2024. február 28., szerda

„Büszke lehet minden érintett”

Interjú Mellik Zoltánnal, Zenta község idei Pro Urbe díjasával

Zenta község Pro Urbe díját idén Mellik Zoltán, a helyi asztaliteniszklub júniusban nyugdíjba vonult edzője vehette át. Vezetésével a Zenta női csapata tíz bajnoki címet szerzett, játékosai megszámlálhatatlan érmet nyertek a tartományi, az országos és a nemzetközi tornákon egyaránt. Elvitathatatlan szerepe volt egy erős utánpótlás kialakításában, tanítványai ma is megállják helyüket a legnagyobb csapatokban is.

– Hatalmas megtiszteltetés számomra, hogy átvehettem ezt a díjat, de már a szeptemberi átadó alkalmával is hangsúlyoztam, ez nemcsak az enyém, hanem elismerés a klubnak, az edző kollégáimnak, a játékosainknak, a szülőknek és a vezetőségnek is, tehát mindenkinek, aki részt vett, vagy vesz az egyesület életében és munkájában. Emellett megtiszteltetés ez magának a zentai sportnak is, hogy egy sportmunkás kaphatta meg ezt a jeles kitüntetést.

Edzői karrierjének alakulását évtizedeken át figyelhettük, játékos pályafutásáról viszont vajmi keveset tudunk. Egyáltalán hogyan ismerkedett meg az asztalitenisszel?
– Nem volt túl nehéz dolgom, mert mikor Szabó István az 1960-as évek elején Csókán megalapította az egyesületet, más sportolási lehetőség nem igazán volt, a pingpong mellett emlékeim szerint focizni, kézilabdázni és sakkozni lehetett még. A kortársaim közül szinte mindenki jelentkezett a kezdőkhöz, így természetesen én se maradhattam ki. Külön történet, hogy milyen körülmények között edzettünk akkoriban, illetve hogy milyen feltételek várják ma az újoncokat. Mi a fociklub öltözőjében egyetlen asztalon ismerkedtünk meg a pingpong alapjaival és igyekeztünk elsajátítani azokat. Akkoriban hatvan-hetven gyerekkel kellett számolni, kint a pályán és az öltöző körüli füves területen szaladgáltunk, míg sorra nem kerültünk a teremben, ahol aztán öt-tíz percet gyakorolhattunk az asztalnál. A komolyabb munka a helyi mezőgazdasági középiskola megszűnését követően kezdődött, amikor a klub rendelkezésére bocsátották és berendezték a tornatermet. Sikerült beszerezni hat asztalt, ott már kényelmesebben készülhettünk és jóval színvonalasabb munka folyt, aminek az elkövetkező években meg is lett az eredménye.

1991-ben igazolt Zentára, neve azóta gyakorlatilag egybeforrt a helyi asztaliteniszklubbal. Elsőre nem, csak másodjára fogadta el a felkérést. Milyen körülmények között kezdte meg a munkát 32 évvel ezelőtt?
– Valóban, egy évvel korábban is megkerestek, ám akkor még játékosként élő szerződésem volt a szarajevói Bosnával, emellett Adán dolgoztam edzőként, ezért nem vállalhattam. Később újra felkerestek, akkor már igent mondtam. Nagyon szerencsés helyzetben voltam, mert nagyon jó vezetőség és kiváló hangulat fogadott Zentán. Szerettem volna bizonyítani. Akkoriban kezdték tradicionálissá tenni a Korpa-kupát, emellett rengeteg gyerek járt a klubba. Nem kellett a nulláról indulnunk, hiszen a női csapat akkoriban az első, míg a férfiak a Tisza Menti Ligában játszottak. Kihívásként tekintettem az új feladatra, hogy főedzőként is megmutassam, valójában mit tudok, illetve hogy közös munkával és erőfeszítéssel mit tudunk kihozni az egyesületből és a játékosokból. Szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, a kollégáimmal és a vezetőséggel is ugyanazért a célért küzdöttünk együttes erővel.

Valljuk be, nem egyszerű egy női csapat vezetőedzőjeként dolgozni. Mi kellett a páratlan sikersorozathoz, hiszen az ön vezetésével 10 országost is nyerni tudott a csapat?
– Az előzmények mindenképp és az, hogy a tömegesség révén sikerült rendkívüli játékosokat is kinevelnünk. Félreértés ne essék, a Zentának korábban is remek csapatai és eredményei voltak, ugyanakkor a korszakos áttöréshez mindig hiányzott egy kis plusz, valahol mindig hiba csúszott a számításba. Kérdezgették, mi az, ami hiányzik a bajnoki címhez? Mondtam, hogy egyetlen játékos és bajnokok leszünk. Ez a következő idényben meg is valósult. Mint mondtam is, nagyon szerencsés helyzetben voltunk, mert nagyon sok munkát fektettünk a gyerekekbe, ami hamar megtérült. Gyakorlatilag nem egy, hanem két csapatra való kiváló játékosunk volt, akik ha valami oknál fogva nem fértek be az első felállításba, nem értek meg még a bajnoki címre – általában a fiatal korukból kifolyólag –, akkor lehetőséget kaptak a környező településeken és magasabb rangfokozatban is pallérozódhattak. Ott megkezdhették az első, vagy esetleg a szuperligás karrierjüket, később pedig visszajöttek. Ez a körforgás remekül működött, ha egy-egy játékosunk visszavonult, vagy máshová szerződött, akkor mindig tudtuk fiatal, ám már némi tapasztalattal rendelkező feltörekvővel pótolni.

 

A Pro Urbe díjat Veselin Petrovićtól és Czegledi Rudolftól vehette át (Fotó: Gergely Árpád felvétele)

A Pro Urbe díjat Veselin Petrovićtól és Czegledi Rudolftól vehette át (Fotó: Gergely Árpád felvétele)

Van olyan cím, amire különösen szívesen emlékszik?
– Soha nem tudtam erre a kérdésre konkrét választ adni, mindegyiknek megvan a maga szépsége. Talán az elsőt tudnám kiemelni, mivel 33 év után tudott a Zenta ismét bajnokságot nyerni. Nemcsak a játékosok és a vezetőség, hanem mindenki más is, aki figyelemmel kísérte az egyesület munkáját, vágyott erre a sikerre és áttörésre. Annak külön örülök, hogy rengeteg embert megmozgattunk, akkora tömeget én még pingpongteremben nem láttam, mint akkor, a Novi Sad elleni döntő alkalmával. A szurkolók nemcsak Zentán biztattak bennünket, hanem az újvidéki összecsapásra is buszokkal kísérték a csapatot.

A Zentával párhuzamosan a női válogatottat is irányította, hogy emlékszik erre az időszakra?
– Felemásak az érzéseim, kicsit másképp képzeltem el a munkát a válogatottal. Próbáltam az itt megszokott rutint, elemeket, morált és fegyelmet átcsempészni az ottani munkába is, de ezt sajnos lehetetlen volt teljességében megvalósítani. A Zentával megszoktam az eredményhajhászást, hogy címekért játszottunk, jók voltunk, ráadásul ifjúsági szövetségi kapitányként is jó eredményeket értünk el a lányokkal. A korosztályos Európa-bajnokságokon nemcsak a zentai, hanem a környező nevelőklubok játékosai is érmekért harcolhattak. A felnőtteknél viszont ez hiányzott. Sajnos ott már nem azt a szintet képviseltük, ahol a dobogóért játszhattunk volna, ez engem kicsit zavart és meg is viselt. A körülmények sem voltak felhőtlenek, csupán két-három évig működtek viszonylag normálisan a dolgok. Amikor a Szerb Asztalitenisz-szövetség vezetősége is relatív jól állt hozzá a helyzethez, több nemzetközi versenyre elmehettünk és sok edzőtábort tarthattunk, akkor valami előremozdulás történt, a várt áttörést azonban nem sikerült kieszközölni. Ezért nem is vagyok különösen elégedett az akkori eredményekkel.

Azért arra csak büszke lehet, hogy az akkor még ifi játékosok ma már meghatározó szerepet játszanak a vajdasági egyesületekben.
– Ma is nehezményezem, hogy ezeket a játékosokat nem sikerült megtartanunk, hiszen ebben az esetben a Zenta ma is éremért játszhatna a Szuperligában. Időről időre felrovom ezt a klub vezetőségének, valamint az önkormányzatnak. Hosszú évek munkájával és nagy anyagi ráfordítással sikerült remek játékosokat kinevelnünk, akiket felnőttként el kellett engednünk. Mikor már beért volna a munkánk gyümölcse, akkor anyagi okok miatt szélnek kellett eresztenünk őket, holott nem nagy összegekről beszélünk. Ez egy kis sportág, nem lehet vele ezreket keresni, havi pár száz euró függvénye, hogy ezek a játékosok Zentán maradhassanak és továbbvigyék a helyi élsportot. Természetesen volt köztük olyan, aki elfogadható okokra hivatkozva hagyta el a nevelőegyesületét, máshol képzelte el a karrierjét, egyéb elfoglaltsága másik városba szólította, vagy kinőtte az itteni feltételeket. Ezek számomra is elfogadható indokok, de az nem, ha a klub, illetve a városvezetés nem tud minimális anyagi ráfordítást tenni azért, hogy megtartsuk azokat a jó játékosokat, akik egyébként szívesen játszanának itt. Főleg azokat, akiket komoly ráfordítással mi neveltünk ki 10–12 év alatt.

 

Zenta község idei kitüntetettjei: Miklós Miklós, Recskó Béla és Mellik Zoltán (Fotó: Gergely Árpád felvétele)

Zenta község idei kitüntetettjei: Miklós Miklós, Recskó Béla és Mellik Zoltán (Fotó: Gergely Árpád felvétele)

Már nyugdíjas, ma mégis a klubhelyiségben beszélgetünk. Ezek szerint csak nem sikerült innen elszakadni?
– Nem hagyják! Viccelek. Közös megállapodással arra jutottunk, amíg a lehetőségeim engedik, addig besegítek. Jóval kevesebb teremi munkát végzek, inkább a klub körüli teendőket, logisztikai feladatokat, szervezést vállaltam magamra, illetve segítek ezeknek az elvégzésében. Valakinek előbb-utóbb ezt a részt is át kell vennie, ugyanakkor nem tudom megmondani, mikor voltunk ennyire nehéz anyagi helyzetben. Sajnos a globális gazdasági körülmények egyelőre nem is helyezik kilátásba, hogy záros határidőn belül ez jobbra fordulna. Az önkormányzati eszközök, illetve a támogatóink révén a versenyeztetést és az edzők minimális juttatásait fedezni tudjuk, de többre nem futja, így kétséges is, vállalná-e valaki helyettem. A szegedi klubbal közösen már évek óta sikeres IPA-pályázatokat nyújtunk be, reméljük, ez a jövőben is működni fog, mert nagyon sokat segít az egyesületnek.

Šećerov Sóti Andrea és Recskó Emma épp edzést vezényel, ami arra enged következtetni, hogy azért csak sikerült jó kezekbe átadni a kormányzást.
– Ami az edzőket illeti, nem panaszkodhatom, mindketten nagyon jól dolgoznak, tudnak bánni a gyerekekkel és a szakmai tudásuk is megvan hozzá, hogy továbbvigyék a zentai pingpongot.

A korábbi sikereket figyelembe véve sajnos arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a klub jelenleg csak árnyéka régi önmagának. Hogy érinti ez a változás?
– Nehezen viselem, főleg a már korábban említett okok miatt. A Zenta a bent maradásért küzd a Szuperligában, miközben az ellenfél soraiban kiváló itteni játékosok pingpongoznak, ha azt mondom, ez nem jó érzés, akkor nagyon finoman fogalmaztam. A Zentát vezetni zentaiak ellen kicsit sem irigylésre méltó feladat. Reméljük, hogy az újoncokból a jövőben egy ütőképes csapatot tudunk formálni, akik már egy előkelőbb helyezésért is harcba szállhatnak majd!

Néhány éve már a TSC női csapatának főedzőjeként is tevékenykedik, hogy látja, a Novi Sad egyeduralma veszélyben forog az elkövetkező években?
– Nagyon jó, erős csapatot sikerült Topolyán összehozni, ám addig, míg magasabb körökben valaki komolyan el nem dönti, hogy akkor most megverjük az újvidékieket, addig a Novi Sad bajnoki címe nem forog veszélyben. Meg lehet őket közelíteni, de megverni a jelen állás szerint nem fogja őket senki. Nem kell hatalmas anyagi befektetésre gondolni, csupán egy-két jó játékos szerződtetése elég lenne hozzá. Németországot és Franciaországot kivéve sok pénz sehol sincs az asztaliteniszben, ezért is játszanak a top játékosok több ország bajnokságában egyszerre. A hazai klubok előtt is nyílt az igazolás lehetősége, a bajnoki cím megszerzéséhez jelenleg ehhez elegendő elszántságra, akaratra és anyagi forrásra van szükség.

Ha tehetné, újra ezt a hivatást választaná?
– Mi tagadás, az elmúlt negyven év alatt megfordult néhányszor a fejemben, hogy hagyni kellene az egészet. Hosszú és tarka időszak volt ez, nyilván a kudarcok megviselik az embert, és az időnként nagyon nehéz anyagi helyzet is rányomja a bélyegét egy-egy periódusra. Rosszul viseltem, mikor a pénzhiány miatt nem tudtunk eljutni nemzetközi versenyekre, akkor komolyabban belegondoltam, mi lett volna, ha másba is ennyi energiát fektetek, mint a pingpongba? Lehet, hogy jobban jártam volna. Mint minden más területen az életben, itt is vannak hullámvölgyek, amikor nem az elvárásaink szerint alakulnak a dolgok. De hát ezek csak múló „pillanatok”, ennek ellenére is úgy gondolom, hogy igen, s visszagondolva újra ezt csinálnám. Végtelenül hálás vagyok, hogy negyven éven át minden kényszer nélkül azzal foglalkozhattam, amit szeretek. És tehetem ezt ma is. Azt gondolom, nem véletlen, hogy a legtöbben nem szakadtak el a klubtól, ha nem is rendszeresen, de a mai napig bejárnak, illetve lassan átveszik az irányítás szakmai és logisztikai részét is. Mindig is a családias légkörre törekedtünk, igyekeztünk mindenkivel, szülőkkel, támogatókkal egyaránt megtalálni a közös kapcsolódási pontot, ami folyamatosan előrevitt bennünket. Együtt örültünk a győzelmeknek, ugyanakkor a vereségek alkalmával is ugyanúgy mellettünk álltak. Ez a Pro Urbe díj tulajdonképpen ennek az egésznek az elismerése, amire végtelenül büszke lehet minden érintett. Nélkülük ez sem sikerült volna. A jövőben is erre kell törekedni, megtalálni azt a csapatot, amely a kor kihívásainak megfelelően, a jelen körülmények között tovább tudja vinni a Zenta Asztaliteniszklub értékeit és eredményességét.

 

Nyitókép: A Zenta női csapata tíz bajnoki címet szerzett Mellik Zoltán vezetésével (Fotó: Hetédi Krisztián felvétele)