A „változás” és ami utána jött

Remete Etelka nevével először a Facebookon találkoztam. Egy kedvesen mosolygó néni köszönt vissza rám egy bejegyzésben, amelyben arról írt, hogy a járeki (tiszaistvánfalvi) és a gajdobrai (szépligeti) fogolytábor túlélője. Felkeltette az érdeklődésemet, ezért megnéztem az adatlapját, abból azonban nem derült ki túl sok minden. Ám egy érdekes véletlen folytán néhány héttel később személyesen is találkoztunk. Etelka néni ugyanis megnyerte lapunk Magvető melléklete nyereményjátékának fődíját. A vetés-előkészítőt a nyár folyamán adtuk át neki, amikor is úgy fogalmazott, számára ez a csúcs, hiszen a kedvenc újságja a Magyar Szó, amelynek már évtizedek óta előfizetője. Akkor a kiskonyhában sokan ültük körbe, és megegyeztünk abban, hogy egyszer hosszabban is beszélgetünk majd mindarról, amit gyerekkorában át kellett élnie, mert – ahogy ő fogalmazott –, sose hallgatott, mindig szabadon beszélt róla, így most is szívesen megosztja velünk az emlékeit. A fogolytábor túlélője 92 évesen, teljes szellemi frissességgel idézte fel a mintegy nyolcvan évvel ezelőtt történteket. A kiskonyha melegében előkerültek az azóta is őrzött, megsárgult iratok, a családi fényképek és a nagyító is, amellyel Etelka néni megkönnyíti az olvasást, majd megmutatta a gondosan őrzött papírokat és a feljegyzéseit is, mert bizony le is írta a megélteket, hogy azt majd a család jövőbeli tagjai is elolvashassák.

Etelka néni, mi történt a nyereménnyel, amit nyáron adtunk át önnek?

– Megvan még, nem adtuk el, ám mivel a család nem tudja használni, még várja a gazdáját. Nagyon örültem neki, de képzelje, azóta még egy hatalmas dolog történt! Az apámat annak idején elvitték a magyarok katonának, és örökre odaveszett. Annyit tudtunk meg utólag, hogy Bátaszékig vitték, azt azonban, hogy onnan hova kellett tovább mennie, nem tudtuk. Soha nem hallottunk felőle, az idén tavasszal azonban az újratemetések során az én édesapámat is megtalálták! Mindig kerestem a sírját, és most nagyon boldog vagyok, hogy végre van tisztességes nyughelye, ahova virágot vihetek. Hangácsi Istvánnal tíz évig leveleztem az interneten, és nagyon hálás vagyok neki, hogy segített megtalálni az apám sírját. Székesfehérvárig mentünk, hogy annyi év után én is imádkozhassak az édesapám sírjánál, és úgy, ahogyan már évtizedekkel ezelőtt kellett volna, virágot helyezhessek el rajta.

Az internet ebben is nagy segítségére volt, ugyanakkor kereste a többi túlélőt is, akik a fogolytáborban voltak. Talált-e esetleg még valakit?

– Mindössze egy szabadkai túlélőre találtam rá, akivel szoktunk írni is egymásnak, meg olyanokra, akiknek a rokonai voltak ott.

Etelka néni, hogy telnek most a mindennapjai?

– Van néhány jószágocskám, macskám. Minden reggel, miután magamat rendbe tettem, őket is elrendezem. Jön a lányom, vele elbeszélgetünk, segít, amiben kell, és hozza az ebédet is, aztán jöhet a pihenés, jó időben a kertem rendezése. Az unokák Magyarországon vannak, és lehoznám nekik a csillagokat is, ha lehetne, úgy szeretem őket is! Vendég az alig jön, mert korombeli nem nagyon van, meg a Covid-járvány alatt nagyon megszoktuk, hogy nem lehet menni sehova, így azóta is csak kisebb társaságban beszélgetünk. Olvasni szoktam, meg az interneten is nézelődni, a nagyító sokat segít.

Mióta él Magyarkanizsán, és hogy emlékszik vissza, milyen volt régebben itt az élet?

– Tősgyökeres kanizsaiak vagyunk. Mindig dolgozni kellett. Az apám is kubikra járt dolgozni, nem is jártak minden héten haza. Volt csomagos asszony, aki vitte a tiszta ruhát, meg hozta a szennyest, ez azonban már nagyon régen volt. Négy osztályt jártam ki, aztán jött a változás. Elkerültünk a „lógorba”, ahonnan nehezen ugyan, de végül mégiscsak hazakerültünk, és 13–14 éves koromban már a nagygazdáknál szolgáltam. Nem voltam még 15, amikor a törökkanizsai selyemgyárba kerültem. Tíz évet töltöttem ott, majd megszületett a lányom, így múlt az élet. Mindig szerettem varrni, így amikor Kanizsán megnyílt a varroda, ott dolgoztam, majd onnan mentem nyugdíjba. Amennyi munkaidőm volt, körülbelül most már annyi a nyugdíjas időm is.

A mai fiataloknak könnyebb?

– Könnyebb az élet, de mindig aggódni kell valamiért. Most éppen azért, hogy lesz-e gáz, ha lesz, ki tudjuk-e fizetni.

Mi ez ahhoz képest, amiket átélt több mint nyolcvan éve, amikor a járeki internáló táborban volt? Ott 1944 és 1946 között a becslések szerint hatezer német, magyar és más nemzetiségű civil halt meg, Etelka néni pedig egy a túlélők közül. Hogy emlékszik vissza arra az időszakra?

– Itt, Kanizsán volt házunk. 1941-ben tiszai árvíz volt. Hogy megmentsék a várost, ne törhessen szabad utat magának a víz, a vasúton kívül volt egy olyan terület, ahova beengedték a vizet, és az ott lévő házak megsemmisültek. Köztük a miénk is. A magyarok ideje alatt az állam lehetőséget adott a választásra, vagy itt építettek Oncsa-házakat, amik nem voltak túl komfortosak, de tetőt adtak az ember feje fölé, vagy el lehetett menni Csúrogra, ahol szintén kész házakat adtak. Az én szüleim Csúrogot választották. Ott 14 vagy 16 hold földet is adtak hozzá. Mindezt kölcsönre, úgy, hogy a termésből kellett volna szépen lassan visszafizetgetni. Na, erre már nem volt lehetőség, mert ’44 tavaszán mentünk oda, ’44 őszén pedig jött a változás. Egy nyári törlesztést tudtak kifizetni a szüleim, aztán vége lett. Vége lett az egésznek. Minden férfit elvittek katonának. Három nem jött vissza, a többi valahogy visszaszivárgott.

Akkor mindössze 11 éves volt. Mennyire volt tisztában azzal, hogy mi történik a világban, hova vitték az édesapját?

– Annyit tudtunk, hogy elvitték katonának. De azt, hogy hova, már nem. Tíz év után tudtuk meg, hogy Bátaszékig ért, onnan tovább azonban nyoma veszett. Mi pedig Csúrogon voltunk az édesanyámmal és a testvéreimmel. Január 23-án kimentek a partizánok, 15–16 éves gyerekek puskával a vállukon, és beszóltak, hogy öt perc alatt hagyják el a házat az emberek. Hozzánk is odaértek. Így söprötték ki a lakókat. Behajtottak minket a központba és ott várakoztunk. A férfiak meg a nagyobb fiúk az egyik oldalon, a gyerekek, az asszonyok meg öregek a másik oldalon kellett, hogy felsorakozzanak. Mi, gyerekek nem tudtunk semmit. A felnőttek suttogtak, hogy talán arra várnak, hogy eldöntsék, kivégeznek minket, vagy továbbvisznek. Egyszer csak szóltak, hogy indulni kell. Minket elindítottak, az anyákat, akiknek pici gyerekük volt, kocsira tették. Én is úgy utaztam, csak azt nem tudtam, hova. A nagyobb testvéreimnek gyalogolni kellett. Két oldalt partizánok voltak, nem lehetett megszökni. Így mentünk. Valamikor éjjel odaértünk valahova. Később tudtuk meg, hogy az Járek.

Hogyan emlékszik, mi volt ott?

– Behajtottak bennünket egy lakásba. Le a kocsiról, be a házba! Mikor az tele lett, ment a menet tovább, a következő házig. És ez így ment sokáig. Amikor mi beértünk abba a házba, ahol aztán a későbbiekben voltunk, azt láttam, hogy üres a lakás. Mindenhol szalma volt, de annyi embert bezsúfoltak oda, hogy ha egyikünk megfordult, akkor a többieknek is meg kellett, nem volt hely. Sűrűn voltunk, és minden tele volt tetűvel. El voltunk csigázva. Reggel, amikor felkeltünk, az anyák elindultak megkeresni a gyalogló gyerekeiket, és odahozták őket. Voltak köztünk szülő nélküli gyerekek is, akikért szintén jöttek az édesanyák, és vitték őket magukkal abba a házba, ahol őket elszállásolták. Ahogy megvirradt, szétnéztünk, hogy hol vagyunk, de hiába… Aztán jöttek a partizánok, és felszólítottak mindenkit, hogy szedjük össze az aranyat. Nekem csak egy fülbevalóm volt, édesanyámnak is, meg a karikagyűrűje. Kénytelenek voltunk odaadni, mert megfenyegettek minket, hogy lesz ellenőrzés is. Ettől függetlenül volt olyan, aki megpróbálta menteni a neki kedves és fontos emléket, például az esküvői gyűrűt, és elásta. Osztottak valami kemény, kukoricás kenyeret. Éhesek voltunk. Akármilyen rossz is volt, törtük, rágtuk. Keresgéltek, szétnéztek az idősebbek, hogy mit találunk. Kidobott edény, eltört köcsög, kutya-macska edénye, mindent néztek az idősebbek, hogy mit tudnak felhasználni. A kemencében próbáltak begyújtani, de hogy honnan lett tűz, arra nem emlékszem. Csak arra, hogy hosszú fákat raktak a tűzre. Kerítés már nem volt, valószínűleg azok, akik előttünk voltak ott, mindent felhasználhattak a melegítés érdekében. Egyik háztól a másikig vitték a felnőttek a parazsat, így tudtak csak begyújtani. A górékban volt kukorica, a padláson napraforgó és búza. Ezekből a kemencében főtt étel készült. Kialakult a konyha is. Szóltak, hogy lehet menni az ebédért. Amilyen edényt találtunk, abba merítették a levest, amiben egy-két szem bab úszkált, meg gersli, arra nagyon emlékszem, de nem tudom, mi volt az.

Az manapság nagyon divatos. Az az árpagyöngy.

– Ó, nagyon szép neve van. Ezt nem is tudtam. De manapság azt már biztos másképp csinálják, mint akkoriban, mert nagyon rossz íze volt. De ha nem volt más, nem volt mit tenni. Sokan éhen is haltak, emlékszem. Én mindig kutakodtam és találtam egy kávédarálót. Jaj, nagyon megörültem neki. A kávédarálóval lisztet csináltam, és csodájára jártak a többiek, mert mindenki elkérte, éjjel-nappal működött, daráltuk a búzát. Anyukám főzte a grízes tésztát, sose felejtem el, még most is a számban van az íze, és szeretem is a mai napig. Az utcára nem volt szabad kimennünk, az ablakok be voltak csukva, csak a hátsó szomszédokig mehettünk, mert a kerítéseket tűzrevaló híján feltüzeltük. A partizánok napról napra bekiabáltak, hogy van-e halott, ha volt, akkor a hozzátartozó kénytelen volt megmondani, és elvitték. Volt egy sárga lovas kocsi, parasztkocsi. Feldobták az élettelen testeket, egymás tetejére és elvitték. De hogy hova, azt senki sem tudta. A felnőtteknek menniük kellett dolgozni, kukoricát szedtek, meg a gyomot szedték ki a búzaföldből. Ellenőrizték is, hogy a felnőttek közül valaki otthon maradt-e. Ha igen, azt jól elverték. Egy alkalommal, ahogy jöttek ellenőrzésre, és meglátták a darálót, eldobták, én azonban szemfüles voltam, és még sokáig használtam. Láttam embert ülni, mikor már tavaszodott. A hátát a napnak fordította, és leengedte a ruhát a vállán. Arra emlékszem, hogy a hátán volt egy nagy seb, ami tele volt kukaccal. El lehetett menni az orvoshoz, de azt, hogy egyáltalán orvos volt-e az a valaki, vagy sem, senki sem tudta. A felnőttek azt mondták, hogy amit gyógyszer gyanánt kaptunk, nem volt más, mint pattogatott kukorica megőrölve, száraz állapotban. Ha úgy állapították meg, hogy folyadékba kell tenni az orvosságot, kukoricát hígítottak fel vízzel. Na, ez volt a gyógyszer ott. Sorra haltak meg a gyermekek.

Mennyien lehettek egy házban?

– Biztos, hogy voltunk vagy 25-en, 30-an. A mi szobánkban 3-an vagy 4-en haltak meg. Azt mondták, hogy német házak. Bár előttünk is lehettek ott valakik, ugyanilyen szerencsétlenek, mint mi, mert csak szalma volt a házban, és az is tele tetűvel. Mi azt sem tudtuk, miért vagyunk ott, csak vártuk, hogy mi történik velünk. Öt hónap után indítottak el bennünket. Azt azonban megint nem tudtuk, hogy hova. Kihajtottak minket a vasútállomásra, és nyitott vagonokba tereltek bennünket. Megint mentünk valahova, és odaértünk valahova, ahol szintén üres házak fogadtak minket. Ahogy később megtudtuk, az volt Gajdobra, vagyis később tudtam meg, hogy Szépliget is a neve. Ott már ki lehetett menni az utcára, és valamennyivel normálisabb ennivaló is volt. És ami még érdekesség, hogy oda jöhettek látogatók is. Járekra nem. Az anyák próbáltak kiszökni ételért, ám akiket rajtakaptak, azoktól elszedték a csomagot, megverték és bezárták egy időre a pincébe. Mi ott sót, cukrot, ilyesmit nem láttunk nyolc hónapon keresztül. Gajdobrára jóakaró emberek érkeztek kocsival, akik hoztak lisztet meg szalonnát. Körülfogtuk a kocsit, dobták le nekünk az élelmet, mi meg igyekeztünk megkaparintani, amit csak lehetett. Idővel szivárogtak vissza életerős férfiak is, akik bejöttek, kimenni azonban már nem mehettek ki. Oda viszont jöhetett rokon, így jöttek el a mi rokonaink is, akik magukkal vihették a kisgyerekeket, ha azokért felelősséget vállaltak. Akik nagyon betegek voltak, azokat is el lehetett vinni, így a Margitunkat, a nagyobb testvéremet lebetegítettük. Gizgazból főztünk neki teát, és attól megbetegedett, így juthatott ő is haza. Én pedig, ahogyan tanácsolták a felnőttek, a száraz kukoricáson keresztül, hason kúszva jutottam ki a partizánok gyűrűjéből az állomásig. Utólag már úgy gondolom, láthattak is, csak hagyták, hadd jussak ki. Kicsi voltam, csont és bőr, ha visszagondolok, nem is tudom, hogy vajon mosakodtunk-e mi ott egyáltalán.

A család többi tagja ott maradt?

– Édesanyám és az egyik testvérem igen, de egy bizonyos idő után hoztak egy olyan rendeletet, hogy ha valaki befogadja és felelősséget vállal értük, kihozhatja őket. Így hozta ki őket az egyik rokonunk, édesapám testvérének a férje. Az is ott állt a papíron, hogy rendes emberek vagyunk, befogadhat minket Kanizsa. Édesapánkat hosszú-hosszú éveken át vártuk haza. A disznósajtot mindig félretettük, hogy majd ha édesapánk hazaér, akkor kezdjük meg. Erre azonban sosem került sor, hiába vártuk őt mindannyian. Édesanyám sokat dolgozott, hogy eltartson minket, és sosem ment újra férjhez. Én magam pedig a jószágokat őriztem, rokonoknál laktunk egy jó ideig, majd árendáltunk házat. Mi mindannyian megmaradtunk, apánkat azonban elveszítettük.

Ennyi év távlatából, hogy tekint vissza erre az időszakra?

– A két nemzet gyűlölte egymást. A magyarok bántották a szerbeket 1941-ben, majd a szerbek bántották a magyarokat 1944-ben. Bár minket nem, mert tudták, hogy mi ’41-ben még nem voltunk ott, de a falu körbe volt fogva, onnan se ki, se be nem lehetett menni. Kollektív bűnösök voltunk, és nagyon sok évnek kellett eltelnie, hogy ezt a terhet levegyék rólunk. Az, hogy a bűnösséget eltörölték, nagyon sokat jelent nekünk.

Etelka néni, mi a hosszú élet titka?

– Nem tudom. Örök életemben dolgoztam. Sokat. Még most is, amit bírok, ami tőlem telik, megcsinálom. Úgy gondolom, hogy már leéltem az életemet, jó lenne úgy elaludni, hogy ne élnék meg olyat, hogy gond legyen velem.