Kutyák és macskák a városban

Újvidék mindennapjai ma már elképzelhetetlenek állatok nélkül. Kutyák sétálnak a parkokban, macskák húzódnak meg társasházak pincéiben és udvaraiban, közösségi oldalakon pedig egymást érik az elveszett állatokról, sürgős műtétekről vagy örökbefogadásról szóló felhívások. Az állattartás azonban rég túllépett azon a kereten, hogy pusztán magánügy legyen. Városi kérdéssé vált, amely érinti a közterületek használatát, a közegészségügyet, a szomszédi együttélést és nem utolsósorban azt, mennyire tudunk felelősen gondolkodni egy közösség részeként. A szabályok léteznek, még ha sokan hajlamosak is megfeledkezni róluk. A póráz használata, az állandó felügyelet, az ürülék eltakarítása nem öncélú előírások, hanem az együttélés minimumai. A póráz például nem a kutya szabadságának korlátozásáról szól, hanem arról, hogy egy városi környezetben a gazda vállalja a kontrollt az állat felett. A konfliktusok túlnyomó többsége abból fakad, hogy ez a kontroll hiányzik, vagy legalábbis nem következetes. Egy póráz nélkül odarohanó kutya, egy megijesztett gyerek, egy kerékpáros, aki az utolsó pillanatban rántja félre a kormányt – ezek mind olyan helyzetek, amelyek nem az állatok természetéből, hanem az emberi felelőtlenségből fakadnak.

A tömbházakban élő állattartók tapasztalatai jól mutatják, milyen kihívásokkal jár a városi kutyatartás. Többen hangsúlyozzák, hogy egy lakásban tartott kutya esetében nem a négyzetméterek száma a döntő, hanem az idő és a következetesség. Egy Liman városrészben élő gazda szerint a napirend az egyetlen dolog, ami hosszú távon működik: ha a reggeli séta kimarad, a kutya egész nap nyugtalan, és ez óhatatlanul feszültséget okoz a lakásban. Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy nem minden kutya alkalmas tömbházi életre, függetlenül attól, mekkora a testmérete. Egy nyugodt természetű, közepes termetű kutya gyakran kevesebb problémát okoz, mint egy ideges, sokat ugató, kistestű eb. A szomszédok ugyanis nem a fajtát nézik, hanem azt, hogy zavarja-e őket a mindennapokban. Ugyanakkor nem lehet kizárólag a gazdákra hárítani a problémát. Egy városnak teret is kell biztosítania ahhoz, hogy a szabályok betarthatók legyenek. Újvidéken vannak kijelölt kutyafuttatók, de ezek száma és minősége messze nem követi azt a tempót, ahogy a kutyatartás elterjedt. Sok helyen hiányzik az árnyék, az ivóvíz, a megfelelő kerítés vagy egyszerűen a rendszeres karbantartás. Így a futtató nem a feszültség levezetésének, hanem gyakran új konfliktusoknak a helyszíne lesz. Pedig egy jól kialakított, gondozott kutyás tér nemcsak a gazdáknak és az állatoknak jelent könnyebbséget, hanem a parkoknak és sétányoknak is, hiszen csökkenti a szabályszegést és az ebből fakadó vitákat.
Az állatorvosok tapasztalatai sok tekintetben megerősítik az állattartók élményeit. Egy újvidéki állatorvos szerint a tömbházban tartott kutyák körében különösen gyakori az elhízás és a mozgáshiányból fakadó ízületi probléma. Sok gazda úgy gondolja, hogy néhány rövid séta elegendő, holott egy városi környezetben élő kutyának nemcsak testileg, hanem szellemileg is le kell fáradnia. A szakember arra is felhívja a figyelmet, hogy a stressz és a frusztráció gyakran testi tünetekben jelenik meg: bőrproblémák, emésztési zavarok, állandó vakarózás mögött sokszor nem betegség, hanem életmódbeli hiányosság áll. Az állatorvosi ellátás terén Újvidék viszonylag jó helyzetben van, hiszen elérhető a sürgősségi ellátás is. A probléma itt sem az infrastruktúra hiánya, hanem a szemlélet. Sokan még mindig csak akkor fordulnak állatorvoshoz, amikor már nagy a baj, holott a felelős állattartás alapja a megelőzés. Az oltások, a rendszeres parazitaellenes kezelés, a fogápolás vagy a testsúly ellenőrzése nem luxus, hanem alapvető gondoskodás. Az állatorvosok szerint a sürgősségi rendelők gyakran olyan állatokkal telnek meg, amelyek hónapok óta hordoznak egy kezeletlen problémát, és végül már csak drága, kockázatos beavatkozással lehet segíteni rajtuk.
A kóbor kutyák kérdése Újvidéken külön fejezetet érdemel. Parkokban, ipari övezetekben, peremvárosi utcákon vagy forgalmas csomópontok közelében rendszeresen bukkannak fel kisebb-nagyobb falkák. Jelenlétük egyszerre kelt sajnálatot és félelmet. A legtöbb konfliktus nem agresszióból fakad, hanem a kiszámíthatatlanságból: az emberek nem tudják, hogyan reagál egy ismeretlen kutya, különösen gyerekek, idősek vagy kerékpárosok esetében. A város hivatalos válasza elsősorban a befogásra és a menhelyekre épül, ám ez önmagában nem jelent tartós megoldást. A befogott kutyák egy része örökbefogadásra kerül, mások hosszabb időre a menhelyeken maradnak, miközben az utcákon folyamatos az utánpótlás. A kóbor kutyák megítélése erősen megosztja a lakosságot. Vannak, akik etetik őket, nevet adnak nekik, és saját környékük őrzőiként tekintenek rájuk. Mások viszont joggal érzik úgy, hogy a közterület nem válhat senki által nem vállalt felelősségű állatok életterévé. A két hozzáállás közötti feszültség mögött ugyanaz a probléma húzódik meg, mint sok más esetben: hiányzik egy világos, következetes városi megoldás. Állatvédők szerint itt is a megelőzés lenne a kulcs: az ivartalanítás, a felelőtlen szaporítás visszaszorítása és a gazdák felelősségének erősítése nélkül a befogás csak tüneti kezelés marad.

Az ivartalanítás kérdése különösen érzékeny téma, mégis megkerülhetetlen. A városban élő kóbor kutyák és macskák túlnyomó többsége nem azért kerül utcára, mert megszületett a baj, hanem mert az ember nem vállalta a felelősséget a szaporulatért. Az ivartalanítás nem ideológiai kérdés, hanem gyakorlati megoldás. Egészségügyi előnyei vannak, csökkenti a viselkedési problémákat, és ami városi szempontból a legfontosabb: megelőzi a nem kívánt almok megszületését. Újvidéken a legnagyobb gond nem az, hogy erről ne esne szó, hanem az, hogy az ivartalanításhoz való hozzáférés sokszor lassú, nehézkes, és a gazdátlan vagy félgazdás állatok esetében nincs egységes, következetes rendszer. A menhelyek léte nélkülözhetetlen, de önmagukban nem jelentenek megoldást. A befogás csak tüneti kezelés, ha nem társul mellé örökbefogadás, megelőzés és felelős gazdai magatartás. A menhelyek kapacitása mindig véges, és ha a város kizárólag erre a megoldásra támaszkodik, előbb-utóbb eléri a határait. A valódi kérdés az, hogyan lehet csökkenteni azt az utánpótlást, amely folyamatosan új állatokkal tölti fel ezeket az intézményeket.
Ez a probléma különösen élesen a macskák esetében jelenik meg. Az utcákon, udvarokban élő macskák tömegei szinte láthatatlanok a hivatalos rendszer számára. Részben etetettek, részben elhanyagoltak, gyakran betegek, és folyamatosan szaporodnak. Ellátásuk szinte teljes egészében civilekre és magánemberekre hárul, akik saját idejükből és pénzükből próbálnak segíteni. A macskák ivartalanítását Újvidéken a Zoohigijena végzi. A jelenlegi gyakorlat szerint, ha egy magánszemély utcán élő macskát visz be ivartalanításra, az állatot ugyan ellátják, de egyben becsipelik, és a csip a macskát bevivő személy nevére kerül. Ez azt jelenti, hogy az illető hivatalosan a macska gazdájává válik, akkor is, ha nem örökbefogadási szándékkal, hanem közösségi felelősségből vitte be az állatot. Ez sokak számára visszatartó erő, hiszen nem mindenki tudja vagy meri vállalni egy utcán élő, részben közösségi gondozásban lévő macska teljes jogi és anyagi felelősségét.
Ennek ellenére sok helyen már most is működik egyfajta csendes, emberi összefogás. Több újvidéki lakóközösségben a macskák etetése nem egyetlen ember feladata, hanem hallgatólagos megállapodás eredménye.

– Nem beszéltük meg hivatalosan, egyszerűen így alakult. Van, aki reggel rak ki enni, más este. Ha valaki elutazik, a többiek átveszik. Nem nagy dolog, de nélküle ezek az állatok nem maradnának életben – mondja egy Heréskert városrészben élő nő.
Hasonló példákról számolnak be a Liman és a Telep lakói is, ahol a társasházak udvaraiban vagy a pincelejáróknál kialakított etetőpontok működnek. Ezek gyakran nem hivatalosak, mégis elfogadottak.

– Amíg rend van és nincs szemét, senkit nem zavar. A gond akkor kezdődik, amikor mindenki félrenéz, és egyedül marad az, aki törődik velük – fogalmaz egy nyugdíjas férfi.
Nemcsak lakóközösségekben, hanem üzletek előtt is egyre gyakrabban találni vízzel vagy táppal kirakott edényeket.

– Nem reklám, nem kampány, egyszerűen emberi gesztus. Ha már itt vannak körülöttünk, legalább ne szenvedjenek – mondja egy belvárosi üzlet alkalmazottja.
Az állattartással kapcsolatos konfliktusok gyakran lakóközösségi szinten robbannak ki. Ugatás, szagok, etetés, ürülék – ezek mind olyan problémák, amelyek könnyen elmérgesítik a szomszédi viszonyt. Fontos azonban kimondani, hogy ezek ritkán az állatok hibái. Sokkal inkább a gazdák felelőtlensége, vagy éppen a rendszer hiányosságai állnak a háttérben. Egy jól gondozott, megfelelően tartott állat nem zavaró tényező, hanem a városi élet természetes része. Újvidék akkor válhat valóban állatbarát várossá, ha nemcsak szabályokat alkot, hanem szemléletet is formál. Ha a felelős gazdákat partnerként kezeli, ha teret és eszközt ad a szabályok betartásához, és ha a macskák ügyét nem hagyja tovább a láthatatlan kategóriában. Az állatokkal való bánásmód ugyanis mindig többet mond el rólunk, mint róluk. A kérdés végső soron nem az, hogy szeretjük-e az állatokat, hanem az, hogy képesek vagyunk-e felelősséget vállalni értük egy közös városi térben. Ha erre igen a válasz, akkor Újvidék nemcsak élhetőbb, hanem emberibb város is lehet.