,,A kihívások tesznek egyre magabiztosabbá”

Kolovity Edina másfél év alatt gyakornokból lapunk egyik meghatározó fiatal munkatársává vált. A Magyar Szó szabadkai szerkesztőségében eltöltött időszak alatt tudatosan és következetesen építette szakmai pályáját, miközben fokozatosan formálta és erősítette saját újságírói hangját. Közvetlensége, barátságos személyisége, állandó pozitivitása és jókedve új színfoltot hozott a szerkesztőség mindennapjaiba. Kolléganőnk jelenleg a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar okleveles kommunikátor szakának mesterképzésén folytatja tanulmányait, amelyeket az újságírói munkával párhuzamosan végez. Gyors szakmai fejlődése, friss szemlélete és igényes munkavégzése révén vált napilapunk fiatal ígéretévé, ennek elismeréseként nemrégiben átvehette a Magyar Szó Feltörekvő Tehetség díját. Írásai elsősorban a Művelődés/oktatás és a Szabadka rovatban jelennek meg, de rendszeresen publikál az Üveggolyóban és a Hétvége mellékletben is. Szívügyének tekinti, hogy a fiatalabb generáció is kézbe vegye az újságot, ezért olyan témákat dolgoz fel, amelyek a vele egykorúakat is megszólítják. Ennek jegyében a Képes Ifjúság hasábjain is szívesen publikál. Munkáját szenvedéllyel, lelkesedéssel és nagyfokú pontossággal végzi, miközben mindvégig megőrzi szakmai alázatát. Interjúalanyaival könnyedén megtalálja a közös hangot, ami írásainak hitelességében és közvetlenségében is tükröződik. Az elismerés apropóján pályakezdéséről, a kezdeti nehézségekről, meghatározó munkáiról és jövőbeli terveiről beszélgettünk vele. 

Kezdjük a legelején: hogyan lett belőled újságíró?

– Gyerekkoromban mindig eleven és kíváncsi voltam, soha nem tudtam egy helyben ülni. Középiskolai tanulmányaimat a szabadkai Bosa Milićević Közgazdasági Középiskolában folytattam, mivel érdekelt a matematika és a könyvelés világa. Idővel azonban rájöttem, hogy nem ebben az irányban képzelem el a jövőmet. Nem találtam meg benne önmagam. Sokkal inkább egy pörgős, emberekkel teli közeg vonzott, ahol beszélgetni lehet, kapcsolatokat építeni, történeteket megismerni és továbbadni. Otthon gyakran hangoztattam, hogy a médiában szeretnék dolgozni. Ennek hatására iratkoztam be a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar okleveles kommunikátor szakára. Úgy vágtam bele, hogy az első év majd eldönti, valóban nekem való-e ez az út. Már a kezdetektől egyértelművé vált, hogy a nyomtatott sajtó áll hozzám a legközelebb. 

Mikor lépett be az életedbe a Magyar Szó?

– Az egyetem harmadik évében, a szakmai gyakorlat során jutottam el a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségébe. Igyekeztem minden rám bízott feladatot lelkiismeretesen elvégezni, és a lehető legtöbbet kihozni magamból. Jólesett, hogy pozitív visszajelzéseket kaptam, ennek köszönhetően a szerkesztők jelezték, hogy a nyári időszakban is visszavárnak. Természetesen éltem a lehetőséggel. Az első hónap után különösen emlékezetes pillanat volt, amikor Lackó Varjú Sára, a Szabadka rovat szerkesztője megdicsérte az addigi munkámat, és jelezte, hogy hosszabb távon is számítanának rám. A negyedik évemet így már az egyetemi tanulmányok mellett a munka is kitöltötte. Nem volt egyszerű időszak. A napjaim gyakran hajnalban indultak: kora reggel írtam, majd bementem az egyetemre, esténként pedig különféle eseményekről tudósítottam. Többen figyelmeztettek, hogy túl sokat vállalok, felesleges ennyire hajtani magam, számomra azonban egyértelmű volt, hogy a jövőmet a Magyar Szónál képzelem el. Nem kerestem kifogásokat, bizonyítani akartam, hogy helyem van ebben a közegben. A napilap egyébként már gyerekkoromban is része volt az életemnek. A nagyszüleim asztalán mindig megtaláltam az újságot, és rendszeresen belelapoztam. Általános iskolásként a Mézeskalácsot és a Jó Pajtást olvastam, a bennük megjelenő posztereket kivágtam és gyűjtöttem, idővel szinte teljesen benőtték a szobám falait. Később a csütörtöki lapszámban megjelenő Tarka Világ keltette fel az érdeklődésemet, azt is gyakran forgattam. Amióta a szerkesztőség tagja vagyok, a nagytatám lett a legnagyobb rajongóm. Minden írásomat elolvassa. Ez különösen jó érzéssel tölt el. 

Hogyan emlékszel vissza a kezdeti időszak élményeire és kihívásaira?

– Kezdetben természetesen volt bennem bizonytalanság, ám hamar megtapasztaltam, hogy támogató közeg vesz körül, ahol soha nem maradok magamra. Remek érzéssel tölt el az a munkakörnyezet, ahol az emberek jó hangulattal járnak be dolgozni. Az eseményekre járás is gyorsan közel került hozzám. Kíváncsi természetem miatt nem kötelező feladatként vagy teherként éltem meg ezeket az alkalmakat, hanem lehetőségként. Úgy érzem, az új helyzetek és a kihívások tesznek egyre magabiztosabbá. Ezekből merítek erőt, és ezek visznek előre. Az egyik legjobb érzés, amikor elkészül egy írás, és őszintén ki tudom mondani, hogy mindent beleadtam. Fontosnak tartom, hogy az interjúalanyaim hitelesen jelenjenek meg, és hogy az elhangzott gondolatok visszaköszönjenek az írásaimban. Mindig arra törekszem, hogy kerek, vállalható írás szülessen, amelyre később is jó érzéssel gondolhatnak vissza az érintettek. Olyan szöveget szeretnék átadni, amely után az alany azt mondja, szívesen beszélgetne velem máskor is. Az állandó pörgés sem zavar, sőt kifejezetten inspirál. Extrovertált személyiség vagyok, jól érzem magam a nyüzsgő, pezsgő közegben. Ugyanakkor figyelek magamra is. Amikor érzem, hogy pihenésre van szükségem, azt tudatosan megengedem magamnak. 
 

Milyen témák inspirálnak leginkább a munkád során? 

– Különösen vonzanak azok az előadások és beszélgetések, amelyek az önismeret és az önfejlesztés kérdéseit járják körül, ugyanakkor az oktatással kapcsolatos témák is közel állnak hozzám. Szeptember óta rendszeresen írok az Üveggolyóba, és az oda készülő interjúk során értettem meg igazán, mennyire sokszínűek a pedagógusi életutak. Nincs két egyforma történet, nincs két azonos beszélgetés. Ez az állandó változatosság az, ami igazán vonzóvá teszi számomra ezt a munkát.
n Mely élmények voltak a legmeghatározóbbak számodra ebben a másfél évben? 
– Ahogyan korábban is említettem, a visszajelzések mindig sokat jelentenek, legyen szó a szerkesztőktől vagy az interjúalanyoktól érkező reakciókról. Felemelő, amikor azt hallom vissza, hogy hitelesen sikerült átadnom egy-egy történetet. Ezek a pillanatok új lendületet adnak a munkához, a megerősítések pedig további motivációt jelentenek. Máig emlékezetes momentum az is, amikor még gyakornokként Pesevszki Evelyn, lapunk főszerkesztője azt mondta, jó írásaim vannak, és látja bennem a leendő újságírót. Ezek a mondatok akkor is sokat számítottak, és ma is erőt adnak. 

Mit jelent számodra az elismerés, és mit gondolsz, mi kellett ahhoz, hogy végül a te kezedbe kerüljön?

– Teljesen váratlanul ért, amikor Mihályi Katalin, lapunk Művelődés/oktatás rovatának szerkesztője felhívott, és elmondta a hírt, hogy megkaptam a díjat. Annyira meglepődtem, hogy szó szerint belekiabáltam a telefonba. Nagyon jólesett az elismerés, mert azt érzem, valóban megérte az a rengeteg munka és energia, amit beletettem. Fontos visszaigazolás, hogy mások is úgy látják, van helyem ebben a szakmában, és megerősítettek abban, hogy újságírónak kell lennem. Soha, még a nehezebb napokon sem fordult meg a fejemben, hogy más utat válasszak. Az újságírás számomra biztos pont. Mielőtt a Magyar Szó szerkesztőségében gyakornokként kezdtem dolgozni, egy nehéz időszakon mentem keresztül. Az azóta eltelt idő alatt sok minden megváltozott bennem. Úgy érzem, a Magyar Szó erőt adott ahhoz, hogy tiszta lappal új fejezetet nyissak az életemben. Magabiztosabb lettem, rengeteget tanultam, és olyan szakmai és emberi kapcsolatokat építettem, amelyek mára meghatározóvá váltak. Az elmúlt időszakban sok mindent tanultam magamról is: megtanultam kitartónak lenni, tudatosabban beosztani az időmet, és azt is, hogy nem kell félni a kudarctól vagy az elutasítástól. Rájöttem arra is, mennyire sokat számít a hozzáállás. Ha az ember nyitott, jókedvű és pozitívan áll a dolgokhoz, könnyebben találja meg a lehetőségeket. Számomra egyre fontosabbá vált, hogy minden helyzetben meglássam a jót. Gyakran mondom a kollégáimnak, hogy szeretek bejárni dolgozni. Jólesik, hogy a mindennapokat nem csupán a munka határozza meg, hanem a közös nevetések és beszélgetések is. Értékesnek tartom azt is, hogy a szerkesztőségben több generáció dolgozik együtt. Bár én vagyok a legfiatalabb, soha nem éreztem magam kívülállónak. Mindenkivel megtalálom a közös hangot, és a tapasztaltabb kollégákkal is könnyű a kapcsolódás. Sok tanácsot kapok, és ha valami nem sikerül tökéletesen, azt őszintén jelzik felém. Huszonhárom évesen egy ilyen nagy múltú lapnál dolgozni rendkívül megtisztelő. Örömmel tölt el, hogy még az egyetem befejezése előtt állandó munkahelyem van, ráadásul pontosan azt a hivatást űzhetem, amiről korábban csak álmodoztam. Úgy érzem, a történetem másokat is inspirálhat. Ha az ember szorgalmas, komolyan veszi a tanulást, és beletesz kellő energiát, sok mindent elérhet. Mindig maximális erőbedobással tanultam, részt vettem pályázatokon és kutatásokban, jelenleg is igyekszem összeegyeztetni az egyetemet a munkával. Fontosnak érzem, hogy minél több területen szerezzek tapasztalatot, és egyszerre több feladatban is helytálljak.

Az MTTK-n is nagyon aktívan tevékenykedsz. 

– Egyetemi tanulmányaim során tagja lettem a kultúrakutató műhelynek, amelynek keretében több alkalommal többnapos, állomásozó terepmunkát végeztünk az Al-Duna mentén. A kutatás a terepi adatgyűjtésre és az azt követő feldolgozómunkára épült. A kiszállásos terepmunka során félig strukturált interjúkat készítettünk, valamint élettörténeteket rögzítettünk. Ezekre az elsődleges forrásokra támaszkodva a határ mentiség különböző dimenzióit vizsgáltuk. A kutatás tavaly szeptemberben indult, és azóta is tart. Saját kutatásomat Hertelendyfalván végeztem, amely a legdélebbi magyarlakta helység. A helyi, bukovinai székely származású közösség életét számos kihívás jellemzi, különösen a magyar nyelvű oktatás és a magyar nyelvű média elérhetősége terén. A településen élő gyermekek ma már csak szerb nyelven tanulhatnak. Kutatásom eredményeiről tanulmányt is írtam A kétnyelvűség és a médiahasználat mint a hertelendyfalviak identitásának formálói címmel. Azt vizsgáltam, hogy milyen szerepet tölt be a média a hertelendyfalvi magyar közösség identitásának alakításában, illetve hogyan kapcsolódik mindez az anyanyelv fennmaradásához. A kutatás újszerűségét az adja, hogy egy nyelvileg elszigetelt, szerb nyelvi környezetben élő magyar településre fókuszál, ahol az anyanyelv használata a mindennapokban folyamatos kihívásokkal jár. Célom, hogy ráirányítsam a figyelmet a nyelvmegőrzés fontosságára, valamint a lokalizált médiafejlesztés lehetséges szerepére. Úgy vélem, az eredmények más országokban élő, hasonlóan kétnyelvű magyar közösségek adataival is összevethetők, és hozzájárulhatnak az emigráns magyar kisebbségek helyzetének átfogóbb megértéséhez. A kultúrakutató műhely munkájának köszönhetően több ösztöndíjat is elnyertem, amelyekhez konferenciaszereplések is kapcsolódtak. Ezeken lehetőségem nyílt bemutatni a kutatásaimat, ami a szakmai fejlődésem fontos részévé vált. Különösen nagy elismerést jelentett a Dositej-ösztöndíj elnyerése is, amely Szerbia egyik legrangosabb hallgatói ösztöndíja. Emellett tagja vagyok a Márton Áron Szakkollégiumnak is, valamint a Balassi Bálint-KKM Márton Áron-ösztöndíj tehetséggondozó programban is részt vettem.

Milyen jövőbeli célok lebegnek előtted?

– A közeljövőben elsődleges célom a mesterképzés befejezése, valamint a vezetői engedély megszerzése. Tudom, hogy ez átgondolt időbeosztást igényel majd, de igyekszem megtalálni az egyensúlyt. Fontosnak tartom a folyamatos fejlődést, azt, hogy egyre jobb legyek, és saját magam számára is bizonyítsak. A jövőben szeretnék még hangsúlyosabban foglalkozni a fiatalokat érintő témákkal, megszólítani őket, és továbbra is figyelmet fordítani az oktatáshoz kapcsolódó kérdésekre.