2024. július 20., szombat

Megtartani azt, ami a miénk…

Fontos, hogy ne más mondja meg, mi jó nekünk, vallja Bodzsoni István, a Pannon RTV igazgatója, akit a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete Életműdíjjal tüntetett ki

A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete nemrég Életműdíjjal tüntette ki Bodzsoni Istvánt, a szabadkai székhelyű Pannon RTV igazgatóját. Bodzsoni István megközelítőleg ötven éve tevékenykedik a média területén, és ez alatt az idő alatt mindvégig a fejlődésre összpontosított és arra összpontosít ma is. A vajdasági magyar tájékoztatás mind magasabb szintre emelése, felzárkóztatása, versenyképessé tétele éppen annyira fontos a számára, mint esélyt adni a média iránt érdeklődő fiataloknak, hogy kipróbálják magukat ebben a különleges világban. A nevéhez kötődik a Pannon RTV felvirágoztatása, valamint a több szerkesztőséget felölelő Magyar Médiaház létrehozása is. Egyebek között ezekről beszélgettünk, kitérve pályafutásának néhány meghatározó momentumára, valamint arra is, milyen szerepet tölt be az életében a tizenhármas szám.

– Ha jobban belegondolok elég érdekesen alakult az, hogy először tizenhárom évig voltam az Újvidéki Televíziónál, azután tizenhármat a Duna Televíziónál, most pedig itt, a Pannon RTV-ben tizenhárom évvel a hátam mögött várom a mandátumom végét. Valahogy ez a tizenhármas szám meghatározó lett a karrieremben.

 Ha most, tizenhárom évvel a kezdetek után, végigsétál a médiaház folyosóján, ügybuzgó fiatalokat lát sürgölődni, vagy épp lazítás közben beszélgetni, információt cserélni. Mit érez ilyenkor?

– Nagy megelégedettséget és boldogságot. Számomra öröm és megtiszteltetés a fiatalokkal dolgozni, tanítani őket és tanulni tőlük, mert a világ folyton változik, és én igyekszem megtanulni tőlük azt, hogy milyen ez az új világ.

 Mit adhatnak át az idősebbek a fiataloknak?

– Tapasztalatot, bölcsességet, alázatot. A szakma szabályait, a tisztességet, a társadalmi értékrend iránti elkötelezett újságírás tudományát vagy művészetét. Azt is, hogy ebben a szakmában nem érdemes ész nélkül rohanni, megfontoltnak kell lenni, márpedig a mai fiatalok nagyon gyorsan szeretnének haladni. Egyrészt tehát az a dolgunk, hogy kézben tartsuk a gyeplőt, és néha visszafogjuk őket, másrészt pedig az, hogy mindeközben lökdössük is őket előre, mert az a cél, hogy kinevelődjön egy olyan generáció, amely továbbviheti a vajdasági magyar újságírást, a médiaházat. Ami engem illet, ezért vagyok itt.

 Holott úgy tudom, a pályája kezdetén a média még csak a B terve sem volt, sőt talán a C sem...

– A média valóban sohasem szerepelt a terveim között. Semmilyen formában. A zene annál inkább. Jártam is zeneiskolába, és nem is voltam rossz. Azután mégis jogot végeztem, és abban sem voltam rossz, lehettem volna ügyvéd is, ám nem lettem, pedig ügyvédként minden bizonnyal jobban kerestem volna, mint újságíróként.

Az Életműdíj átvétele után a VMÚE díjátadó ünnepségén (Ótos András felvétele)

Az Életműdíj átvétele után a VMÚE díjátadó ünnepségén (Ótos András felvétele)

 Mi volt a döntő momentum?

– Fiatal voltam és ún. kisjogász diplomával szerencsétlenkedtem, szociológiát tanítottam egy újvidéki gimnáziumban. Közben egy barátom azzal keresett fel, hogy asszisztenst keresnek az Újvidéki Televízióban. Szerettem volna valami újat látni, ezért úgy gondoltam, elmegyek és körülnézek, mi a helyzet. Ennyi kellett, és ott ragadtam. Habár egy kis ideig rádióztam is, az újságírói szakmát az Újvidéki Televízióban, a szakma legjobbjaitól tanultam meg. A jogi egyetemet pedig mellette fejeztem be. A dokumentumműsorokhoz kerültem, nagy léptekkel haladtam előre, műsorigazgató lettem, ám a legrosszabb időkben, a nyolcvanas évek végén, amikor kiderült, hogy a régi világnak vége. Ezt követően leváltottak, és munka nélkül maradtam, annak a tudásnak köszönhetően azonban, amit ott szereztem, érvényesülni tudtam a Duna Televíziónál. Ott a hírműsorokhoz kerültem, külpolitikai szerkesztőként.

 Ez pedig a kilencvenes években történt, amit csak átvészelni lehetett...

– Nagy válságon ment akkor keresztül a szerbiai és az egész régióbeli újságírás. A vajdasági magyar újságíró-társadalom jelentős része elment – főleg Magyarországra –, vagy felhagyott az újságírással. Nagyon nehéz volt dolgozni. Hálátlan és veszélyes. Tárgyilagosan, tisztességesen tudósítani Szerbiából az akkori eseményekről nem volt egy életbiztosítás, mégis voltak kollégák, akik vállalták, és ami a legfontosabb, fenntartották a sajtóintézményeinket. Így maradt fenn a Magyar Szó is.

 Azután jöttek a kétezres évek, a boldog békeidők.

– Inkább csupán „békeidők”, amikor az emberek megpróbáltak hinni abban, hogy túl vagyunk a nehezén, itt a szabadság, a demokrácia. Ez a lendület azonban gyorsan lelohadt. Bebizonyosodott, hogy mindez nem megy olyan könnyen, mint ahogyan gondoltuk vagy szerettük volna. Ismét megjelentek a régi politikusok, más ruhában, elkezdtek templomba járni, új értékrendet hirdetni, ugyanakkor továbbra is odafigyeltek arra, hogy az újságírókat, a médiát valamilyen módon kézben tartsák. A vajdasági és a szerbiai média is felosztódott, különböző ideológiai vagy politikai érdekek mentén, és ez a helyzet a mai napig fennáll.

 Közben jött még egy újdonság, a technológia rohamos fejlődése. Önnek hogyan sikerült lépést tartania mindezzel?

– Szerencsém volt az összes rádiós és televíziós technikát megismerni. Amikor a pályára léptem, a rádióban még szalagos magnóval dolgoztunk, a tévében pedig filmszalaggal. Nem volt egyszerű. Pontosan meghatározták, hogy hány méter nyers szalagot kaphatunk, mert drága volt. Például egy híranyaghoz úgy harmincméternyit. Az nem egész három percre volt elegendő, és abból kellett megoldani az egy-másfél percet. Ahhoz, hogy kikönyörögjünk mondjuk, száz métert, nyomós okok kellettek. Miután megvoltunk a felvételezéssel, a filmet a laboratóriumba vittük, ott elő kellett hívni, majd egymáshoz illeszteni a képet és hangot, egyszóval bonyolult folyamat volt. Azután jött az elektronika, ami kezdetben nagy kamerákat és plusz felszerelést jelentett. Ezekhez gyakran több ember kellett. Egyiknél volt a kamera, a másiknál a kiegészítők, a harmadiknál a mikrofon. Innen pedig eljutottunk a digitális technológiáig, amely szinte mindent tud. A kép és a hang nagyon gyorsan előállítható és vágható. A harmincméteres szalagok helyett a riporterek akár több órányi anyagot is felvehetnek. Most inkább a bőség a probléma, mert többet kell válogatni, igaz, már nincs meg az a félelem, hogy nem lesz elég anyag. Minden technológiának megvolt a maga előnye és hátránya is, ugyanakkor mindegyikbe bele kellett tanulnom.

Az elismerést Kartali Róberttől és Fehérvári Csongortól vehette át (Ótos András felvétele)

Az elismerést Kartali Róberttől és Fehérvári Csongortól vehette át (Ótos András felvétele)

 Mi volt a legnehezebb ebben a folyamatban?

– A klasszikus újságírói eszközökről a számítógépre és az internetre való átállás. Írógéphez és kézi íráshoz szoktam. Amikor az Újvidéki Televízióban dolgoztam, akkor még nem volt internet, sőt számítógép sem igazán. Amikor viszont 1993-ban Budapestre mentem, akkor már ott vártak a számítógépek. Először hallani sem akartam róluk, mégis muszáj volt megszoknom őket, ma pedig már nem tudok meglenni sem számítógép, sem internet nélkül. Ennek természetesen hátránya is van, és ez időről időre be is bizonyosodik. A minap például valamit kézzel írtam le, és annyira csúnya lett, hogy csak ámultam. Elszoktam tőle. Az internet csapdákat és veszélyeket is rejt, álhírek, félrevezető hírek tömkelege lát napvilágot. Ugyanakkor lehetővé teszi az emberek, a nézők, gyors és hatékony elérését, remek kommunikációs eszköz és jó hírforrás, amennyiben tudunk szelektálni, és tudjuk azt, hogy mi megbízható és mi nem. Az internet használatához is érteni kell. Az idősebb újságíróknak nyitottaknak kell lenniük, ám meg kell mutatniuk a fiataloknak, hogy miképp használják azt a nemzeti közösségünk érdekében. Őriznünk kell a hagyományainkat, őseink hagyatékát, megmaradni magyarnak, ugyanakkor el kell fogadni azt is, ami a világban van. Modern, korszerű embernek kell lenni, aki megtartja azt, ami az övé, közben pedig jól érzi magát a világban. Egyértelmű azonban, hogy ez nehéz ebben a geopolitikai káoszban. Elszomorít, amikor azt látom, hogy évszázados értékeket adunk fel. Attól tartok, hogy az internet a rengeteg rövid, haszontalan információval, amivel eláraszt bennünket, elveszi az identitásunkat. Előfordult, hogy a közösségi hálón Pannonos tartalmakat tiltottak le, ki tudja, kicsodák vagy micsodák, emberek vagy gépek, mert nem feleltek meg valamilyen másfajta értékrendeknek. Az identitásvesztés azonban nemcsak a vajdasági magyarságot fenyegeti, hanem a szerbeket és a horvátokat is. A közép-európai nemzetek általában hajlamosak arra, hogy kritika nélkül elfogadják azt, ami nyugatról, illetve kívülről jön. Sokáig voltunk elnyomva nagyhatalmak által, vagy belső diktatúra határozta meg, hogy mit szabad és mit nem. A vajdasági magyar média szerepét ebben is látom, hogy a tájékoztatás mellett hozzájáruljon az értékeink megőrzéséhez is.

 Mit tekint jelenleg a Pannon RTV legfőbb feladatának, és ezt hogyan szeretné megvalósítani?

– A Pannon RTV igyekszik, amennyire csak lehet, tisztességesen, tárgyilagosan tájékoztatni. Nálunk szabály, hogy csak azt lehet leírni, amit láttunk, vagy amit megbízható forrásokból bizonyítani tudunk. Minősíteni szigorúan tilos, azt átengedjük a nézőknek, a hallgatóknak, az olvasóknak. Továbbá igyekszünk nem pártot vagy politikát, hanem társadalmi értékrendet képviselni. Ehhez ugyanakkor hozzátartozik az is, hogy jelenleg értékrendbeli megértés van a vajdasági magyar politikum és a Pannon között, amelyek kompatibilisek egymással. Úgy érezzük, hogy megtarthatjuk az önállóságunkat, a szabadságunkat és beszélhetünk a problémákról. A pályám során talán most van először, hogy nem látok szakadékot, ellentéteket a politikai törekvések és a Pannon szakmai törekvései között. Olykor természetesen kialakulnak viták, amelyekben igyekszem jól képviselni a szakma etikai szabályait és a Pannont. A fiatalok még túl fiatalok ahhoz, hogy felvegyék a harcot a nagyokkal, az erősekkel. Ezen én már túl vagyok, ilyen félelmeim nincsenek, de nincs is szükség rá, mint mondjuk, a kilencvenes években, amikor az ember reggeltől estig harci készültségben dolgozott. Lényeges az, hogy a vajdasági magyar közösség sok hullámverés, hatalmak váltakozása után is valahogy megmaradt, még akkor is, ha kicsit távolabb vagyunk egymástól. Az észak-bácskai ún. tömb és a dél-bánáti szórvány mégis kapcsolatban áll egymással, és ez főleg a médiának köszönhető. Ez is a média egyik fontos feladata, az összetartás erősítése.

 A Pannon RTV és a Magyar Médiaház mára valódi sikertörténetnek számít, ez azonban ­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­nem volt mindig így. A jelenlegi helyzet eléréséhez nyilvánvalóan jó ötletek és jó döntések kellettek.

– Néhai Pásztor István elnök úrral beszélgettünk és felmerült, hogy jöjjek el Szabadkára. Semmi kedvem sem volt hozzá. Azelőtt mindig nagy rendszerben dolgoztam, amikor pedig mégis eljöttem, csak pislogtam. A tévé és a rádió kezdetleges szinten működött, tőlem távol álló munkaszokással és kevés emberrel, a húszmillió dináros adósságról nem is beszélve. Azután nekigyürkőztem a munkának, persze voltak törésvonalak, kezdetben nem akarták elfogadni a feltételemet, hogy ne csak igazgató, hanem főszerkesztő is legyek egy személyben. Márpedig úgy gondoltam, ha én vagyok az, aki szervez, támogatások után néz, státuszkérdéseket old meg, akkor a tartalmi részt is én határozzam meg. Ez először ellenállásba ütközött. Nehéz volt elfogadtatni, mert máshol nincs így, én azonban csakis így tudtam vállalni a felelősséget. Ha pedig valaki úgy érzi, hogy ezzel visszaélek, akkor ki kell rúgni. Ez ennyire egyszerű. Így lettem igazgató és főszerkesztő egy személyben. Azután lecsillapodtak a kedélyek és elkezdhettem komolyan dolgozni. Az első gondom az volt, hogy visszaadjuk az adósságot, amit az elődök hagytak ránk. Ez valahogy sikerült is. Ebben is sokat segített Pásztor István úr. Nélküle mindebből semmi sincs, a VMSZ és az MNT hathatós segítsége nélkül mindez nem működhetett volna. Az lett a szerencsénk, hogy mellénk tudott állni Magyarország Kormánya, a vajdasági magyar érdekképviselet, valamint a tartományi és a belgrádi vezetőség is. Ez most Közép-Európa legfejlettebb, legerősebb, legszerteágazóbb, legtartalmasabb regionális kisebbségi médiaháza. Tudósító hálózatunk van, jók a kapcsolataink Budapesttel és Belgráddal is. Fontosnak tartom mindkettőt, ugyanakkor igyekszünk kereskedelmi fejjel is gondolkodni, eladni azt, amit előállítunk. Nehezen vettem rá magamat, hogy Szabadkára jöjjek, most pedig azt mondom, hogy ez volt életem legjobb döntése. A legtöbb hasznot így nyújthattam a közösségnek is és magamnak is. Örülök, hogy eljöttem ide, még akkor is, ha Szabadka egy eléggé sajátos közösség. Jó itt lenni, csak hagyjanak bennünket élni, ne más mondja meg, mi jó nekünk, és ne akarjon senki háborúzni a fejünk felett, főleg ne a mi vérünkkel!

Nyitókép: Bodzsoni István (Fotó: Pannon RTV)