Közismert, hogy Kishegyes Szerbiában, Vajdaságban, az észak-bácskai körzetben elhelyezkedő kisebb település, amelyet a Telecskai-dombok vesznek körül. A település Szikiccsel és Bácsfeketeheggyel együtt alkot egy községet, közigazgatási egységet. Sok tehetséges ember tekintette szülőfalujának a múltban és most is. A község mindhárom települését Kishegyest, Szeghegyet és Bácsfeketehegyet is keresztül-kasul átszövi a Krivaja folyó. A folyót pedig hidakkal tették átjárhatóvá. Kishegyes sokak szerint Bácska Velencéje lehetne, hiszen a Krivaja sok helyen átszeli az utcákat, emiatt a község mindhárom településén számos híd van. Egy idő után azonban az infrastruktúra is elöregszik, felújításra szorul. A hidak is elhasználódnak, de esetenként az új beruházásoknak is áldozatul eshetnek. A Belgrád–Budapest vasútvonal építése miatt is jelentős változások történtek Kishegyesen. A vasúti töltést elhordták, a töltést átszelő Krivaja híd a töltés felszámolását követően is látható volt még egy ideig, majd azt is lebontották. Sokan, sajnos mind kevesebben, de még mindig rengetegen vannak olyanok, akiket még emlékek fűznek a helyhez. Nem volt egy nagy híd, építészetileg is talán valamiféle szabványos létesítménynek volt tekinthető. A kishegyesiek dédapái, ükapái ott tanultak meg úszni, kirándulóhely, találkahely volt egykor. Varázslatos – nem túlzás azt mondani – kultikus hely volt az egykor itt élők számára. Megépítését követően éveken át több generáció is a hegyesi híd alatt tanult meg úszni, amire azért volt alkalmas, mert a meder alja is a híd alatt ki volt téglával rakva. A híd felső párkányáról ugráltak a vízbe, mert akkor még nem csupán 10–20 centiméternyi volt a víz mélysége a folyóban. A híd két belső oldalán gyalogjárda volt, a kerékpárosok is át tudtak ott menni. Bizonyos források szerint Kollár Imre, akkori ismert bácskai építészmester tervezte és a kivitelezési munkálatokat is maga vezette. Az építészeti megoldás is állítólag különlegesnek tekinthető, hiszen a hidat nem boltívesre tervezte, hanem nyújtott kör alakúra. Az építmény alul is egy, a felsőhöz hasonló boltozattal egészült ki. Hozzáértők szerint ez statikailag azért volt jó megoldás, mert így a hídra ható erők megoszlottak, úgymond „örökéletűvé” téve a híd stabilitását. Nem is volt megrogyva, elbontása komoly munkagépekkel is szemmel láthatóan nagy feladatnak számított, de végül megoldották. Lebontása előtt egyesek a jó minőségű téglát kezdték elhordani. Végül a kínai építők „végeztek” a munkával, pontosabban a híddal.
Egy korabeli képen gőzös halad el éppen, lent napernyős hölgy séta közben – a kép forrása ismeretlen, de mintegy száz éve készülhetett
Zimonyig jártak a vonatok
Az előzményekhez tartozik, hogy az 1800-as évek elején a délkelet-európai és balkáni régiók szerepe kezdett felértékelődni. Az Osztrák–Magyar Monarchia a Budapest–Belgrád vasútvonal kiépítését szorgalmazta. A vasútvonal megépítése már a szabadságharc és forradalom előtt, az 1832–1836. évi országgyűlési ciklusban is felmerült. Megvalósítására azonban még közel ötven évet kellett várni. Végül a szerb fejedelemséggel 1880-ban megkötött vasúti egyezmény alapján Magyarország vállalta, hogy 1883. június 15-éig a Budapest–Ferencváros –Szabadka–Újvidék–Zimony vonalon, tehát lényegében az egykori államhatárig kiépíti a vasúti pályát. A kivitelezési munkálatok 1881 augusztusában kezdődtek el. A vasút lényegében már akkortól hatással volt a kishegyesiek életére. A töltés megépítése nem kis vállalkozás volt abban az időben. Kubikosokat béreltek, hiszen akkor még nem voltak a mostaniakhoz hasonló nagy kapacitású munkagépek. A helyiek közül is sokan dolgoztak évekig ott, de vidéki földmunkások is jöttek, akik közül sokan itt is maradtak. A falu lakosságának összetételére is hatással volt a vasútépítés. Több száz méteren töltést kellett összehordani, más helyeken a löszdombba kellett vájatot készíteni. A nyomvonal ugyanott volt, ahol ma is, és eredetileg is kétvágányosra tervezték és építették. Korabeli dokumentumok szerint 1882. december 5-ére elkészült a 167 km hosszú Budapest–Szabadka szakasz, 1883. március 5-ére a 101 km hosszú Szabadka–Újvidék vonal is. A Párizs–Konstantinápoly (Isztambul) vasútvonal részeként képzelték el a szakaszt. Azt követően, 1883–1884-ben, a Száva folyón átívelő belgrádi vasúti híd megépítésével létre is jött a Budapest és Belgrád közötti vasúti kapcsolat. A vonalon közlekedő szerelvényeket gőzmozdonyok húzták. A maximális sebesség 50 km/h volt. Trianon után azonban valakik úgy vélték, hogy nincs szükség két nyomtávú vasútvonalra. Az egyik nyomtávot felszedték és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság más területén újra lefektették. A Trianon előtti időszak volt a település szempontjából egy olyan korszak, amikor gyors ütemben zajlott a modernizáció, ami a vasútnak is köszönhető volt. Ha nem jön közbe a világháború, lehet, hogy ma kisváros lenne Kishegyes. A néprajzkutatók szerint a falu abban az időben kialakuló polgári arculata az építészetben, az öltözködésben, egyéb dolgokban is megmutatkozott. Érdekes tény, hogy az 1900. évi népszámlálás adatai szerint Kishegyes nagyközségben 5679 lélek élt, 1134 lakóházban. Anyanyelvük szerint 5505 magyar, 139 német, 9 tót, 20 kisorosz, 5 szerb, vallás szerint 5337 katolikus, 25 görögkeleti, 131 evangélikus vallású, 37 református, 145 izraelita. A polgárosodás tehát valójában a vasút kiépítését követően kezdődött meg. Vonaton a nem is olyan távoli nagyvárosokba, Újvidékre, Szabadkára, Verbászra, vagy Belgrádba is, viszonylag egyszerűen el lehetett jutni. Ez hozott gyökeres változásokat. A helyiek, gyorsan felismerve a feltáruló lehetőséget, a nagyobb városok piacain próbálták meg értékesíteni a paraszti háztartásokban megtermelt árufelesleget: sonkát, kolbászt, tojást, tejet, vajat, túrót, élő vagy vágott baromfit vittek és adtak el a nagyvárosok piacain. Ez azonban egyben azt eredményezte, hogy utánozni kezdték az ottani divatot, ott vásároltak például ruhaneműt. Feladták a népviseletet, olyannyira, hogy ma sajnos igen keveset tudunk arról, miben jártak, mit viseltek egykor napközben, vagy ünnepnapokon. A néphagyományok is lassan feledésbe merültek.
Vízimalom a Krivaja folyón egykor, a képen láthatónak a romjai ma is megvannak a Halász utcában Kishegyesen
A folyó neve is vitatható?
Visszatérve képzeletben a már nem létező hídhoz, egyfajta kultikus hely, közösségi találkozóhely volt a labdarúgópálya mögötti részen. A korosabb kishegyesiekben nosztalgikus érzelmeket vált ki a hely fotójának a puszta látványa is. Még egy ideig él majd azonban azok emlékezetében, akik ott fürödtek, randevúztak, virágot, vagy gyógynövényeket szedtek, a vonatokat figyelték, vagy egyéb, mai szemmel már szokatlannak számító dolgot műveltek. El kell mondani, hogy magáról a folyó elnevezéséről is megoszlanak a vélemények. Miközben egyesek szerint nem Krivaj, hanem Bácsér, vagy Bács-ér a neve, mások biztosra veszik, hogy a Bácsér csak az egyik ága a folyóvá duzzadó vízfolyásnak, ami Kishegyes határában válik folyóvá. Cothmann Antal 1763-ban egy korabeli dokumentumban állítólag utalást tesz Bacsér, bizonyos olvasatban Pacsér pusztára. A témát 2002-ben kiadott könyvében Hovány Lajos vízépítő mérnök is alaposan taglalja. Olyan forrásokat is említ, melyek említik a Szabadka „határa és Bacsier (értsd: Pacsér) puszta között elterülő Ó-Morovica pusztát”. Veliki Hegyest is emlegetik bizonyos írásokban, mint olyan helyet, ahol termékeny kaszálók vannak. A helységben és határában eredő kis csermely neveztetett valamikor Bács-érnek, amit Pacsa-érnek is neveztek. De Pacsaér, valamint az Acsaér nevek is felbukkantak írásos dokumentumokban. Megint máshol azt írják, hogy a Krivaja Szabadka határától, mély völgyekben több községen át kanyarulatosan húzódik, a partvidék esővizeit Sz. Tamásnál (Szenttamás) a Ferenc-csatornába viszi. Topolyán ugyanakkor, egykor nevezték Krivaja barának, Pacsérnál Bács-érpataknak, Kishegyesnél a Krivaja rétpatak, Feketicsnél Bácsfeketehegy Krivaja bara, Szekicsnél (Szeghegy) Krivaja volt a térképen elnevezésként feltüntetve. Szenttamásnál pedig Krivaja folyóként jelölték. Johan Jauss Szekics leírásában (1886) és a térképén Bach Krivoja/ Bach Kriwoja a patak neve. Az viszont biztosra vehető, hogy az itt élők egykor a folyónak sok mindent köszönhettek, például több fajta halat, halételeket (káposztás csík stb.), gyékényt, nádat és sást, vízimalmokat és egyebeket.
Az egykori töltéssel eltűntek a hidak is, most viadukt szeli át a völgyet. Háttérben az egykori vasútállomás még megvan.
A fekete híd helyén ismét új hidat építettek
Az írás apropójául szolgáló hídtól kissé délebbre található vasúti felüljárót is többször újraépítették. Ez a híd akkor kapta a „fekete híd” elnevezést, amikor – bizonyos források szerint, és ez él a közhiedelemben – véget ért az első világháború, a hazautazó katonák nem fértek el a kupékban, és kénytelenek voltak azok tetejére felmászni. Kényszerből a vagonok tetején utaztak, mígnem a „hegyesi” vasútállomás közvetlen közelében több mint tíz katonát, köztük egy falubelit is lesodort a vagonok tetejéről egy alacsonyra épített felüljáró. Vannak helytörténészek, akik szerint csak legenda, hogy a híd sodorta le a katonákat a vagonok tetejéről. Kutatásaik során arra utaló adatokat találtak, hogy a szóban forgó vonatbaleset másképpen történt. A Topolya és Kishegyes közötti úgynevezett „csengettyűs” állomáson az első világháború utolsó napjaiban kialakult zűrzavarban vonatok ütköztek, akkor haltak meg a katonák. Tény, hogy valamilyen baleset történt, a katonák sírja ma is látható a Nyugati temetőben.
Nyitókép: Az egykori híd helye
