2024. február 20., kedd

Vízbe kerül a vincevessző

Január 22-e, Vince napja különös jelentőséggel bír a borosgazdák életében. Ezen a napon sok helyen borkóstolót tartanak, borvidékeken pincéről pincére járnak, ízlelgetik egymás borait, közben kérik a tőkékre Isten áldását. Mikor máskor tennék ezt, ha nem a szőlészek védőszentjének, Szent Vincének a napján?

Ha szőlő és bor, akkor nekünk sem kell messzire mennünk! Elég Temerint említeni: ahol éppen zajlik a Vince-napi borfesztivál és borkóstoló. Immár huszonhatodik alkalommal. Talán maguk a szervezők sem hitték, amikor a múlt század utolsó évtizedében megálmodták, hogy a helybeli kertbarátkör kezdeményezése ily sikeres lesz. Hogy képes lesz megszólítani a helybeli és a régióbeli borászok mellett a Kárpát-medence nagyszámú szakmabelijét, hogy a Kárpát-medence egyik jelentős borászati rendezvényévé növi ki magát, vagy hogy egyre több helybeli – közöttük szép számú fiatal – kezd el borászkodni, és nem utolsósorban sikerül a szőlőt, a borászatot – talán némi túlzással, de nem alaptalanul állítva – „divatba” hozni.

Sikerült ez akkor is, ha a vidék korábban sem volt szőlészetéről, borászatáról kimondottan nevezetes. Az viszont igaz, hogy a szőlőskertek és borospincék talán sohasem hiányoztak vidékeinkről, az itteniek is jártak a hegyekben (Tarcal/Fruška gora) napszámosként szőlőt kapálni, és akadtak szép számban olyanok is, akik ugyan nem szerettek kapálni, annál inkább felönteni néhány iccével, úgy alkalomadtán.

Nemcsak a legendáriumban él, hanem hiteles történelmi feljegyzések szerint Mátyás király korában az ország legkiemelkedőbb borvidékének tartották Szerémséget, maga a király amellett, hogy nagy pártfogója volt a szőlőművelésnek és a bornak, a szerémi, a budai és a pozsonyi borokat kedvelte leginkább. Egy másik királyunk ma talán mosolyt fakasztó kijelentése is a szerémi bort dicséri: II. Ulászló király így sajnálkozott a török térhódítás után: „Immárost nagy baj köszöntött reánk, elesett Szerém, arra kényszeredünk, hogy tokajit igyunk.”

Mára alaposan megváltozott a helyzet. A szerémiből alig maradt valami, míg a tokaji sok más magyarországi borvidékkel együtt erőteljes fejlődést jegyzett. Ám lehet, hogy ez féligazság, hiszen az egykori Délvidéken, a mai Vajdaság több pontján is mind jellemzőbb és erőteljesebb a szőlészet és nyomában a borászat, minthogy a kettő kéz a kézben jár.

Még egy példát említenék: Bácsfeketehegyet. Itt is, akár a Kárpát-medence más tájain, hagyományosan Vince-napon vizsgálják meg a szőlővessző állapotát, és az alapján következtetnek a várható termésre. Mint tudjuk, a bácsfeketehegyi borok jó híre (is) töretlen, ehhez járult hozzá minden bizonnyal a csaknem húsz évvel ezelőtt első ízben megszervezett Mátyás-napi borkóstoló, a sok-sok rendezvény, tapasztalatcsere, ami nagyban segítette a zömmel hobbiborászokat, hogy tanuljanak egymástól, és eredményesen elrugaszkodjanak az ún. guggolós boroktól, amiről ugyebár tudni, olyan „jó”, hogy legjobb elkerülni (vagyis: guggolva elcsúszni az ablak alatt, nehogy újrakínálják). A bácsfeketehegyi borászok is az évek során sokat fejlődtek, mind jobb borokat visznek a találkozókra, építik kapcsolataikat, közöttük talán üzleti kapcsolataikat is.

Mindez idő alatt Vajdaságban egyre-másra létesülnek a kézműves manufaktúrák, vásárokon mutatkoznak be a borászok, borkóstolókat, sőt borvacsorákat rendeznek, feltűnt a célravezető reklámozás, miközben ki a turizmus, ki a vendéglátó-, vagy éppen a szórakoztatóipar felé kacsingat.

Nemcsak a kívülállók, hanem a szakmabeliek is úgy vélik, a borászat felfelé ívelő pályára állt Vajdaságban. S ehhez talán hozzájárult az a tragikus sorsú, i. u. 304-ben vértanúhalált halt, szókimondó diakónus, Vince (később Szent Vince) is, akinek a napjáról évente megemlékezik az utókor. Az év első hónapjának 22. napján nem csak az „érintett” szőlészek és borászok körében hangzik el: Ha megcsordul Vince, tele lesz a pince, hanem azok is emlegetik, akik csak kóstolóként állnak sorba a szőlőért és a levéért. Az időjósló népi megfigyelést, bölcsességet Európa-szerte ismerik a keresztény bortermelők – különösen Franciaországban –, nagy tiszteletben tartva Szent Vincét.

A néphagyományban Vince napja a közeledő tavasz reményéről, a termékenység-varázslatról, a babonákról szól. A szőlősgazdák és borászok megfigyelik az időjárást, a szőlőtőkét, a vesszőket, a szőlővesszőkön a rügyeket, és következtetnek a termés várható bőségére, milyenségére. Ha szép, napos az idő, akkor jó bortermést jósolnak. Ha ezen a napon az eresz megcsordul, és jégcsapok keletkeznek, akkor is sok bor lesz. Amilyen hosszú jégcsapok lógnak az ereszen, olyan hosszúak lesznek a kukoricacsövek. Bárhogy is fordítjuk, annak is igaza lesz, aki imigyen következtet: ezen a napon sok bort kell inni ahhoz, hogy valóban bőséges legyen a termés.

Ugyancsak Vince-napi néphagyomány a pincejárás vagy a dűlőjárás és szentelés is. Sok helyen papot is hívnak, s a tőkékre Isten áldását kérik. A szőlősgazdák a Vince-napi időjárásból és az ezen a napon metszett ún. vincevesszők állapotából jósolják meg az őszi szüret gazdagságát. A szőlőből vesszőt metszenek, amit meleg szobában vízbe állítanak. Ha kihajt a vessző, a rajta található rügyek alapján megjósolható a várható termés mennyisége, milyensége is.

Nem utolsósorban úgy tartják, hogy ezekben a napokban, a „szőlővessző pálfordulóján” már készülődik a tavasz, a tél pedig kezd visszavonulni. Más lapra tartozik, hogy igazából tél se igen volt, de bízzunk benne, lesz sok rügy a vincevesszőkön, őszre pedig elegendő minőségi bor, és hozzá sok kóstoló a pincékben.

Nyitókép: Ótos András felvétele