Mezei Szilárd Vajdaság egyik legismertebb brácsása, zeneszerzője. Szerzeményei a magyar népzenéhez, a dzsesszhez és a kortárs komolyzene egyes irányzataihoz kapcsolódnak.
Nemrégiben vette át a Vajdasági Hivatásos Színházak 61. Fesztiváljának díját a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház A kisinyovi rózsa című előadásában elhangzott zenéért.
A Mezei család Tisza-parti otthonában, Zentán beszélgettünk.
AZ ELVÁNDORLÁS GONDOLATA
„Nem elköltözni szeretnék, csak gondolkodom rajta. Aztán persze nem megyek sehova, mert mindig arra gondolok, ha ide születtem, akkor valahol itt is van dolgom. Szerintem nem véletlenül születik valaki oda, ahova. Így ebben a közegben, itt, Vajdaságban kell tennem a dolgomat.”
Szilárd a helyhez való kötődését összefüggésbe hozza az itteni emberek lelkületével is, de a fő tényező, ami legjobban érdekli: „az az életérzés, az a szellemiség, ami itt van, itt volt, vagy aminek itt kellene lennie”.
Azonban a helyzet korántsem egyszerű számára: „Gyakran azt érzem, hogy nincs szüksége ennek a közösségnek arra, amit csinálok. Semmi reakció, semmi igény. Pontosabban, az itteni közösséget képviselő kvázi politikai elit tesz úgy, mintha nem lenne szükség itt semmire. Ennek ellenére mégis itt érzem magam a legjobban. Persze ezt nem jelenthetem ki egyértelműen, mert ugyanakkor elég sokat mérgelődök is mostanában” – mondja minden elragadtatás és sértettség nélkül. Gyakran nevet is a felhozottakon, habár tudja, és szeretné, ha mások is tudnák, hogy korántsem ennyire vicces a helyzet.
VAJDASÁG MINT EGZOTIKUM
Mostanában sokan bosszankodnak, mondja Szilárd, de azt is hozzáteszi, hogy szerinte ez nem a mi habitusunk. Inkább annak tudható be, hogy itt olyasmi történik, ami kihozza ezt az emberekből. „Ez nem kimondottan rólunk szól, hanem arról, ami körülvesz bennünket.” Majd elgondolkodva folytatja, hogy bosszankodás ide vagy oda, az, amit csinál, az a zene, amit játszik, innen, ebből a környezetből táplálkozik. „Ezt a sorsot élem, ezeknek az embereknek szeretek legjobban játszani, zenélni. Ők értik a legjobban a zenéimet. Külföldön gyakran egzotikumként hat, amit csinálok, de minden más itteni dolgunk is.”
Nem annyira az egzotikumként ható dolgainkhoz, mint inkább az ízlések és pofonok témához kapcsolódva meséljük neki zárójelben azt az esetet, amikor Fulhamben, London egyik legdrágább negyedében egy nagynevű ruhatervező abból viaszosvászonból készült táskákat árult a főutcai boltjában, amit az itteni emberek – legalábbis sokan így vélekednek – nem szívesen látnak még egy eldugott alsókonyhai asztalon sem. A londoniak viszont el voltak tőle ragadtatva. Az ausztrál barátnőm, aki vett is egyet, jócskán megsértődött, amikor említést tettem neki a viaszosvászon megbecsültségéről Vajdaságban. Elmélázunk ezeken, majd Szilárd helyesbít, azt mondja, tulajdonképpen nem is bosszankodik, csak azt tartja, hogy „egyenesen kell beszélni, egyenesen megmondani a dolgokat. Nálunk maszatolás megy. Nem beszélve arról, hogy milyen fajsúlyú a közélet hiánya. És ebben nagyrészt az egyetlen napilapunk is hibás.”
(Mezei mesél a régi idők mecénásairól, ezeknek a mecénásoknak dolgozó művész-mesteremberekről és Bachról.)
A MESTER-TANÍTVÁNY VISZONY
Arra kérjük Szilárdot, meséljen Szabados Györggyel való barátságáról, munkakapcsolatáról. Azzal kezdi, hogy a köztük lévő hatalmas korkülönbség ellenére, ami negyven-valahány év, sokkal több van köztük, mint szakmai kapcsolat. Azonban „mindenféleképpen alárendelt, de a jó értelmében alárendelt kapcsolat ez. Manapság, ha nincsenek is már ún. mester-tanítvány viszonyok, én Szabadost mégis valahol mesteremnek tekintem.”
Szilárd tizenhat éves volt, amikor először találkoztak Tolnai Ottónál a Virág utcában. „Üdvözölt bennünket, és azzal kezdte: jó, jó, de tudjuk-e, hogy ebből nem lehet megélni. Kicsit meglepődtünk, nem igazán értettük. Nem gondolkodtunk mi akkor ilyesmin.”
Borges történetében, amikor Paracelsushoz tanítvány érkezik azzal a kéréssel, hogy szökkentsen szárba egy rózsát a hamvaiból, nem hajlandó erre „a köztiszteletnek örvendő, felettébb jeles, következésképpen felettébb üres mester”. Valahogy így tudom elképzelni ezt a találkozást is. Szilárd a Luke Skywalker és Yoda mester közötti párbeszédet hozza fel példának. Amikor az ifjú Luke azzal fordul az idős Yodához, hogy keresi a nagy mestert. Erre amaz csak annyit válaszol, hogy jó, jó, de van-e valami ennivalód. Az előző ráér. „Szabados is visszarántott minket a földre. Mert való igaz, hogy az improvizatív zenéből nem lehet megélni.”
Aztán 2002-ben Szabados György felajánlotta, hogy zenéljenek együtt. „Már előtte meg szerettem volna kérdezni, vállalná-e, hogy tanítson. Erre ő megelőzött, és nem a tanítást ajánlotta, hanem rögtön azt, hogy koncertezzünk. Egy kicsit megijedtem. Én csak tanulni szerettem volna tőle, ő meg azonnal egyenrangú partnerként kezelt.” Elmeséli, hogy volt vagy húsz próbájuk, és ez számára felért még egy zeneakadémiával. Muzsikáltak, közben megbeszélték, mit játszottak, de nemcsak zenéről, hanem mindenféle érdekes témákról beszélgettek. „Szabados lehengerlően kommunikatív, és nagyon jó hallgatni, amiket mesél. Habár egyáltalán nem egy guru típus.”
Ekkor elkalandozunk – megjegyzem, nem először –, és már Domonkos Istvánnál tartunk, őt is szereti hallgatni, olvasni. Egyszóval Domonkos is nagy hatással volt rá. „Nem könyvekből beszél, hanem zsigerből reagál a dolgokra, úgy érzem, nem elsősorban az olvasmányélményeire épít, hanem ami egyszerűen kijön belőle. Nekem lenyűgöző az ilyesmi. Én nem vagyok egy verbális típus, zenével reflektálok arra, ami történik körülöttem. Hogy visszatérjek Szabadoshoz, nála azonban mind a kettő megvan egyenrangúan.”
A KÁVÉPÉNZ
Szilárd már többször elmondta, hogy nem teljesen alaptalan az a kortárs zenét érő vád, hogy belterjes és képtelen a ma kérdéseire érdemben reflektálni. Azonban szerinte ez ugyanannyira írható a kommercialitással kialakult egyenlőtlen verseny, mint az ilyen zenét játszó zeneszerzők számlájára.
Itt megint a Szabados-féle kijelentésnél tartunk, miszerint „nem lehet belőle megélni”. „Nem ott a megoldás, hogy hígítom a dolgokat, csak hogy pénzt keressek. Akkor elmegyek inkább, és csinálok valami egészen mást pénzért. Szabados orvosként ment nyugdíjba.”
Megbeszéljük, hogy tényleg egyenlőtlen ez a verseny, de nemcsak azért, mert a zenészek nagy részének egyszerűbb és vonzóbb a közönséget azzal kiszolgálni, amiért több, esetleg sok pénzt kaphat, hanem azért is, mert a populárisabb rendezvényeknek nagyobb juttatás jár egy-egy ország költségvetéséből. Szerbiában pedig különösen így van ez. „Például nézzük meg az Exit Fesztivált. Azt mondják, azért kap akkora támogatást, mert sok turistát vonz az országba. De akárhogy is, az nem egy kulturális rendezvény, hanem egy gazdasági, az egy üzlet. Így nem a kulturális minisztériumnak kellene rá pénzt adnia. Nálunk a költségvetésnek talán 0,3–0,4%-a megy a kultúrára. Ez semmi, ez a költségvetés kávépénze, viszont egy kulturális intézménynek a halálát jelenti. Ekkora a különbség.”
Így beszélgetünk tovább művészetről, nyereségességről és arról, hogy ez a két dolog szigorúan kizárja egymást, legalábbis úgy, hogy az utóbbi nem lehet szempont. De mesél még a régi idők mecénásairól, ezeknek a mecénásoknak dolgozó művész-mesteremberekről és Bachról.
ELHIBÁZOTT ZENEPEDAGÓGIA
Szilárd pályáján zeneakadémiai tanára, Zoran Erić is kulcsfontosságú szerepet tölt be. Erić osztályában tanult zeneszerzést, és kiváló zenepedagógusnak ismerte meg. „Látta, hogy kinek mire van szüksége, és eszerint közelített felénk, ennek alapján foglalkozott velünk. És nyitott volt az improvizációra. Habár nem ez jellemző az akadémiára, ott csak kottából zenélnek, improvizációval nem foglalkoznak. Ez óriási hiba. Nagyon fontos lenne, hogy az akadémiát végzettek, de bárki, aki zenével foglalkozik, meg tudjon szólalni zenészként, ne csak kottából olvasni. Egy improvizáló zenész zeneszerzőként gondolkodik, ott komponál a helyszínen. A kottából való játék csak reprodukálja azt, ami le van írva – legyen az bármilyen hiteles és magasrendű előadás.”
Olyan ez, mint a nyelvtanulás – teszi még hozzá. Sokkal hatékonyabb hallás után elsajátítani. De elég csak annyi, hogy kisgyerekként sem írni-olvasni tanulunk meg először.
Majd Szilárd a roma családok zenetanulási módszerére hívja fel a figyelmet: „Nem kottáznak, hanem a gyerek nézi az öreg kezét, hallgatja, mit játszik, aztán megpróbálja leutánozni. Ebben nőnek fel. Így kellene zenét tanítani: először improvizálni, majd később jöhetne a kottaolvasás. Ez sokkal természetesebb játékot eredményezne, kevésbé görcsöset. Én tizenhat éves koromtól próbálok abból a zenei világból kitörni, amit előtte tanultam. Akkor kezdtem el improvizációval foglalkozni.”
Szilárd jelenleg, ha nem is kisgyerekeket tanít, de akadémistáknak tart workshopokat Újvidéktől Bolognán át Varsóig.
ZENE ÉS MOZGÁS EGY IDŐBEN
Színházzal folytatjuk; a napokban fejezte be két, általa komponált színházi előadás zenéjét. Ezek közül az egyik egy gyerekelőadás volt, amit húga, Mezei Kinga rendezett.
Pár éve Nagy József darabjaihoz is írt zenét. Ennek kapcsán nem véletlenül, ellenpéldaként az operát és a balettet hozzuk fel; ahol zene és mozgás teljesen különválasztható, az egyik a másikát illusztrálja. „Nagy Józsefnél nem így van ez. Nála a zene és a mozgás egy időben jön létre, szervesen összetartozik, együtt alakul ki, és alakítja is egyik a másikát. Vagyis, ahogy a színházban lennie kellene: egyenrangúak, nincs az egyik alárendelve a másiknak. Ennek ellenére az ezzel a koncepcióval szögesen ellentétes operára vagy a balettre nem mondhatunk ma semmi rosszat. Sem azt, hogy esetleg elhibázott műfajok lennének, sem azt, hogy nem bennük rejlik a jövő színháza, mert ezért itt megköveznének bennünket. Évszázados intézmények: balettiskolák, operaházak állnak a hátuk mögött. Mi lenne azokkal?” – teszi fel a kérdést.
Szó esik még lemezkiadókról, koncertekről, Zentáról, kanizsai ismerősökről. Elmeséli, hogy a kiadók nagy számban küldenek neki a náluk megjelent lemezeiből, hogy árulhassa őket a vajdasági koncertjein. Már lassan nem fér be több a lakásba. Aztán mutat egy cikket, amelyben a szakmai körökben is igen jeles amerikai dzsessz-blues magazin, a Down Beat legújabb számában elismerően ír két, már megjelent albumáról: a Bot és a Februári fadöntés címűről. Majd a Czerny-etűdök borzalmaival folytatjuk, hogy nincs olyan gyerek, aki szereti azokat játszani. És megint az elhibázott zenepedagógiánál lyukadunk ki. Aztán még egy órát beszélgetünk, már kötetlenebbül, de valahol mindig kapcsolódunk a már elhangzottakhoz.
Délután veszünk búcsút a Mezei család otthonától, de Szilárd még útközben is velünk marad: az autóban belehallgatunk a tőle kapott lemezek egyikébe. Ez némiképp felidézi a beszélgetésünk tartalmát, még Domonkos István is visszaköszön. Majdhogynem intenzív, némi túlzással forró vajdasági hangulat alakul ki a kocsiban a Hő című album első három számának – ugyanis ennyire tellett a hetvenperces útból – hallgatása közben. Teljesen helyénvalónak érezzük a Szilárd által választott Domonkos-idézetet a lemez belső borítóján: „Vasárnap éjfélkor havazott. Kirohantam a lány után, fehér kabátja volt, s hangosan felnevetett, amint észrevett a betonúton. Visszatértem a vendéglőbe. A hó nem maradt meg.”
