Benne a Fürdő, s ott a Vigadó.
A Fürdőben sose voltam, a Vigadó épületében sem, de a teraszát azt aztán bejártam keresztül-kasul. Sokszor vágtattam át a hosszú faráccsal övezett flaszteres térben, amelynek lerakott téglái láthatták volna Ferenc Jóskát is, és nem mozdultak meg helyükből az én világom idejéig sem, mert jól érezték magukat. Nem átkozták lerakott sorsukat, a fejükön, testükön való taposást, és nem érzékelték az impérium oda-visszaváltást a létük fölött. A széklábak ugyanúgy keménykedtek, a pincérek futottak vagy csoszogtak, ez már az államhatalmi változások koptatástechnikája volt csak, szóra sem érdemes! E téglák mesélhettek volna tündéri teremtések tánclépéseiről, hadnagy urak röpködéseiről és féltékeny férjek széknyikorgatásairól, de akkortájt, amikor én ott boldog gyermek voltam, nem szóltak semmit, titkot őriztek, s e titkot vörös szívükbe bele is zárták.
A kanizsai népkert különös szeglete mikrovilágunknak.
Ott megőrizték a hű fák azt a szivarfüstöt, mint szent tömjénáldozatot Úristenünkhöz, amelyet egyik legeredetibb mesefánk terelgetett szelíd báránykák felhőnyájába.
És biztosan regisztrálta a pici tó partján gyökerező mocsári tölgy azt a párbeszédet, amely 1955 őszén hangzott el azon a vigadóteraszon, köztem és négy mosolygó, rám igazán figyelő idősebb ember között.
Kicsit később, Zentán a könyvtárban megfejtettem az üldögélő négy úr nevét is, Majtényi Mihály, Gál László, Herceg János, Sulhóf József, de akkor, a találkozó idején én nem tudtam róluk semmit, mert nem is tudhattam, milyen források csobogtak akkor egy harmadikos lelke mellett? A találkozás részleteit megírtam, ott lelhet rá minden olvasóm a Herceg János emlékkönyvben, aki kíváncsi, vegye kezébe!
Ám nem az írókról akarok most megemlékezni, hanem Panni néniről, akit másnap ismertem meg, s aki egyedül emlékezett rám, miután jó tíz év múlva találkoztunk.
Én mindig nagyon szerettem futni, s kisgyerek koromban is úgy mentem a kanizsai Zárdába, hogy előtte vagy kétszer-háromszor körbeszaladtam a népkert ösvényeit. Táskámat az egyik mocsári tölgy gyökerével őriztettem, s hű társam volt a rettentő vastag törzsű fa, mindig hűséggel visszavárt rohanásomból, híven ölelte szívére házi feladataimat, amelyeket Raffai Rózsa tanító nénim néha gyanúsan fogadott…
Futottam én azon a reggelen is, amelyről mesélni akarok, éppen a Vigadó terasza mellett rőföltem volna, amikor onnan föntről, mert a terasz majdnem az egekben volt, leszólt egy kedves nő hangja:
– Kislegény, gyere csak föl hozzánk!
Gyökeret vert a lábam.
– Ne félj! Gyere közelebb! – biztatott a női hang.
Én féltem, csavargattam a fejem.
– Itt vagyunk a teraszon! Gyere hozzánk, szépen kérlek!
Fölmentem én a teraszra, ott ketten ültek csupán, kávézgattak, a tegnapi szivaros bácsi újfent a szivarját szopta, mosolygott. Szemben vele egy asszony ült, haja színe, mint a Tisza homokja.
– Ülj le hozzánk! – mondta a néni.
Nem mertem az asztal közelébe lépni.
A pincér kilépett az épületből, én menekülőre fogtam.
– Ne félj, te fiú! – kiáltott a néni. – Gyere vissza!
Nehéz volt levetni a nyúlcipőt, hiszen a Vigadó pincérei mindig elzavartak minket, durva hangon emlegették anyánkat. A pincér rájött, jelenése fölösleges, így lassan visszasompolyogtam. A néni megfogta kezem, szép puha érintése volt, szemembe nézett, s mosolyogva kérdezte:
– Azt mondod, a Vas Ferkónak nincs vége
– Hát annak éppen nincs!
– Mit szóltak tegnap erre az emberek?
– Nevettek.
– Mind a négyen?
– Mind a négyen. Nagyon nevettek.
– Végigolvastad a Vas Ferkót?
– Kétszer is!
– És nincs befejezve?
– Mondom, hogy nincs!
És a néni is nevetni kezdett, az égig csilingelt a jókedve.
– No, János most kapta meg a legigazibb kritikát!
– Nincs igazad – mondta a bácsi szivarja mögül. – Vagy te sem olvastad, Panni? A szövegben bizony benne van, hogy a továbbiak már más történet lapjaira tartoznak!
– Ezt ne magyarázd egy gyereknek!
– Majd megnő, megérti! – pöffentett a szivar.
Megnőttem, megértettem, Mihály bácsi, súgom most az emlékek kuckójába. Ám valami mégis tovább él bennem e csudatalálkozásból: éppen tíz év múltán, messze már a kanizsai találkozástól, amikor az Újvidéki Bölcsészkar Magyar Tanszéke hallgatója lettem, és kora reggelenként, Ágoston Tanár Úr gyakorlatai előtt fölrobogtam a Forum Klubba, sakkozni Gál Lászlóval, aki mindenféle gürcölésem ellenére általában elpunyolt engem, ám néha azért hősiesen ellenálltam neki a hatvannégy kockán, de reggelire mindig szalonnát süttetett nékem, s abban a szentélyben sakkpartijaink idején egy emberpár boldog egyetértésben, ám szinte szó nélkül kávézgatott, ahogy akkor, ötvenöt őszén, az én emlékeimben, a kanizsai Vigadó teraszán.
S aztán egyszer megesett a hihetetlen! Gál László nem jött be hajnalban a szerkesztőségbe! Nem ült senki a klubban az asztalnál, nem kezdtük el a partit, hiába raktam harci rendbe a sakkfigurákat.
– Üljön ide hozzánk!– invitált kedvesen Panni néni, akiről én már akkor mindent tudtam. Leülvén megfogta a kezem, megszorongatta, szemembe nézett.
– Maga volt akkor az a gyerek ott, Kanizsán?
– Én voltam az a gyerek akkor ott Kanizsán.
– Emlékszik ránk, kedves?
– Emlékszem.
– Melyik gyerek volt ez? – eszmélt Mihály bácsi.
– Aki odamondta Jánosnak a Vas Ferkó végét!
– No, azt igazán jól tetted! – bólintott Mihály bácsi.
Én nem láttam, kettőjük közül melyikük intett a pincérnek, de gyorsan elém tették a szalonnástojást.
– Fogadja csak el! – szólt Panni néni, Majtényiné, a legjobb jegyzetíró ezen a világon.
Tele hassal egyszerűbb volt Ágoston Tanár Úr helyesírási gyakorlata, mint lélekben és valóságban korgó, lelőhetetlen axiómákkal. De akkor én nem voltam igazán tisztában a kanizsai írótáborral sem, s azzal sem, hogy a fölemlegetett nagyöregek tudták, mi az, hogy valamely diák napokat eszik.
