2026. március 6., péntek

A múltnak kútja

„Azt mondják, amikor meglátjuk életünk szerelmét, megáll az idő. Ez igaz. De azt nem mondják, hogy amikor ismét elindul, rettenetesen felgyorsul, hogy utolérje önmagát.”(A Nagy hal című film

Még mindig szédül. Pedig nem is ivott annyit. A feje nem fáj, nincs hányingere sem. Csak ez a szédülés. A saját ágyában fekszik, ez jó hír, nem csinált semmi őrültséget éjjel. Oldalra néz. A szerelme fekszik mellette, nem valami vadidegen.

Ifj. Novák Mihály alkotása

Itt a kutyája is. Tényleg, mintha arra ébredt volna, hogy kaparássza az ágyat. Nyilván ki akar menni. Fel kell kelni, kiengedni, mert megint mindent összecsinál, mint múltkor. Nem is kell már neki gyerek, itt ez a kutya, akiről gondoskodni kell, etetni kell, játszani vele, takarítani utána, elpakolni a játékait, nevelgetni. Minek kellene ide még egy embergyerek is?

Most már a feje is fáj. Kávéra van szüksége. Az majd helyreteszi az agyát. Csak tudná, mi villog a fejében. Nem is volt diszkóban. Vagy igen, csak nem emlékszik rá? Amíg a kutya rohangál, van ideje gondolkodni. Csak még nem tud. Még semmi mással nem tud foglalkozni, csak ezzel a dobolással a fejében.

Elment arra a kiállításra. Nem akart, hiszen aznap kezdődött a szabadsága, pihennie kellett volna. Mégis elment. És most éppen nem tudja eldönteni, jól tette-e. Ott volt az a férfi. Magas, barna. Éppen az esete. Nem történt semmi, ebben biztos. Na, jó, a semmi azért elég tág fogalom. Valami nyilvánvalóan történt, mert valamitől nagyon fáj a feje. Pedig még csak meg sem érintette. Csak nézték egymást és beszélgettek. Ez a nézés, ez fontos lett számára hirtelen. Régebben, ha így sikerült egy estéje, ha nem kapta meg legalább azt az egy csókot, amire várt, akkor azt mondta, nem ért semmit az egész, felejtsük el. Most ez a beszélgetés sokkal több volt annál, mint amit a külvilág érzékelt belőle. Kellett neki valaki, akivel beszélgethet. Nem! Kell neki valaki, akivel beszélgethet. Lassan magányossá válik, érzi, tudja. Nincs kinek elmondania azokat a dolgokat, amelyek nap nap után bántják, amelyek majd’ szétfeszítik az agyát. A szerelmének nem mondhatja el, és ha elmondaná, az sem érdekelné, azt sem értékelné. És vele nem is szeret ilyenekről beszélgetni. Nem is lehet. A mindennapok forgatagában kinek van szüksége ennyi filozofálásra. Senkinek. Csak neki. De ha ezek a dolgok kiégetik az elméjét, akkor ő maga is senkivé válik.

És akkor jön egy ilyen magas barna, és alapjaiban rengeti meg a világát. Jön, és azt mondja, minden művészet. Az élet is művészet. Ugyan már. Nem hisz neki. Mennyire lehet egy ember élete művészi? Lehet-e egyáltalán? Mennyire zárja ki az emberiesség, az emberség vagy az emberi mivolt a művésziséget, a művészit vagy a művészetet? Szerinte teljesen. Szerinte az élet nem művészi. Semmi művészi nincs az egyes emberek egyes sorsában. Sok ember sorsában sincs, de ennek bemutatására mégis tesznek néhányan egy-két elhibázott lépést. Egy ember élete semmilyen körülmények között nem művészi, még akkor sem, ha az ember önmagát mindenképp egy regény főszereplőjének tekinti. Mert akkor ott az a kicsi bibi, hogy rögtön önmaga regényében önmaga szerepét játszó önmagát akarja eljátszani, és egyben megírni is, és akkor itt már túl sok az és meg az önmaga. Nincs művészi abban sem, hogy folyton bőgni akar, ha sorsának véglegességére gondol, mely fizikailag a koszos zoknikban, a mosatlanban, a vasalatlan ruhában vagy a kutyaszarban nyilvánul meg, és kifelé valóban csak ennyit jelent, de igazából sokkal több és sokkal mélyebb, de ezt senkinek sem tudja elmondani. Talán ez a sokkal többség és sokkal mélyebbség az, ami mégis művészi lehetne, de mivel erre sincsenek szavai, ez sem válik írásművé, ebből sem lesz művészet. Hacsak, persze, magát a sírás performanciáját nem tekintjük annak.

De a magas barna is elment, csak egy pillanat volt az övék. Egy hosszú pillanat, amire emlékezni fog, mert megmozgatott benne valamit. Eh, földrengést okozott. Ettől fáj a feje. De a pillanat elmúlt, és tudjuk, az ember végül mindig egyedül marad. Egyedül a művészi vagy kevésbé művészi életével, egyedül a zoknikkal és a bugyikkal, a mosatlannal, a rossz tévével vagy a kiégett égővel.

Mégis, ez a magas barna pillanat visszaadta neki azt, amiről azt hitte, már régen elveszett: az inspirációt. És ha soha többé nem találkoznak, ezért akkor is örökké hálás lesz neki.

Magyar ember Magyar Szót érdemel