskertesen-Kupuszinán és Gomboson is. Más településeken, mint például Doroszlón Petőfi versei úgynevezett ,,belépők” voltak a társas összejövetelek  megszervezésére. Az akkori társadalmi rend(szer)ben ugyanis nem volt mindig megengedett a gyülekezés, a tánc, ám ha előtte megszerveztek egy kulturális programot, akkor azt követően mehetett a mulatság is. Érthető, hogy a paraszti hagyományvilág és a kialakulóba lévő új társadalmi rend közötti átmenet, szűk határmezsgyéjén lépegetve előre, a leginkább kivitelezhetőek, kellően diplomatikus választások és különösen kedveltek a népszínművek voltak abban az időben. Az előadások helyszíneként pedig a kocsmaszínpadok szolgáltak: Nagykocsma, Papp kocsma, Becker kocsma, Piros Tulipán kocsma, Bócsa-féle kocsma, hogy csak néhányat említsünk a ,,beszédes” nevek közül.  

A doroszlói Gellér Viktória, aki kislányként maga is szerepelt előadásokban, így emlékszik vissza azokra az időkre:

A falu gyöngye című népszínmű a doroszlói kocsmaszínpadon (Dosztán Katalin archívumából)

A falu gyöngye című népszínmű a doroszlói kocsmaszínpadon (Dosztán Katalin archívumából)

– Kislányként a Betyár bandi című népszínműben játszottam. A rendező, a Kocsis Pali bácsi bejött az iskolába és megkérdezte a tanítónőmet, hogy van-e szép hangú kislány az osztályban. A tanítónénim engem javasolt. Mindjárt ki is vonultunk a folyosóra, ott meghallgatott és beváltam, este már mehettem a próbára. Otthon nem nagyon örültek a dolognak, de én nagyon szerettem volna szerepelni, kitartó voltam, így csak rám hagyták.

Mentünk vendégszerepelni az előadással több helyre is, lovaskocsin vagy vonattal. Így például eljutottunk Kupuszinára. Hajnali három órakor indult a vonat és az egész napot ott töltöttük, a kupuszinaiaknál, házaknál, majd este volt az előadás és megint hajnalban, háromkor utaztunk hazafelé vonattal. Mondtam is édesapámnak, aki elkísért a szereplésre, ha tudtam volna, hogy ilyen nehéz a színész sorsa, nem vállalom el a szereplést, de persze végül is nagyon örültem, hogy részt vettem az előadásban. A főszereplő, Rumi János, aki az apámat játszotta a darabban, haláláig a lányának szólított, úgy hívott: ,,kislányom”, amikor az utcán találkoztunk.

A böjti időszakban nem volt tánc, zene és mulatság, így akkor rendezték meg a szóban forgó színdarabokat. A mostani Nagy Kati néni féle tisztaszoba épületének udvarára, annak kibetonozott részére jártunk próbálni vasárnap délutánonként. 

A falu gyöngye című, doroszlói előadás közreműködőiről készült csoportkép (Dosztán Katalin archívumából)

A falu gyöngye című, doroszlói előadás közreműködőiről készült csoportkép (Dosztán Katalin archívumából)

Játszották abban az időben a Juhászlegény című darabot. Mintha most lett volna, úgy emlékszem, hogy Babos Lajos bácsi volt a főszereplő, és kegyetlenül szépen tudott dalolni. Továbbá játszották a Mágnás Miskát, a Falu gyöngye című darabot is nagy sikerrel. 

Petőfi-előadást nem vittünk színre, de A Tisza című verset szavaltam kocsmaszínpadon, mert többször beszerveztek verset mondani a mulatságok előtt, amikor nem volt szabad másként gyülekezni a népnek, csak valamilyen konkrét műsor kapcsán találkozhattak, majd táncolhattak együtt – hallottuk Viktóriától.

A gombosi Klenanc József úgy emlékszik, ami a Petőfi-műveket illeti, játszották falujukban a Jánost vitézt, de már csak a későbbi évtizedekben, amikor felfejlődött annyira az amatőr színjátszás, hogy hozzá mertek fogni egy komolyabb témájú darabhoz.

Ibsen Nórája a doroszlói pedagógusok előadásában került színpadra, Szalai János rendezésében, korhű jelmezek felhasználásával (Szalai János archívumából)

Ibsen Nórája a doroszlói pedagógusok előadásában került színpadra, Szalai János rendezésében, korhű jelmezek felhasználásával (Szalai János archívumából)

– Gomboson az ‘50-es években, amikor már a háború szele elült és kezdtek magukhoz térni az emberek, igen népszerű volt az amatőr színjátszás, de abban az időben még a kultúregyesület a tánccsoporttal foglalkozott. A színjátszói megnyilvánulások inkább az Önkéntes Tűzoltó Testület köreiben történtek. Habár már akkor is észlelhető volt, hogy a két egyesület tagsága egybeolvadt, az emberek jelen voltak, tevékenykedtek egyik és a másik helyen is. Nem lehetett határt vonni az egyesületek tagsága között, de tény, hogy a tűzoltóságnak volt meg az a lehetősége, hogy komolyabban tudjon szervezni, nagyobb mozgástérrel rendelkezett, ezért berkeiben valósultak meg a színjátszó tevékenységek. Rengeteg amatőr színjátszó volt a faluban, közöttük kiemelkedő tehetségek is. A népszínművek voltak kedveltek, így például A sárgapitykés közlegény című sok előadást megért, erre emlékszem. Egymást követték ezek a népi jellegű színdarabok, abban az időben a téli időszakot használták ki erre a tevékenységre mifelénk is.

Legalább két, akár három előadás bemutatásra került egy télen. Ugyanúgy, ahogy a Négyesfogat esetében is történt, úgy ezekkel a darabokkal is vendégszerepeltek egymásnál a környező falvak színjátszói ebben az időszakban.

A gombosi Önkéntes Tűzoltó Testület archívumából: Az előadás címe és ideje ismeretlen

A gombosi Önkéntes Tűzoltó Testület archívumából: Az előadás címe és ideje ismeretlen

Komolyabb zenekara nem volt Gombosnak, inkább a Gyöngyösbokréta fellépéseihez szolgáló Fúvószenekar működött, meg imitt-amott jó hallású cigányprímások voltak, őket kapcsolták be ezekbe az előadásokba, ami a zenei részt illeti.

Játszották még a Mágnás Miskát, abban az én apám is játszott. Jómagam pedig hatéves koromban álltam először színpadra, egymondatos szereppel, de nagyon bátran és büszkén.

Kultúregyesületi székház híján a kocsmaszínpadokon játszottak, kettő is volt ezekből, az egyik a Becker-vendéglőben, ez ma is étteremként üzemel, ennek a mai nagyterme volt az akkori színházterem, színpaddal. A kocsmáros, aki a kocsmát üzemeltette, ő tartotta fenn a színpadot is. Továbbá volt még egy, azt Piros Tulipánnak hívták, és ott is játszottak darabokat.

A jelmezeket és a díszletet is a résztvevők saját maguk készítették. Itt is beszélhetünk a tűzoltók aktivitásáról, ugyanis a parancsnokság magját három szabó, négy cipész, három asztalos képezte. Nekik nem volt nehéz összerakni az előadásokhoz szükséges díszletet, megvarrni a jelmezeket. Minden teljes mértékben önerőből valósult meg, semmilyen támogatásra nem lehetett szert tenni. Nagy emberi teljesítmények is ezek. Talán az lehetett a műfaj és a korszellem titka, hogy nem hajszoltak megvalósíthatatlan álmokat, a jelenben éltek és megdolgoztak a boldogságért, a boldogulásért – hangsúlyozta Klenanc, aki arról is beszámolt, hogy a későbbi években, Hecskó tanító legendás rendezői tevékenysége során a tanári kar is bekapcsolódott a színjátszó csoport(ok) tevékenységébe, ki-ki képességei szerint.

Erről a jelenségről szinte minden nyugat-bácskai magyar településen beszélni lehetett.

Emlékeit felidézte nekem a sok évtizeden keresztül Doroszlón tanító (bezdáni származású) Andrek Ilona nyugalmazott biológiatanár is.

– A hatvanas években, Szalai János tanító legendás rendezői tevékenységének idején, jómagam voltam az, aki felvetette az ötletet, hogy a tanári kar tagjainak részvételével vigyük színpadra Ibsen Nóra című darabját. Vonzott ez a kihívás, ugyanis tanárságom kezdetén, Bácsgyulafalván ismerkedtem meg a szövegkönyvvel, és a szerep, a darab nagyívűségével is. Kaptak az alkalmon a kollégák, Szalai János örömmel rendezte meg. 1974-ben sikerült színpadra vinnünk, díjat is nyertünk vele és számos helyre mentünk tájolni. Nagy büszkeség, hogy az akkor négyéves lányom, Andrea is játszott benne, ahogy többen is a tanári kar tagjainak gyerekei közül. 

Doroszlói jelenet – a jelmez és a díszlet szintén önerőből valósult meg (Archív fotó)

Doroszlói jelenet – a jelmez és a díszlet szintén önerőből valósult meg (Archív fotó)

Még egy érdekesség, hogy az előadáshoz a korhű kosztümöket a Zombori Népszínháztól kaptuk kölcsönbe, ahogyan a sminket is – mesélte Andrek tanárnő.

Hasonlóan élénk és nagy múltú a műkedvelő színjátszás világa Bezdánban is. Dr. Balla István a helyi színjátszás 140 évéről szóló írásában az alábbi szemléletes adatokat találjuk az ‘50-es évekbeli bezdáni színjátszásról:

,,A műkedvelő színjátszás harmadvirágzása az 1950-es évek kezdetétől egészen 1968-ig, a Szövetkezeti Otthon színháztermének leégéséig tartott. A szombati és vasárnapi színielőadásokat tánc követte. Bizony szomorúak voltak azok a fiatalok, akiknek akkor nem jutott belépőjegy. A bemutatott színdarabok túlnyomó többségét Pfaiffné Kern Anna rendezte. Háztartásbeli volt, de sokoldalú érdeklődése és tehetsége a művelődési élet felé irányította. Fiatal korától részt vett a helyi műkedvelők munkájában. Házassága előtt már 75 szerepet alakított. Az 1950-es évektől ritkán szerepelt, fő feladatának a darabok színpadra állítását tartotta. Gazdag pályafutása alatt 34 színpadi bemutatója volt. Főleg zenés vígjátékokat, operetteket tűzött műsorra, de több drámai alkotás megrendezéséért is elismerést kapott. Tette ezt szívvel-lélekkel, nem anyagi érdekből, hanem elhivatottságból.”

A Mindnyájunknak el kell menni című doroszlói előadás népes szereplőgárdája, 1949-ből (Gellér Viktória archívumából)

A Mindnyájunknak el kell menni című doroszlói előadás népes szereplőgárdája, 1949-ből (Gellér Viktória archívumából)

A bezdáni Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesületben zajló jelenlegi rendezői munka Foki István nevéhez fűződik, immár több évtizede. Tőle tudtuk meg, hogy régi fotók nyomára bukkanni azért nehéz Bezdánban, mert a színházépület pincéjében tárolt tetemes archívum egy baleset folytán elázott. 

Kupuszinán viszont találunk még az erre az időszakra vonatkozó felvételeket. Annál is inkább, hogy 2019-ben, a helyi amatőr színjátszás 100 éves jubileuma kapcsán látványosan ,,mesélő” képkiállítással (is) emlékeztek a jeles évfordulóra. Molnár József, neves helyi rendező örömmel idézte fel emlékeit, a jeles előd, Sturcz József (akiről a jelenlegi színjátszó csoport kapta a nevét) elmeséléseit:

– A János vitéz című előadás több ízben is nagy sikert aratott. Sturcz József rendezései között a legtöbbet játszott előadásnak számított, még a ‘70-es években is, csak helyben, Kupuszinán  vagy hét, nyolc alkalommal játszották, nem beszélve a tájolásokról. Ahogy Sturcz tanító bácsi mesélte, nagy vállalkozás volt színpadra állítani, vagy 50 fős szereplőgárdával játszották, már 1950-ben is.

Ekkor a királynő szerepét Balog Verona játszotta, a király Prohászka Sándor volt, Bagó pedig Dienes Pál.

1940-ből való doroszlói felvétel, az Amit az erdő mesél című előadás szereplőiről – A színdarabokban már akkoriban is közreműködtek helyi zenészeszek (Turkály Franciska archívumából)

1940-ből való doroszlói felvétel, az Amit az erdő mesél című előadás szereplőiről – A színdarabokban már akkoriban is közreműködtek helyi zenészeszek (Turkály Franciska archívumából)

Volt, hogy a főszereplőnek egy-egy nagy sikerű alakítás után már el is felejtették a ,,becsületes” nevét, és halála napjáig pl. János vitéznek szólították a faluban.

Több népszínmű is bemutatásra került, a Nagykocsmában vagy a Bócsa-kocsmában. A jelmez a helyi viselet volt, vagy szükség szerint a varrónők készítették el a hiányzó darabokat. A díszletre is mindig nagy gondot fordítottak. A falusi mesterek külön csapatot alkotva készítették el. Aztán lovaskocsival, vonattal, illetve később teherautóval mentek tájolni, szállították a jelmezeket, a díszletet.

Azt is Sturcz tanító bácsi mesélte nekem, hogy még az áram bevezetése előtt gázlámpával világítottak az előadások alkalmával. A darabok általában hosszan, akár három órán át is tartottak, ilyenkor egy bizonyos idő után kifogyott a lámpából a gáz, akkor az ügyeletes tűzoltó szaladt és pumpálta azt a lámpába. Olyan is előfordult, hogy a kocsmában, ahol kicsi volt a játéktér, ott a szereplők csakis az ablakon tudtak bemászni, bejutni a kulisszák mögé.

A nagy sikerű kupuszinai Mézeskalács című előadás, 1952- ből (Archív fotó a kupuszinai kiállítás anyagából)

A nagy sikerű kupuszinai Mézeskalács című előadás, 1952- ből (Archív fotó a kupuszinai kiállítás anyagából)

A kitartó, ügyes, különösen tehetséges szereplők mindig nagy megbecsülésnek örvendtek, a rendező, a társulat és a közönség részéről is a faluban.

Guzsvány János és felesége, Anna, mindketten sokáig játszottak a darabokban, még férj és feleség korukban is. Aztán Rubus István is ilyen állhatatos színjátszó volt. Van is egy anekdota róla, miszerint a nagykocsmai színpadon játszottak egy előadást, és a szerepe szerint meg kellett csókolnia a partnernőjét a darabban. Ő meg olyan ,,muszájból” odanyomott egy csókfélét, erre a közönség soraiból bekiabált a felesége, hogy: ,,azt meg kell rendesen csókolni..!”

Nagyon örülök, hogy aztán 2015-ben újból színpadra tudtuk vinni Petőfi Sándor Kacsóh Pongrác János vitéz előadását, amelynek szereplői között minden korosztály képviseltette magát – hallottuk a többszörösen díjazott kupuszinai társulat rendezőjétől, Molnár Józseftől.