Fölkértek, vessek papírra néhány gondolatot a jubiláló Magyar Szóba. Nos, ha egy ilyen évfordulót kihasználva három és fél emberöltőt nagy vonalakban össze akarna foglalni az ember, ahhoz hétmérföldes csizmát kellene felvennie, ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy ebből a hetven évből jómagam huszonötöt töltöttem el a szerkesztőségben.
Megfordult a fejemben, hogy írhatnék az első napokról, amikor még végzős egyetemi hallgatóként Kalapis Zoltán főszerkesztő röviden elbeszélgetett velem a Magyar Szóban kínálkozó munkalehetőségekről, s fölkínálta a részvételt a gyakornoki pályázaton. A tudáspróbán végül tucatnyian vettünk részt, majd ezt követően valósággal elözönlöttük az amúgy is nyüzsgő szerkesztőséget.
Az is megérne egy „misét”, hogy a fiatal kollégák, akik nem tudták elviselni az újvidéki városi rovat húsdarálóját, valósággal elmenekültek a szerkesztőségből, s én magam is foglalkoztam a távozás gondolatával. Aztán mégis ott maradtam, s annak ellenére, hogy sokszor nekem is és a korosztályomhoz tartozóknak is sokszor olyan érzésünk volt, mintha kőbölcsőben ringatnának bennünket, csak írtuk tovább rendületlenül az újságot.
A szerkesztőség akkoriban hatalmas volt, minden szakterületen több évtizedes gyakorlattal bíró újságírókkal. Mi, zöldfülűek pedig mint morzsolóban a kukoricacső, edződtünk, morzsolódtunk. A gyakornoki év végeztével alig maradtunk ketten-hárman. Akkoriban ekkora szóródást is elbírt a szerkesztőség. Bezzeg ma kötéllel sem nagyon lehet fiatal újságíró-palántákat fogni.
Kezdetben az oktatásüggyel kapcsolatos apró-cseprő hírek, információk, majd az oktatáspolitika volt a reszortom. Elég korán beledobtak a mély vízbe. A kisebbségi, a magyar tannyelvű oktatás problematikájával foglalkoztam, s az első kommentárom egy pancsovai eset volt, amikor tizennégy elsős magyart vettek föl az egyik középiskolába, ahol ennek ellenére sem voltak hajlandóak magyar tannyelvű osztályt nyitni a részükre. A kommentár megjelenése után, illetékes felsőbb szervekben foglalkoztatott magyar személy szólt, jó lesz, ha vigyázok, mit írok, mert ezzel az írással feketelistára tettek. Az indulás, újságírói értelemben, tehát jó volt, a telefonálgatások, a fenyegetések szépen végigkísérték aktív újságírói tevékenységemet.
Szólhatnék arról a több mint egy évtizedről, amelyet a Kilátó társadalomtudományi, kulturális, irodalmi és művészeti melléklet szerkesztőjeként eltöltöttem. Abban az időben szélesebb körű elvárás volt, hogy ez a melléklet nagyobb szeletet hasítson ki magának a társadalomból. A melléklet mellé csatolták a folytatási regény és a tárcarovat szerkesztését. Annyi minden történt az évtizedek folyamán, hogy az emlékezetből is kikopott már, mekkora napi harcot kellett folytatni például a délvidéki vérengzéseket feldolgozó tárca megtartásáért. Főszerkesztői győzködésre sem állítottam le ezt az akkoriban rendkívül rázós sorozatot. Írásban kértem a leállítására vonatkozó főszerkesztői utasítást, amely szerencsére nem született meg.
Témája lehetne egy ilyen írásnak az a rendszeres és sokféle politikai nyomás, amely a szerkesztőségre és az újságírókra nehezedett, az egypártrendszerben és az azt követő időszakban, bizonyságként arra a szentenciára, hogy ma nem olyan rossz, hogy holnap ne lehetne sokkal rosszabb.
Foglalkozhatnék a délszláv háborúk idejére eső nyolcévnyi főszerkesztősködésem gondjaival, sőt üldöztetéseivel, amikor nem csupán a szerkesztőség fiatalabb tagjait ostromolták katonai behívókkal, hanem a főszerkesztőt is, hátha jobb belátásra sikerül kényszeríteni, és elmenekül a napi megaláztatások, fegyverrel való fenyegetések elől. Ez az az időszak, amikor két gyermek apjaként, az őket személyesen is ért lelki nyomás után számot kellett vetnem a sorssal, s akaratlanul is szembesülnöm a miattuk érzett félelemmel és rettegéssel. Sokan nem vállalták ezt a felelősséget és odébbálltak, nyugalmasabb életkörülményeket remélve az élettől.
Emberpróbáló idők voltak, amikor dönteni kellett, hogy elfuss-e, vagy megvesd a lábad, és ne a nyugalmat válaszd, ne a kisebbségi sorsba való beletörődést, az ebbe az átokba való csöndes belehalást, amely rád csapja az elárvult házak ajtaját, kitolt szemű ablakát, hogy végül a hátadra rogyassza az egész lét mestergerendáját. S tudtad, hogy nem ezt fogod választani, hanem „odateszed magad”, s teszed a dolgodat a legjobb tudásod szerint, sokak által eléd állított dilemmaként, hogy végül is mivégre. Ezek a személyek, akik ilyen-olyan bennfentes állami szervek, erőszakszervezetek és intézmények kegyeltjeiként jelentek meg nálam „baráti beszélgetésre”, ott rajzottak a szerkesztőség körül, és szították a hangulatot az ellen a szerkesztéspolitika ellen, amelyet mindvégig képviselni igyekeztem, hogy az újságírás független, de nem a magyarságtól, vagyis nem közömbös és távolságtartó a délszláv háborúk sújtotta nemzettársaktól. A sors iróniája, hogy ezek a kétes személyek már abban az időben, s a háborús idők végeztével szép rendben itteni és magyarországi elismeréseket, kitüntetéseket kaptak.
Nos, ezekről és még nagyon sok mindenről lehetne írni, de az idők múlásával egyre élesebben rajzolódik ki előttem az a gyermekkori kép, amikor a nagyapámék füves udvarán a pajtások, barátok gyűrűjében olvasgattuk a képregényt (Rip Kyrbi és Flash Gordon), a magyar fociról, a Puskásról, Kocsisról, Cziborról, Grosicsról szóló cikkeket... Kezdetben csak füleltem, majd magam is faltam az olvasnivalót. Rikkancs hozta a lapot minden reggel, s ha hétköznapokon kevesebb idő jutott a böngészésre, vasárnap szétterítettük a füvön az újság lapjait, s egymásnak ajánlgattuk az olvasnivalót. A Magyar Szó hőskora volt ez, olyan korszak, amikor a lap egy-egy száma minden családhoz eljutott az én falumban is. A jugoszláviai magyarság fölfejlődésének, kibontakozásának az időszaka volt ez, amikor népességünk létszáma hivatalosan is félmilliónyi volt. A mélyszegénység és az azt követő gyarapodás időszakában boldogan éltünk, mondhatnám, amíg meg nem haltunk, vagyis évtizedek múltán sokan meg nem haltak közülünk. Rég volt, talán igaz sem volt. Aki nem hiszi, járjon utána!
