Szombaton tartották meg az idén jubiláló népmesemondó verseny vajdasági döntőjét, melynek apropóján Baráth Hajnal Annát, a rendezvény szervezőjét kérdeztük múltról és jelenről. Mint mondta, idén összesen 75 mesemondó vett részt a versenyen, többnyire az óvodás korosztálytól az ötödikes-hatodikos korosztályig, de akadt versenyző a a 7-8. osztályosok, a középiskolások és a felnőttek között is. Rámutatott arra, hogy Raffai Judit néprajzkutató szavaival élve „Vajdaság a Kárpát-medence kicsiben”, ami a mesemondók beszédén is érezhető:
– Felfedezhető a palóc, a szegedi kirajzású ő-ző és a bukovinai székely nyelvjárás is. Példaértékű, hogy milyen alázattal mondanak a vajdasági mesemondók mesét, mennyire éltetik falujuk vagy városuk hagyományát, és megbecsülik az őseiktől kapott értékeket. Nagyon sok visszajáró mesemondó van, de újak is jönnek minden évben, hiszen a pedagógusok is tudják, mennyire fontos rendezvény ez Zentának, és úgy vélem a zentaiak is büszkék lehetnek arra, hogy elindult ez a mesemozgalom, aminek kezdeményezője mgr. Hajnal Jenő volt, akinek mindig is szívügye volt Zenta kulturális élete és a vajdasági közösség.
Baráth Hajnal Anna a megnyitón (Gruik Zsuzsa felvétele)
A kezdetekről szólva elmondta, hogy a Kálmány Lajos Népmesemondó Versenyt a Zentai Városi Könyvtárban tartották meg első alkalommal 1994. május 28-án, nyolcvan versenyző részvételével:
– A résztvevők a magyar népmesekincsből egy-két mesét vagy meserészletet adtak elő. A mesét mondó gyerekeket két csoportra osztva hallgatta meg a bírálóbizottság: Papp György egyetemi tanár, Katona Edit akkori tanársegéd, ma az újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának nyugalmazott tanára, Krnács Erika előadóművész, valamint Beszédes Valéria néprajzkutató, Bogdán József papköltő és Gruik Ibolya újságíró. Rajtuk kívül felfigyelt eme nemes versengésre Bodor Anikó népzenekutató és Bori Imre akadémikus is. Az első években még csak mesemondó kategória létezett, majd a verseny pár éven belül néprajzi és képzőművészeti résszel bővült ki.
Baráth Hajnal Anna elmondta azt is, hogy szervezőként nem tartja véletlennek, hogy a Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny a múlt század kilencvenes éveinek háborús időszakától a pandémia idején át máig megmaradt:
– Erős mesemondó közösségek éltetik, falujukat és városukat szerető fiatalok és idősek, akik tudják, mi az őseink által ránk testált örökség értéke, és mit kell továbbadni. Mi, szervezők pedig, még ha gyakran sok nehézséggel kell is megküzdenünk, életben tartjuk a versenyt, mert szívügyünk, és kötelességünk éltetni ezt a nemes vetélkedést.
Baráth Lili zentai mesemondó az alsósok kategóriájában indult a versenyen (Gruik Zsuzsa felvétele)
A mesemondás mestersége
A mesemondó verseny két zsűritagját arról kérdeztük, milyen szempontok szerint érdemes mesét választani, és milyen adottságokkal kell rendelkeznie egy jó mesemondónak.
Boja Patyi Sarolta óvónő, Mesefa díjas gyűjtő az elmúlt évek tapasztalatai alapján úgy véli, hogy egyre inkább beérik a műhelyvezetők munkája:
– Ez meglátszik a meseválasztásnál, a gyerekek mesemondásán, azon, hogy bátran használják a tájnyelvet, hogy megjelennek a kézmozdulatok, a mimika. Ezek mind színesítik a mesemondást.
Hozzátette, hogy a meseválasztásnál általában azt javasolják, hogy a saját településükről, annak közvetlen környezetéből vagy egy vajdasági gyűjtésből válasszanak mesét, mégpedig a gyerekekkel együtt:
– A legjobb, ha a szülő vagy a pedagógus több mesét felajánl a gyereknek, aki ezek közül a saját igényének megfelelően, a saját kedvtelése szerint választja ki azt, amiben jól érzi magát, amit szívesen mond el. Régebben gyakrabban választották más területek meséit, de abban a gyerek nem tud igazán megmutatkozni. Sokkal jobb, ha olyan mesét mond el, amit az ő saját környezetéből gyűjtöttek. Szerencsés helyzetben vannak a vajdaságiak, mert nagyon sok gyűjteményünk van, amiket már évekkel ezelőtt eljuttattunk a felkészítő pedagógusoknak, tehát van miből böngészni. Ráadásul Raffai Judit néhány évvel ezelőtt a doktori munkájában megszerkesztette a vajdasági mesekatalógust, ami szintén remek támpont a meseválasztáshoz.
A zsűrizésről elmondta, hogy a meseválasztáson túl figyelembe veszik, hogyan tud a mesemondó a hangszínnel, a gesztusokkal és a mimikával játszani, mennyire varázsolja el a közönséget. Úgy fogalmazott, a mesemondás akkor a legjobb, amikor a zsűri leteszi a tollat, és csak élvezi a mesét.
Toldi István Népművészet Mestere díjas mesemondó szerint fontos, hogy a mese illeszkedjen a mesemondó életkorához:
– A kicsiknek rövidebb, felnőtteknek már lehet hosszabb mesét választani. Ha lehet, a fiúk fiúsat meséljenek, a lányok meg lányosat. Az is nagyon fontos, hogy a mesemondás nem versmondás, tehát véletlenül se szóról szóra tanulják be, mert ez nem az a műfaj. Azt szeretem, amikor látom a mesemondónak a lelkét.
Kérdésünkre, hogy milyen gyerekekből lesznek a jó mesemondók, azt válaszolta, hogy mindenféleképpen olyanokból, akik szeretnek szerepelni:
– Egy visszahúzódó, nagyon csöndes gyerekből nem lesz jó mesemondó az adottságai miatt. Tehát szeressen középpontban lenni, ne ijedjen meg a rá irányuló figyelemtől. Úgy szoktam mondani, hogy a népmese majdnem olyan, mint a zenében a jazz. Tehát sokszor rögtönözni kell, fontos az interaktivitás, figyelni kell a nézőket, és ha reagálnak rája, ha beleszólnak, akkor nem lehet kihagyni valamiféle visszajelzést. A közönség akár még befolyásolhatja is, hogy merre kanyarítsuk a mesét. Tehát belevaló, szabadszájú betyár gyerekek és nagylányok kellenek nekünk, azokból lesznek az igazi, jó mesemondók.
Nyitókép: A szervezők rengeteg ajándékkal kedveskednek a résztvevőknek (Gruik Zsuzsa felvétele)
