A THEALTER nekem leginkább hangulat. Nosztalgia. Lebegős szoknyás lányok és gyöngynyakláncos fiúk. Emlék.
Az a nyár, amikor az estéimet azzal töltöttem, hogy előadásokra jártam, a nappalaimat pedig a 40 fokos lakás helyett a hűtött könyvtárban szövegírással. Nem ettem semmit, csak délután négykor mindig valami fagyit a Kárász utcán. Ez volt az a nyár, amikor a kilós gyertya a szobahőmérséklettől elolvadt a tetőtéri lakásunkban. Akkor volt az, hogy a Felsőbbrendű Hatalom is kísérleti színházat csinált, ahol mi voltunk a szereplők. Az az egész pedig, a hőség, az emberek, a terek, mind-mind a nagy performance részei voltak.
Aztán volt olyan év, hogy július közepén meg akartam fagyni. Este már nem lehetett előadást nézni pulóver vagy esernyő nélkül. Zárt helyen meg még mindehhez hozzáadódott az ázottember-szag, amitől elkezd viszketni az ember fejbőre, beleszívódik a ruhájába, hogy még mosás után is érezni lehet, és az egész közönség egyetlen összefüggő ragacsos masszává válik.
ﾉs olyan is volt, hogy nem mentem. Egyszer elfelejtettem, máskor nem volt kedvem, megint máskor nem volt pénzem. De a fesztivál mindig megtalált valahogy. Ahogy most is. Belecsöppentem a délutáni performance-ba, és előjöttek az emlékek. ﾉs tudtam, hogy ez valahonnan ismerős. Nem úgy, hogy ismerem, hanem hogy egyáltalán nem idegen, nem kellemetlen, nem támadó.
Ha lehetne egy kívánságom, akkor lebegős szoknyás lány lennék a THEALTER-en.
*
A Tanyaszínház is emlék, de egészen másként. Sokkal régebbre nyúló, sokkal megfoghatatlanabb. Inkább csak bevillanó képek összessége. A Csantavéren töltött gyerekkori nyarak kihagyhatatlan része. A tavalyi volt az első teljesen itthon töltött nyaram egy évtized után, „felnőtt fejjel”, még ismerkedtem a lehetőségekkel, a légkörrel, csak a tévében láttam a Tanyaszínházat, röviden, oda sem figyelve. Az idén meg teljesen más volt. Erről is a tévé tehet, csak most pozitívan. A Tanya 35. nyara című „valóságos show” segítségével megismertem a szereplőket, része lettem az életüknek, részei lettek az életemnek. A Pannon RTV két fenegyereke, Kopó és Duó, valamint a száguldó operatőr mindent megtett, hogy a szívünkbe zárjuk a csapatot. Mondhatom, jó munkát végeztek. Mindig arra törekszem, hogy megmaradjon bizonyos fokú távolság a színészekkel (nem barátkozom velük, nem járunk össze sörözni/kávézni), hogy ezzel is rásegítsek a lehetetlen, de vágyott objektivitásra. Most ez lehetetlen volt. A tanya idei nyara része lett az életemnek. ﾉs milyen szerencse, hogy éppen egy ilyen évforduló, éppen egy ilyen rólunk, nekünk előadás az, amit végigkísérhettem. Nem írhatok kritikát a Mérföldkőről, mert az nagyon elfogult lenne. Azt azonban el kell mondanom, hogy az ilyen típusú színház, a jelenre, a környezetre, az aktualitásokra reagáló darabok, előadások azok, amelyek megfogják a nézőket. Amint elkezd kötődni a közönség, amint felismeri a közös élményeket, jelen helyzetben a munkanélküliséget, az elvándorlást, a menni vagy maradni dilemmáját, a változtatni akarás, illetve a hagyományőrzés kettősségét, a siker garantált. Azt mondta nekem valaki, hogy ennek a társulatnak nincs szüksége sikerre, hiszen ez csak nyári gyakorlat, nincs tétje. Már hogyne lenne.
Ha lehetne egy kívánságom, akkor a Tanyaszínház tagja lennék.
*
A Szegedi Szabadtéri Játékok követése nagyon friss élmény. Sohasem volt még olyan, hogy mindegyik előadáson ott lettem volna. Ennek elsődleges oka mindig a pénzhiány volt, de nem akarok magyarázkodni. Az idén viszont mind az öt előadást láttam. És csalódtam. Azt nyilván tudtam (legalábbis sejtettem), hogy nem okozhat mindegyik produkció katartikus élményt, de ennél azért többre számítottam. Négyből csupán egyetlen előadás volt olyan, hogy bátran ajánlanám bárkinek. A Jekyll és Hyde nevetséges volt, a Hegyen-völgyön lakodalomban szépen táncoltak, de az nem előadás volt, hanem táncbemutató, a Parasztbecsület/Bajazzók megölte az operát, a Máriának nevezett abortuszellenes propagandaszörnyről meg ne is beszéljünk. Az Alföldi Róbert által rendezett Mágnás Miska viszont még az operett-ellenszenvemet is elmulasztotta. Azt már tudtam, hogy Csehovot vagy Shakespeare-t is lehet rosszul játszani, azaz bármely klasszikus darabból lehet nézhetetlen és színvonaltalan szart csinálni, most azt is megtanultam, hogy egy ilyen rossz hírű műfajt is fel lehet emelni és értékteremtővé tenni. Nézőpont, szemlélet, rendezés, előadásmód kérdése. Örülök, hogy ez volt a záró előadás, így nem ábrándultam ki teljesen.
Ha lehetne egy kívánságom, akkor a Szegedi Szabadtéri Játékok kritikusa lennék. Ja, várj… Ez már megtörtént.
Ha lehet egy kívánságom, minden nyaram (és őszöm és telem és tavaszom) legalább ilyen környezetben, ilyen emberekkel, ilyen előadásokkal, ilyen beszélgetésekkel, ilyen… szóval legalább így telne.
