Észre sem vesszük, hogy a naptári év folyamán hány különleges alkalom kapcsolódik a fényhez. Ilyen például a nyári napforduló, amikor a nappal a leghosszabb és az éjszaka a legrövidebb, vagy ennek téli ellenpólusa, amely a legrövidebb nappalról és leghosszabb éjszakáról szól. A civilizáció kezdete óta mindkettőhöz kapcsolódnak különféle szokások, de később a keresztény kultúrkör is hozzájuk kötötte néhány fontos ünnepét. A téli napforduló esetében ez a kitüntetett esemény a karácsony, a Megváltó születése. Más kultúrákban és vallásokban ugyanígy megtalálhatók a „fényhozó szülöttek”, akik emlékeztetnek arra, hogy öröktől fogva vagyunk, vagyis létezik bennünk, emberekben is egy olyan rész, amely független az anyagi testünktől és környezetünktől, vagyis amely az isteni fényt hordozza. Ezek a különleges ünnepek – kultúrákon túlmutatva – tulajdonképpen erre a belső fényre emlékeztetnek minket.
Keresztény hagyományunkban a karácsonyt megelőző adventi időszak kiemelt periódusnak számít. November az elmúlás, a sötétség hónapja, egyfajta belső transzformációs időszak, az árnyékokkal való szembenézés, amelynek előrehaladtával a reményt, a megújulást keressük és várjuk. Mint minden olyan helyzetben, amikor a fény még távoli, a hit válik a legstabilabb kapaszkodóvá, ennek szimbolikus megjelenítője pedig az első adventi gyertya. A várakozás időszakába történő belépés azonban még mindig az átalakulás részének számít, hiszen ha csak a fizikai környezetünket figyeljük, érzékeljük, hogy a nappalok továbbra is rövidülnek, egyre hidegebb, ködösebb és nyirkos az időjárás, ridegebb a táj. Igaz, már tudjuk, nem maradunk örökre a sötétség peremén, itt a lassú fényesedés ígérete, ami átszínezi a mindennapokat és mélységet ad a várakozásnak. Ha figyelünk a bennünk zajló folyamatokra, érezhetjük, hogy az átmenet nem céltalan, mivel ugyanaz az igény mutatkozik meg benne, mint amikor egy nehezebb időszak után ösztönösen elkezdjük keresni életünk magasabb rendű értelmét. Advent lezárultával végül elérkezünk a karácsonyhoz, ahhoz az ünnephez, amely Jézus Krisztus születését idézi fel. Ő zord körülmények között jött világra egy istállóban, segítség nélkül, szinte észrevétlenül. Ez a szegény és alázatos kezdet azonban nemcsak a vallási történet része, hanem mélyen szimbolikus üzenetet hordoz. A belső újjászületés sokszor éppen ilyen: hosszú gyötrelmek után a legmélyebb ponton, a „legsötétebb napon” érkezik el az a fordulat, amelyet gyakran csak később értünk meg. Olyan, mintha magunkban hordoznánk valamit, ami idővel formát ölt, megmutatkozik, és közben mi magunk is többé válunk. Ha mindez sikerül, akkor valójában a Krisztus által hordozott fény születhet újjá bennünk. Ez a folyamat ismétlődhet életünkben, ahogyan az év ciklusai és az ünnepkörök is visszatérnek. Mindez arra emlékeztet, hogy az örök körforgás – az élet és a halál váltakozása – nemcsak a fizikai térben, hanem létünk magasabb rétegeiben is működik.
Az emberi civilizáció hosszú időn át élt az említett ősi „életvezetés” szerint, sokszor anélkül, hogy tudatosan értette volna annak működését. Még néhány generációval ezelőtt is volt valamiféle elemi ráérzés arra, hogyan kell igazodni az év rendjéhez, a természet ritmusához, az ünnepekhez. Ma azonban már kevesen hordozzák magukban e jelentésvilágnak az ismeretét, esetleg különböző spirituális vagy vallási tanulmányok segíthetnek eligazodni, értelmezni a szimbólumok jelentését, viszont az olyan cselekedetek, mint a gyertyagyújtás, gyakran az öntudatlan, de ösztönösen bennünk élő tudás megnyilvánulása. Ennek ellenére, a mai ember számára az év inkább egy végtelen egyenes, amelyben feledésbe merültek a hagyományos fordulópontok – elsősorban az ünnepek –, és velük együtt hiányzik az egyensúly, a körforgáshoz való alkalmazkodás. Már az utolsó ilyen bástyák, az időjárás vagy a földművelés sem követik azt a rendet, amelyhez évszázadokon át igazodtak a munkák. Felforgatott világunkban a sötét őszi, vagy éppen az adventi periódus időszakára sem jellemző a befelé fordulás. Még ha tudatosan szeretnénk is elcsendesedni, sokszor nem tehetjük meg, mert napjainkat olyan erős, külső hatások irányítják, amelyek nem kedveznek ennek, élükön az ünnepeket deszakralizáló felesleges pénzköltésre és korlátlan fogyasztásra épülő életmóddal. November elejétől ránk zúdulnak a karácsonyi díszek, nincs valódi várakozás sem, minden azonnal kell. Mire ténylegesen eljön a karácsony, sokszor már az értelmét sem érezzük, kifakult, misztériumát vesztett nappá válik az egész. Az advent is üzletté lett. A koszorúk köré épült „iparág” a díszítéseket halmozza, giccsé válik, sokszor el is veszik bennük a lényeg.
Az utolsó emlékeim arról, amikor az adventet még őszinte szívvel lehetett átélni, a nagyszüleimmel töltött időszakhoz kötődnek. Egy egyszerű fenyőág, rajta néhány vattapamacs négy nagy gyertya beleállítva, ennyi volt a koszorú, mégis mindennél igazabbnak tűnt. A villanyt leoltva csak a pislákoló lángokra figyeltünk, és még ma is magam előtt látom a meleg fénytől megvilágított arcokat. Visszagondolva úgy érzem, talán ezekben a pillanatokban öltött látható formát a másik emberben élő isteni fény.
A régiek számára könnyebb volt átszellemülni, hiszen még magukénak érezhették Szent András havának megtartó szokásait. Advent kezdete az említett szent ünnepéhez legközelebb eső vasárnaphoz igazodott, ezzel vette kezdetét a karácsonyt megelőző négyhetes felkészülés. Ilyenkor elcsendesedtek a települések: tilos volt a zajos mulatság, a tánc és a lakodalom. A katolikus egyházban mindez az új egyházi év kezdetét jelentette. Hajnali rorátékat tartottak, amelyek a testi és lelki ráhangolódás fontos pilléreinek számítottak. Adventben szokás volt böjtölni is, amely az önmegtartóztatást és az imával kísért befelé fordulást ösztönözte. Szent Miklós vagy a népi hiedelemvilágban jelentős Luca-nap is kitüntetett helyet kapott ebben az időszakban. A hozzájuk fűződő szokásaik szorosan összefonódtak az egyházi hagyományokkal.
Talán ma már kevesebb régi szokást őrzünk, de a négy gyertya üzenete továbbra is kapaszkodót nyújthat. Támpontok lehetnek az ünnep és a várakozás megéléséhez, hiszen feltehetjük magunknak a kérdést, mit hordoznak ezek az üzenetek számunkra. Például, hogyan él bennem a hit és a remény? Erősítenek-e a nehezebb időszakokban, vagy elhalványultak? Van-e irány, amely felé tartok, vannak-e terveim, amelyekbe kapaszkodhatok? Hogyan viszonyulok az örömhöz? Amikor ma az öröm is sokszor kihívásnak számít, át tudom-e adni magam ennek az érzésnek? És végül, hogyan van jelen az életemben a szeretet? Áthat-e, vagy inkább hiányként élem meg?
Ha elgondolkodunk ezeken a kérdéseken, máris közelebb kerülünk az advent üzenetéhez. Hagyjuk, hogy a csend és a várakozás lelassítson bennünket és néhány áldott pillanatra teret adjon annak, hogy újra kapcsolatba lépjünk önmagunkkal, valamint azzal a belső fénnyel, amely minden ünnepi pillanatban megmutatkozik.
