A védőnő, az orvos és az egyetemista

A fegyveres harcok elől menekülők közül sokan veszik célba a környező országokat, így a Kárpátalját Magyarországgal határos régiót. Illetve Budapest az, ahol a leginkább találkozhatunk a térségből menekülők sokaságával. Bármilyen hihetetlen, de ebben a borzalomban is találhat fényt az, akinek a szeme keresi azt. Hiszen elsősorban a „kisemberek" életét tönkre tevő szükséghelyzet valami olyan lélekemelő eseménysorozatot, eddig soha nem látott humanitárius összefogást, adományok sokaságát, önkéntesek önzetlen segítségnyújtását is kiforrta magából az anyaországunkban, de szerte a Kárpát-medencében és Európában, ami ebben az időszakban visszaadhatja sokak számára a reményt. Hogy talán nincs minden jóság és józanság elveszve.

Topolya községben is több településen szerveztek gyűjtést a Magyarországra érkező menekültek részére, és ami még felemelőbb, a község szülöttei közül néhányan személyesen is kiveszik, kivették a részüket a határt átlépők fogadásából, az ott munkálkodó emberbaráti szervezetek valamelyikét erősítve. A pacséri Nyúl család két gyermeke is, Dorottya és Sámuel, valamint a topolyai származású dr. Lestár Boglárka is magától értetődőnek vallotta, hogy ahol a szükség van, ott igyekszik önzetlenül helyt állni, és szerencsére valamennyien munkahelyi és iskolai kötelezettségeikkel össze tudták egyeztetni a céljaikat. Elsőként a bajai Szent Rókus Kórház gyermekpszichiátriáján rezidensként dolgozó, és a sürgősségi osztályán is ügyelő dr. Lestár Boglárka mesélt arról, hogy hogyan is lett részese a Vöröskereszt magyarországi emberbaráti csapatának. Boglárkát éppen Záhonyban értük utol messengeren, egy középiskolában berendezett sürgősségi rendelő egyik szobájából mesélt a tapasztalatairól.

– A Szegedi Tudományegyetemen szereztem általános orvosi képesítést, és 2019 óta dolgozom a bajai kórházban. Ugyan valóban sok időmet felemészti a hivatásom, de szerencsére azért van alkalmam az önkéntességben is megtalálni magam. Ezt az életszemléletet még otthonról hozom magammal, hiszen amellett, hogy édesanyám, dr. Kálóczi Dóra is orvos, édesapám, Lestár Tibor a Vöröskereszt topolyai szervezetének oszlopos tagja. Magam a Vöröskereszt katasztrófa helyzetek sújtotta helyszínein segítséget nyújtó országos H-HERO csapatában vállaltam feladatot 2020 nyarán, akkor egyedüli orvosként. Ennek a csapatnak a részeseként most Záhonyban körülbelül 40-en vagyunk egészségügyi dolgozók, de azt tapasztaljuk, hogy országszerte nagyon sokan jelezték csatlakozási szándékukat. A bajai kórházból is több ápoló munkatársam érkezett a helyszínre. Szerencsére a munkahelyünk teljes mértékben támogatja a határ menti önkéntes helytállásunkat. Külföldi orvostanhallgatók is vannak közöttünk, jelenleg több mint 10-en. Japán, vietnami, portugál, amerikai, sőt egy vajdasági származású lány is – nyilatkozta a topolyai származású orvos, aki elárulta azt is, hogy leggyakrabban kiszáradás, köhögés, láz és a stressz miatti kialvatlanság, erős szívdobogás okán fordulnak orvosi segítségért a menekültek.

– Az a tapasztalatom, hogy több esetben már az is sokat jelent, ha a tolmács segítségével kiönthetik a lelküket, elmesélhetik, min mentek keresztül. Mivel a környéken többen is beszélik az ukrán és a magyar nyelvet, ezért jól működik a fordítói kommunikációs csatorna, illetve szükség esetén Magyarország kormánya is biztosított egy telefonszámot, amin keresztül 0-24 órában elérhető nyelvi segítség. És persze az okostelefonok, az esetleges angol nyelvi tudás is sokat jelent. Az én esetemben nem elhanyagolható, hogy rendelkezem szerb nyelvi alaptudással. Sőt sokszor hamarabb boldogulok a páciensekkel ilyen módon, mint az angol nyelvi ismereteimmel – hallhattuk az ifjú doktornőtől, aki szólt arról is, hogy a segítséget nyújtó csapatban mindenki nagyon lelkes, és arra törekszik, hogy a rászorulóknak megkönnyítse ezt az embert próbáló időszakot.

– Persze, hogy a menekülni kényszerülőknek a legnehezebb, de bevallom, nekünk, segítőknek sem egyszerű szembesülni ezzel a helyzettel, feldolgozni, amiről mesélnek. A légvédelmi szirénák hangjáról, a kilátástalanságról szóló történeteket. És megható látni azt például, hogy sokan a házi kedvenceikkel menekülnek az otthonaikból. A Magyarországra érkezők az első napokban a harcok helyszínéről származtak, Harkovból, Odesszából, Kijevből. Az emberek ellátását a határ mentén kialakított helyszíneken az egyházak, a társadalmi szervezetek összehangolt munkáját egy több hivatalos szervből álló válságstáb koordinálja. Átmeneti szállások várják az embereket, ahol 12–24 óráig tartózkodnak, majd tovább haladnak, miután pihentek kicsit – mesélte Lestár Boglárka, aki döbbenetesnek nevezte azt a rövid idő alatt formálódott hatalmas összefogást, ami a menekültek megsegítésére alakult, és elmondta, hogy a határ menti települések raktárai, művelődési házai roskadoznak a jó embereknek köszönhető adományoktól.

Nyúl Sámuel, vagy ahogy őt ismerik és szólítják Samu, a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar kommunikációs szakának elsőéves hallgatója. Testvéreivel olyan családi közegben nevelkedtek, ahol az emberbaráti hozzáállás, a rászorulók megsegítése a tevékeny mindennapok része ma is. Samu számára nem volt kérdés, hogy amikor a Baptista Missziós Központ vezetőjeként, illetve lelkészként tevékenykedő édesapja, Nyúl Zoltán szervezésében néhány napja megindult az első csapat a menekültek megsegítésére, a gépkocsiban neki is ott a helye.

– Hallva a segítségnyújtási lehetőségről az a gyermekkori élményem jutott eszembe, amikor leégett a családi házunk, és minden értékünk, addigi kézzel fogható emlékünk oda lett. Abban az időben minden egyes hozzánk intézett jó szó, segítő jobb rengeteget jelentett nekünk, és úgy éreztem, hogy bizonyos mértékben a menekültek megsegítésére szerveződő akció lehetőséget ad, hogy a magam módján viszonozzam az emberek jóságát. Az eredeti terveinket keresztül húzta édesapám hirtelen jött betegsége, ezért amíg ő idehaza maradt pihenni, a testvéremmel és sógorommal érkeztünk az ukrán határhoz – tudtuk meg a pacséri egyetemistától.

– Amikor megindultunk, már tudtuk, hogy Tiszabecsen lesz teendőnk a Baptista Szeretetszolgálat kötelékében. Több helyszínen vettünk részt a menekültek ellátásában és fogadásában, így az utcán kihelyezett fogadópontoknál is, de emellett töltöttünk fel raktárt is. A két nap alatt több száz menekülőt láttam áthaladni a településen, valamennyi szempár szomorúságot, kiszolgáltatottságot, félelmet tükrözött. Érdekes, hogy dühnek nyoma sem volt. A legtöbb átvonuló visszahúzódó volt, és nehezen fogadta el az élelmiszercsomagokat, amiket előzőleg szendviccsel, csokoládéval tömtünk meg. Nekem úgy tűnt, hogy szégyellték elvenni. A családok többsége a magyar határig eljutott valahogy, majd onnan a Tisza volán Zrt. autóbuszai szállították az embereket. Többeket a már Európa valamelyik országában régebb óta élő családtag fogadott és szállított el – hallhattuk, mint ahogy azt is, hogy az idősekkel történő kommunikációban sok hasznát vette a szerb nyelvi tudásának, a fiatalokkal pedig az angoltudását csiszolta.

– Döbbenetes volt számomra, hogy milyen szintű összefogás szerveződött a menekültek fogadására Magyarországon. Amellett, hogy reggeltől estig rengeteg adomány érkezett a helyszínre, csak a tiszabecsi befogadóponthoz, Magyarország valamennyi vidékéről érkeztek önkéntesek. Volt, aki saját autóval, saját költségen utazott több 100 kilométert, és olyan is volt, aki csak azért jelentkezett, hogy önköltségen a menekülteket Európa bizonyos pontjára elszállítsa. Azok az egyének, akikkel én találkoztam, elsősorban a háborús övezetből érkeztek, alig volt közöttük valaki, aki magyar lett volna. Főleg Kijevből, a luhanszki és a donyecki régióból menekülők fordultak meg az állomásunkon – tette hozzá Samu, majd arról is szólt, hogy édesapjával legközelebb két hét múlva tervezik a következő útjukat Magyarország keleti határrészébe, amennyiben a helyzet úgy kívánja.

– Habár nem maradtunk huzamosabb ideig, fizikailag rendkívül fárasztó volt a helytállás hiszen alig aludtunk néhány órát. Lelkileg viszont mindannyian feltöltődtünk, rengeteg pozitív energiával gazdagodtunk. Ezt az élményt pedig nem csorbítja az sem, hogy a Közgazdasági Kar melletti szállásom, a kollégium mellől ellopták a kerékpáromat – árulta el nevetve Samu, akitől azt is megtudjuk, hogy egyetemista hallgatóként, „újságírópalántaként" is igyekezett jelen lenni, és készíteni interjúkat, fotókat azokkal, akik ráálltak. Kevesen voltak, az arcát, a nevét pedig szinte senki sem vállalta. Sámuelnek az a pillanat vésődött a legmélyebben a lelkébe, amikor egyik fiatal riportalanya a beszélgetés végén megpillantotta a Pozsonyból oda utazó, rég nem látott édesapját, és egymás karjába borultak.

A Tiszabecsnél helyt álló csapat hölgy tagja, Dorottya, rendkívül szerény, csendes, ámde határozott, védelmező egyéniség, aki Magyarországon védőnőként dolgozik, és szelíd anyatigrisként küzd minden egyes gondjára bízott gyermeki lélekért. A tiszabecsi élményeiről szóló interjúra nehezen állt rá, mert mint mondja, csupán azt tette, amit ilyen helyzetben tennie kellett. És szerinte nincs abban semmi rendkívüli.

– Már a háború első hírére megfogalmazódott bennem, hogy valamit mozdulnom kell ebben a szomorú helyzetben. Nem is olyan sokára édesapám jelezte, hogy Észak-Bácskából indul egy csapat Tiszabecsre, így nem volt kérdés, hogy csatlakozok. Az első éjszaka ugyan csendesnek indult, aztán történtek megoldásra váró feladatok. Az egyik család Pestre ment volna tovább, de két családtagjuknak valami nem volt rendben a papírjaikkal és egy másik határon próbáltak meg átjutni. Aztán a Magyarországon tartózkodók elvesztették rokonaikkal a kapcsolatot. Röviddel ezután egy a helyszínre érkező holland házaspár egy bizonyos Katalint és Maximot várt már reggel óta, és igen reménytelennek tűnt a helyzet, mert elveszítették velük a telefonos kapcsolatot, illetve még a vezetéknevüket nem tudták. Ők végül csalódottan utaztak el, azzal, holnap újra jönnek, ha sikerül kapcsolatot teremteni ismeretlen ismerőseikkel – tudtuk meg Dórától, aki azt is elmesélte, hogy aztán reggel csörgött a telefon, és annak a bizonyos szétszakadt családnak a tagjai egymásra találhattak, amelynek bonyodalmai akadtak a határátlépéssel. A családegyesítést pedig egy, a helyszínen szolgáló rendőr szervezte meg, majd a továbbjutásukról is gondoskodtak. Aztán az emberekkel történő kapcsolattartás mellett a fiataloknak abban is volt része, hogy az állomásuk mellékhelyiségének a „becsületét" visszaállítsák.

– Az egyik kedvenc emlékem mégis az, amikor a szeretetszolgálat kötelékében szolgálatot teljesítő egyik lány – aki mellesleg a szállás és fuvar összeköttetés koordinációjával volt megbízva – meglátott az út szélén egy síró asszonyt, és spontán megölelte – zárta végül Dóra az élménybeszámolót, akitől azt is megtudtuk, hogy miután visszatért munkájához, számára akkor sem ért véget a menekültek megsegítése. Pontosabban írásunk valamennyi szereplőjéhez hasonlóan ezt követően is igyekszik kivenni a részét minden olyan jótékonysági megmozdulásból, ami a világban zajló hőbörgésre a szeretet nyelvén válaszol. Ez pedig reményt kelt, és lehet lépésenként ugyan, de kicsit közelebb visz bennünket egy élhetőbb, szerethetőbb, jobb világ felé.