Élményt és tartást adó közösség

A zentai Bodor Anikó Hagyományápoló Egyesületben az utóbbi időben igencsak zajlik az élet, a tagság is megszaporodott és a programok is megsokasodtak. December közepén Luca-napi táncházat tartottak, néhány nappal később évzáró karácsonyi műsorra gyűltek össze, az ünnep utáni hétvégén a két legidősebb csoport Tisza menti táncokat tanult, majd január másodikán egy olyan évnyitó táncházat tartottak, ahol a Juhász zenekar húzta a talpalávalót. Pintér Vörös Nórával, az egyesület vezetőjével az elmúlt időszakról és a tervekről beszélgettünk.

Hány tagot számlál jelenleg a Bodor Anikó Hagyományápoló Egyesület és milyen csoportok működnek nálatok?

– Jelenleg 135–140 néptáncosunk van és 40–50 zenészünk. Elég nagy a közös halmaz, tehát a táncosok közül sokan muzsikálnak is. Ami a korosztályokat illeti, a háromévesektől kezdve a felnőttekig minden generációt megmozgatunk. A néptáncoktatás hat korcsoportban zajlik. A 3–4 évesekkel az adai Apró Boglárka foglalkozik, a végzős ovisokkal, iskola-előkészítősökkel, vagyis a Pattogók csoporttal az óbecsei Cseszák házaspár, Balázs és Anikó. Náluk két másik korosztály is táncol, mégpedig az elsős-másodikos gyermekekből álló Sercegők, valamint a harmadik és negyedik osztályosokat felölelő Kisparázs. A felsősökkel és a középiskolásokkal Szakács Tamás és Szakál Nikolett foglalkozik, ők Bácsfeketehegyről járnak hozzánk tanítani. Az ötödik osztályosokat felölelő Nagyparázsban mintegy húszan táncolnak, a Szikrában pedig huszonvalahányan, és náluk a hatodik osztályosoktól kezdve egészen a középiskolásokig vannak táncosok. A Szikra próbái a leghosszabbak, velük hetente kétszer másfél órában foglalkoznak, a többi csoporttal egy órában.

Ahogy hallottuk, vendégoktatók járnak Zentára. Ez mennyire nehezíti meg a munkát?

– Évek óta ez a helyzet, nagyon hálásak vagyunk mindannyiuknak, hogy hetente kétszer, sőt fellépések előtt néha háromszor is eljönnek Zentára tanítani a gyermekeinket. Ez nekik is nagy vállalás, mert rengeteg idejük rámegy az utazásra. Hosszú távon az a célunk, hogy kineveljünk egy olyan generációt, amelyben lesznek majd olyanok, akik itt élnek és helyben oktatnak. Ősz óta a Szikra csoport énekes lányai közül szombatonként többen is besegítenek Apró Boglárkának a kis ovisokkal való foglalkozásba. Ott vannak vele az órán, látják, hogyan játszik és énekel a kicsikkel Boglárka, és segítenek neki. Ez azért is jó, mert a nagylányok fontosnak érzik magukat, látják, hogy ők is hozzátesznek valamit az egyesület munkájához, és persze hosszú távon ez egy befektetés is.

Igen sokan részt vesznek a népzeneoktatásban is. Milyen hangszereken lehet játszani az egyesületben?

– A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet népzeneoktatói hálózatának tanárai járnak hozzánk tanítani, amit a táncoktatáshoz hasonlóan a Csoóri Sándor Alapból és szülői hozzájárulásból finanszírozunk. Több hangszer esetében is van kezdő, haladó és felnőtt csoportunk. A kis citerásokkal Hézső Zsolt foglalkozik, a felnőttekkel Mihók Attila, a prímásokkal meg a felnőtt Tiszai zenekarral Sterbik László. A nagybőgősöket meg a brácsásokat Juhász Gyula tanítja, a tamburásokat három korcsoportban Csasznyi Imre. A furulyásokkal és a kezdő vonósokkal Szabó András foglalkozik, és most bővítenénk a repertoárt, tárogatóra vagy dudára szeretnénk átcsábítani néhány furulyást. Természetesen népi énekoktatás is folyik nálunk, azt Apró Boglárka vezeti.

Körülbelül másfél évvel ezelőtt az egyesületben megalakult a Rózsafa Zenekar is. Nekik milyen feladatokat szántok?

– Az a legfontosabb, hogy szeressék, amit csinálnak, és szerencsére ebben nincs is hiány, hiszen ők saját maguktól is összejönnek muzsikálni. Egy nagyon jó és ambiciózus társaság a Rózsafa zenekar, amelynek tagjai Juhász Gyula műhelyében cseperedtek, közel 8–10 éve muzsikálnak, és ma már középiskolások. A prímásukkal tavalyelőtt kezdett külön foglalkozni Sterbik László. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy kineveljünk egy saját zenekart, amely majd kísérni tudja a táncosokat a táncházainkban, a rendezvényeken és a szemléken. Azzal is próbáljuk támogatni a zenekart, hogy táborokba küldjük őket, illetve azzal is, hogy mindig meghívjuk őket, amikor táncházat tartunk.

Te hogyan látod, mekkora a szülők szerepe abban, hogy a gyermekük bekapcsolódik-e a népi kultúra éltetésébe, vagy sem?

– Szerintem nagyon sok múlik a szülőkön, ha ők nem hozzák el a gyermekeiket, ha ők nem mutatják meg nekik, hogy van egy ilyen út is, akkor a gyermek nem biztos, hogy rátalál. Több rendezvényen is feltűnünk Zentán, láthatják a gyermekeket énekelni, táncolni, muzsikálni és ennek köszönhetően is csatlakoznak hozzánk iskolások, mégis a szülő szerepe elengedhetetlen. Minél kisebb korban érinti meg ez a világ, annál nagyobb az esély arra, hogy talál magának benne olyat, amit szeret. Már hároméves kortól várjuk a gyermekeket a legkisebb csoportunkba, ahol a kezdetektől fogva kiemelten foglalkozunk a mondókázással, az énekekkel, a népi játékokkal és az ünnepkörökkel, és fejlesztjük a ritmusérzéküket. Talán manapság az óvodában ebből már nem jut annyi, mint régen, ezért is jó, ha csatlakoznak hozzánk. Akik ezt az alapot ovisként megkapják, azok később is sokkal nagyobb lendülettel és szeretettel állnak hozzá ehhez a közösséghez. Aztán felsőben jön egy vízválasztó, akkor nehezebb őket megtartani, a közösség azonban képes erre. Ha kialakul egy jó közösség és barátságok szövődnek közöttük, akkor együtt maradnak, pláne, ha az egyesület is segíti őket ebben saját rendezvényekkel, utazásokkal, táborokkal. Ezért is tartjuk nagyon fontosnak a saját nyári táborunkat, amit augusztusban szervezünk nekik. A saját tábort még Baji Endre kezdte szervezni, amikor ő oktatott, és mi ezt a hagyományt próbáljuk most újjáéleszteni. A táborban egy hetet együtt töltenek az oktatóikkal, a barátaikkal, ez csak nekik szól. Tavaly olyan sokan jelentkeztek, hogy két oktatópárost kellett fogadni két különböző generációhoz. A tánc mellett sokat kézműveskedtek, csapatépítő játékokat játszottak, nagyon jó volt látni őket, amint megnézik egymás próbáit, ahogyan a kicsiknek példaképévé válnak a nagyok, ahogyan a nagyok segítik a kicsiket. Látjuk, hogy fontos nekik a hosszabb utazás is, kihívás nekik, hogy ne csak a saját városunkban lépjenek fel, hanem máshol is megmutathassák magukat, ezért vittük el őket tavaly nyáron Kolozsvárra. Ez is fontos része a közösségépítésnek, ebből is látják a gyerekek, hogy megéri hozzánk tartozni, mert mi foglalkozunk velük. Minden évben sikerül valamilyen kisebb jutalomutazást is adni néhány tagnak, így tavaly tavasszal tízen egy hétig Gödöllőn vendégeskedtek, ahol a helyi Urban Verbunk Junior tagságával és több határon túli néptáncossal együtt készültek a március 15-ei megemlékezésre, aztán a nyáron négy szólista Zánkára jutottak el, most egy másik csoportból hatan Budapestre, az Országházi Gyermekkarácsonyra és a jövőben is szeretnénk folytatni ezt a gyakorlatot.

Hogyan tartja fenn az egyesület magát? A szülők mennyire kapcsolódnak be a közösség életébe?

– Ami nélkül nem tudnánk működni, az a Csoóri Sándor Alap. Ezt minden évben megpályázzuk, úgyhogy a néptánc- és a népzeneoktatás is ennek segítségével valósul meg, a szülők pedig hozzáteszik a maradékot donációval. A szülőket egyébként máshogy is bevonjuk, fontos, hogy ők is hozzá tudjanak szólni az ügyekhez, hogy ők is ott legyenek segíteni, hogy érezzék, hozzátesznek valamit az egyesületi élethez. Alulról építkezünk, így vagyunk erős közösség. Táncházakkor a szülők segítenek összerakni a rendezvényt, vállalják a főzést, a teafőzést, a kiszolgálást, mások a viseletek kiosztásáért és beszedéséért felelnek, a varratás körüli tevékenységbe is besegítenek, ha utazunk, akkor néhányan elkísérik a csoportot, stb. Mindig akadnak önkénteseink, akik jönnek velünk és segítenek a busznyi gyermeket vigyázni, öltöztetni, fonni a hajukat, ellátni őket. A saját táborunk meg a táncházaink alkalmával mindig van kézműveskedés, és ott is a szülők vállalják a foglalkozások vezetését.

A közelmúltban elég sok viselet is készült!

– Tavaly a legnagyobbak teljesen megújultak, saját viseletet kaptak, ami nagyon nagy szó, hiszen az utóbbi években ők mindig kölcsönruhában táncoltak. Egy helyi varrónő, Horváth Klára varrta a lányoknak a nyírségi viseletet. A fiúk végre csizmát, csizmanadrágot és kalapokat kaptak, illetve a kisebb táncosok viseletét is kiegészítettük, kipótoltuk. Ennyi gyermeket folyamatosan öltöztetni kell, a ruhákat javítani, hosszabbítani, szűkíteni kell, ráadásul minden évben más tájegység táncát dolgozzák fel, és ez a viseletben is megmutatkozik. Szóval minden évben szükség van új viseletekre, a korábbiak pótlásra.

Az egyesület tagsága látványosan megszaporodott, de székházatok még most sincs. Ez mennyire nehezíti meg a tevékenységet?

– A létszámunk nagyon nagyot nőtt. Az elmúlt másfél évben, vagyis amióta kiemelt hangsúlyt fektetünk a toborzásra, 83-ról mintegy 140-re növeltük a néptáncosok létszámát. A Facebook-oldalunkon is hirdetjük a tevékenységünket, plakátokat rakunk ki a város fontosabb pontjaira, általában a táncházaink is nyitottak és mindez megtette a hatását. Olyan sokan lettünk, hogy a karácsonyi műsor alkalmával kétszer egymás után megtöltöttük a művelődési ház nagytermét, tehát a gyermekek kétszer bemutatták ugyanazt a műsort, hogy minden szülő és nagyszülő beférjen. Nagy szívfájdalmunk, hogy az egyesületnek nincs székháza, egy igazi otthona, és ez ügyben még pozitív elmozdulásról sem beszélhetek. Az önkormányzatnak köszönve tudjuk több helyszínen megszervezni a próbáinkat, de az eléggé megnehezíti a munkánkat, hogy nem egy helyen vagyunk. A Kertek Helyi Közösségben próbálnak az alsósok, az Internátusban pedig az óvodások és a felsősök, illetve ott tartjuk a hangszeres oktatást és a népi éneket is. Az, hogy nincs székházunk, a táncházak megtartását is nehezíti, hiszen ahhoz is mindig helyszínt kell találnunk, és hol a Petőfi Sándor Általános Iskolában fogadnak be minket, hol a Kertek Helyi Közösségben, ugyanakkor a székház hiánya azt is magával hozza, hogy a ruhatárunknak is valahol helyet kellett találni, és azt is, hogy bármilyen közösségi eseményt akarunk szervezni, mindig a helyszín jelenti a gondot. Egy közös karácsonyi műsor előtti próbára a színházba kéredzkedünk be, ugyanakkor nyári tábor alkalmával kisegített már bennünket a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium is, valamint a Zentai Alkotóházban is kaptunk már helyet a táncházainkhoz. Nagyon nehéz ez így, otthontalanul. Mindig vándorolnunk kell.

Tavaly több szemlére és megmérettetésre is eljutottak a csoportok, valamint több meghívásnak is eleget tettetek. Merre járt a tagságotok?

– Nagyon büszkék vagyunk a táncosainkra és a zenészeinkre is, hiszen a Kőketáncról, a Szólj síp szólj!-ról, a KMV-ről és még számos megmérettetésről is szép eredményekkel tértek haza. Ezeken minden évben megmutatkoznak. Annak is nagyon örülünk, hogy tavaly Zenta a Szikra tánccsoporttal ismét ott volt a Gyöngyösbokrétán, a Rózsafa zenekarral pedig a Durindón, és a táncosok és a muzsikusok is jól szerepeltek. A tavalyi nyár nagy eseménye volt az is, hogy a Szikra a zentagunarasi tánccsoporttal együtt eljutott Kolozsvárra, a Szent István-napi Néptánctalálkozóra, amelynek keretében nemcsak Kolozsvár főterén táncoltak, hanem a szomszédos falvakban is bemutatkoztak. Ősszel a Szikra és a Rózsafa meghívást kapott Topolyára, a Táncháztalálkozóra, és annak a meghívásnak is nagy örömmel tettünk eleget. Néhány nappal karácsony előtt szólistáink Zentagunarason mutatkoztak be egy néptánctalálkozón, ugyanakkor tavaly nyáron Adán jártunk a Vadvirág Fesztiválon, ősszel Magyarkanizsán vettünk részt a Kukoricafesztiválon, tehát igyekszünk ápolni a kapcsolatot a környékbeliekkel is. Mi ezeket a meghívásokat most úgy viszonoztuk, hogy január másodikára szerveztünk egy táncházat, ahol a Juhász Zenekar muzsikált, kiegészülve adai, magyarkanizsai és zentai muzsikusokkal, és oda meghívtuk őket.