Néhány évvel ezelőtt Raffai Judit a Kálmány Lajos népmesemondó verseny értékelésekor fogalmazta meg azt, hogy mesemondó nagyhatalom vagyunk. Ez a megállapítása nemcsak a zentai verseny színvonalára érvényes, hanem meggyőződésem, hogy arra a hagyományra, melyre írásainkban az elmúlt időszakban oly gyakran hivatkoztunk, a kiváló mesemondókra: Borbély Mihályra, Szőcs Boldizsárra, Szűcs Lászlóra – ezúttal csak azoknak a nevét emeltük ki, akik egy kötetnyi népmesével gazdagították a magyar népi örökséget. Nem véletlen, hogy az új évezredben az oromhegyesi Cérna Mihály és a kupuszinai Toldi István tehetségét a népművészet mestere címmel ismerték el, akik napjaink legjobb mesemondóinak számítanak a Kárpát-medencében, Utasi Árpáddal együtt, aki az RTL Klub tehetségkutató versenyén tűnt fel, s lett a televíziónézők kedvence.
Valóban nagyhatalom lennénk, s ismét Raffai Juditra kell utalnunk, aki az elmúlt években nyolcszáznál több Vajdaságban gyűjtött szövegnek készítette el a típusba sorolását. A fölöttébb tartalmas, főként a szakmabeliek számára izgalmas munkáját az internetről bárki letöltheti, bogarászhat benne, milyen történeteket tudtak errefelé az emberek az elmúlt százharminc esztendőben, mert tudományos szándékkal a XIX. század utolsó harmadában Kálmány Lajos gyűjtött először folklórszövegeket. Nyolcszáz olyan publikált mesénk van, mely besorolható a magyar népmese katalógusrendszerébe, de ennél lényegesen gazdagabb az epikus néphagyományunk. Csak Burány Béla Mé piros a gólya csőre? című utolsó nagy munkájában 1182 erotikus történetet olvasható. Szándékosan kerültük a mese kifejezést, mert a prózai epikus történetek nem mindegyike mese, hogy Burány kifejezésével éljek: egy nagy nyaláb műfajilag a mondák csoportjába sorolható: hiedelem-, történeti, illetve eredetmonda, a másik részének viszont az anekdota, a vicc a műfaji meghatározója. Csak reménykedhetünk, hogy Raffai Judit vagy ifjú folkloristáink közül valaki a hátramaradt szövegek típusbeosztását, műfaji meghatározását elkészíti, kiegészítik Bodor Anikó hatalmas munkáját, a Vajdasági Magyar Népdalok ötkötetes kataszterét, mely hazai tudományosságunk egyik kiemelkedő teljesítménye. Egyrészt Bodor Anikó európai mércéjű szakmai felkészültségét bizonyítja, másrészt az itt élő magyarság múlhatatlan szellemi kulturális örökségének kincse.
Nem könnyű feladat ez, mert ha a publikált meséink száma nyolcszázra tehető, legalább ennyire tehető a mondák száma is. Kicsit bonyolódik a folklorista feladata azzal is, hogy számolnunk kell az egyre gazdagodó igaztörténet-publikációkkal is, melyek némelyikében Csorba Béla kutatásaiból tudjuk, hiedelemmondákra utaló motívumokat is felfedezhetünk.
A mondák és mesék közötti különbség már a Grimm testvérek óta foglalkoztatja a folklórkutatókat, irodalomtudósokat, többek között Arany Jánost is, aki nemcsak a XIX. század meghatározó költője volt, hanem irodalomelméleti, folklorisztikai kérdésekkel is foglalkozott, nézetei a mese–monda kérdésben a Naiv eposzunkban olvashatók, melyeket napjaink kutatói is irányadónak tekintenek.
Az olvasók most joggal tehetik fel a kérdést, minek ez a hosszadalmas okfejtés, amikor a címben a griffmadárról, az oroszlántestű, sasfejű madárról ígértemösszefoglalót. Arról a madárról, melyet már a középkorban ismertek eleink, hivatkoznak rá a Besztercei szójegyzékben. 1395-ben is mesebeli ragadozó madarat takart ez a kifejezés. A történeti- etimológiai szótár szerint a magyar nyelvbe a szó a német nyelvből került, a végső forrásnak a görög, illetve a latin nyelvet tekinti. A német közvetítés mellett számolni kell a közvetlen átvétellel is, mert a középkori Magyarországon fontosak voltak a balkáni kapcsolatok, a középkori szerb kolostorok freskóinak közkedvelt motívuma a griff.
Nagy Olga a griff isteni voltát hangsúlyozza, Erdélyben a Fehérlófiát úgy is mesélték, hogy a főhőst a hatalmas madár a felvilágra utazás előtt elnyeli, csak amikor visszatérnek, okádja vissza. Ezekben a mesevariánsokban a madár gyomrában városok, hegyek, folyók is vannak.
Van olyan nézet is, hogy a griff a turullal a magyar őstörténet szent madara. Berze Nagy János mindenesetre népmeséink keleti elemének tekinti, mert az alvilági sasmadár a hét isteni hatalmat egyesíti magában, ezért lesz a Fehérlófia a különös utazás után hétszer erősebb, szebb, mint korábban.
A vajdasági magyar anyagban már elhomályosult az alakja. Vastag Matild Kása Petijét sas hozza vissza a felvilágra, mert csodaerejű sípjával magához szólítja. Az adai variánsban hiányzik ez az epizód. Borbély Mihály meséjében Jufijankó Alsó-Indiából akar megszabadulni, itt akad rá a griffmadár fészkére, s mivel a fiókáit megmenti a jégesőtől, nem falja fel, hanem tizenkét göböle ökör meg tizenkét akó bor segítségével felkerülnek Felső-Indiába. A Jufijankó griffmadaras epizódja a mese menetének fontos: befejező epizódja. A nagy erejű legénynek még utoljára viaskodnia kell a tizenkét fejű sárkánnyal, hogy megkapja a tizenkét ökröt, ezúttal nem bajvívásról van szó, hanem evésről, nem karddal vágja le a gonosz fejét, hanem úgy pofon „trafáltja”, hogy a gonosznak egyszerre hullik ki három zápfoga. Borbély Vera meséjében is a jobban megfogalmazott rész a griffel való találkozás, azzal a különbséggel, hogy a Felső-Indiába jutáshoz a sárkány anyjának az ökreit kell megszereznie Jufijankónak. A Fehérlófiának fontos eleme, hogy a nagy utazás során, az út legvégén a hősök saját húsukkal etetik mentőjüket. Kálmány szövegében kegyetlen a madár: mert közli vele, hogy bizony fölfalta volna, ha tudja, milyen jó az emberhús. A többi adatközlő esetében viszont a madár jósága jut kifejezésre, visszaadja a hős combhúsát.
A hatvanas években a folklóralkotások fontos poétikai kérdéseivel foglakozott Ortutay Gyula akadémiai székfoglalójában a Variáns, invariáns, affinitásban. Mit tegyen a kutató az olyan folklórszövegekkel, melyeknek nincs párja, önmagukban állnak: nincsenek variánsaik. A válasz egyszerű: jegyezze föl. A griffmadár kapcsán a Burány Béla által közzétett szöveg bonyolultságára utalunk: A Jóska és a griffmadárra. Ennek sincs variánsa, az invariáns szövegek nagy csoportjába tartozik. Burány helyesen a Tündérmesék közé osztotta. A furcsa hősmesét 1990-ben Zentán mondta el Farkas Antal. Raffai Judit néhány motívumát a Sárkányölő mesetípusba sorolta be, de szerinte „tipológiailag behatárolhatatlan mese”. A bonyolult szerkezetű szöveg több hiedelemmonda, hősmese, eredetmonda epizódjaiból áll össze.
Ha az orosz strukturalista folklorista Propp által a mese morfológiájában felállított szempontok szerint elemezzük a Farkas Antal-féle szöveget, akkor abban a hősmesékre jellemző funkciókat jól felismerhetjük. A griffmadár ebben a történetben a leányrabló sárkányokra hasonlít, hogy madárról van szó, az onnan tudható, hogy kitépi a tollait a főhős, meg az ő hátán jut fel a magas hegytetőre, ahol az elvarázsolt várban raboskodott az elrabolt királylány. Jóska hatalmas erejét annak köszönheti, hogy együtt hált a varjúbőrbe bújt boszorkánnyal, s az hálából nagy potenciával ajándékozta meg. Ennek erejével győzi le a gonoszt, esetünkben a griffmadarat, miközben azt is megtudhatjuk, hogyan keletkezett az árvalányhaj. A mese logikája szerint a falu legszegényebb legényének többnyire királylány lesz a felesége, Jóskával is ez történik. Mivel hosszú távon a jóból is megárt a sok, a királylánnyal eltöltött éjszaka után Jóska ismét „normális” lett, s végtére azt is megtudhatjuk ebből a kalandos történetből, hogy az árvalányhajnak bajelhárító szerepe van. Azért tűzték a legények a kalapjuk mellé, hogy elkergessék a gonosz szellemeket.
