KAŠTEL LUKŠIĆ
A boszniai Neumból hajózunk most át ide, immár Horvátországba, a hamisítatlan dalmát régióba, még ha nem is szaladgál körülöttünk milliomegy, vagy legalábbis százegy kiskutya… Mert hiába ám, hogy a montenegrói Kotor vagy Bar, illetve a bosnyák Neum is ugyanilyen hamisítatlanul dalmát régió, ha ezt a szót, ennek az egykori római tartománynak a nevét ma kimondjuk, az első asszociációja mindenkinek automatikusan Horvátország lesz. S nem is véletlenül… S egyáltalán nem tévesen!
Hiszen mai viszonyainkat, az objektív politikai és földrajzi tényezőket tekintve talán így is van ez rendjén – még ha ettől a véleményemtől nem is leszek majd túl népszerű sem Montenegróban, sem Bosznia-Hercegovinában –, hiszen ennyi csúsztatást a köznyelv, a közbeszéd jól bevált általánosításainak mindig is, minden korban megengedtek, miért ellenkeznénk hát épp most, mi, megboldogult apósommal, Mihajlovits Péter (1943–2004) biológussal, pedagógussal, akinek a halála után az újvidéki nagyszülői ház padlásáról előkerült gyermekkori képeslapgyűjteményének féltve őrzött darabjai határozzák meg, s szabják igazán cifra mintásra a rögtönzött utazásaink útvonalát…
Bár tudom, ő igazán érzékeny az ilyen apróságokra…
Szereti – vagy legalábbis életében szerette még – precízen meghatározni a fogalmakat, a definíciókat, és időnként bizony képes volt apróságokban is korrigálni bennünket, amikor mi hanyagul, felületesen elfogadtuk volna szóhasználatunkban a közhelyes általánosításokat…
Hát, ezúton is bocsánatot kérek gyorsan, mielőtt egy jól irányzott tasli csapódna be tarkómra…
Neumból egyébként is hajóval volt a legpraktikusabb, a legkézenfekvőbb és egyúttal a legegyszerűbb is továbbindulnunk (tapasztalt evezősöknek a kajakozás is ajánlott…), hogy a tengerről is vessünk néhány pillantást a dalmát partvidékre, tengermellékre. És az lesz majd az igazán sikeres vállalkozás, ha ezt az utat többnaposra tervezzük. Végül pedig Kaštel Lukšićba érkezünk: a város a horvát tengerparton, Split és Trogir között, egy öbölbe ékelődve az összesen hét, különböző melléktaggal ékesített Kaštel nevű település egyike, s közülük talán a legismertebb nyaralóhely. „Manci, Csöpi, jöjjetek, itt a tengeren nagyszerűen lehet úszni” – írta az Újvidékre címzett képeslap feladóinak egyike, és igaza is volt. Azt azonban, hogy a rövid üzenet aláírójaként megjelölt három személy – Naszák Istvánné, Irénke és Valika – közül melyikük fogalmazta meg ezt ily átéléssel, így – hat évtized távlatából – már nehéz lenne megállapítani. (A postai bélyegzőn, sajnos, elmosódott a dátum, és a képeslap kézzel írt szövege is maszatos, ott sem látszik az évszám; a kettő alapján csak annyit sikerült kisilabizálnom, hogy a küldemény üzenetét minden bizonnyal július 15-én írták, s másnap, július 16-án került rá a hivatali bélyegző, de hogy melyik esztendőben, az továbbra is talány marad… az elmosódott pecsétnyom talán a harminckilences számot rejti, de ez csak afféle sejtelem a részemről, semmi több; a királyi Jugoszlávia postabélyege igazít el bennünket kicsit, ha térben kevésbé – hisz az felesleges is volna most –, de az időben mindenképp, így hát könnyen meglehet, hogy évtizedekből lassan már hetet is kellenék majd számolnunk…)
Rövid pihenő után innen indulunk most tovább...
És itt is, ezeken az utcákon is, mi sem természetesebb számunkra ennél, még mindig az egykori Jugoszlávia utódállamainak egyikében járunk kalandtúránk útvonalán, néhány régi képeslap felidézésével – és persze megboldogult apósomnak, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiből származó, gyermekkori gyűjteményének hathatós segítségével –, és talán egyet is érthetünk abban (ismét egy kínos általánosítás…), hogy Horvátországba nyáron megyünk. Nyáron kell idejönni… Nyaralni. Nos hát, azt mondja az ugyancsak sokéves tapasztalat, hogy érdemes már néhány hónappal korábban, esetleg valamikor május elején-közepén körülnézni egy kicsit az utazási irodák kínálatában, kiszemelni, hogy hova utaznánk szívesen, melyik strandokat szeretnénk felavatni, melyik üdülőhelyeket adódna kedvünk felfedezni magunknak. És persze nem árthat kalkulálnunk sem, hogy vajon melyik lehetőség fér még bele a családi költségvetésbe. Hja, kérem, a recesszió… Az bizony nagy úr!
NEM LANKADÓ FIGYELEMMEL
De Horvátország most nem is csak a nyár és a tenger miatt érdekes számunkra… Hiszen éppen tavaly két jelentős, Horvátországgal foglalkozó vaskos kötet is megjelent magyar nyelven. Mondhatni: ebben az évben a magyar közvélemény figyelme igen erőteljesen, igen jelentős mértékben Horvátországra irányult. S mellesleg: nagyon is helyesen… (Még ha esetenként bírálható politikai magatartással is…) Májusban jelent meg Sokcsevits Dénes (illetve nevének horvát írásmódja szerint: Dinko Šokčević) bajai születésű, magyarországi horvát történész kötete Horvátország – A 7. századtól napjainkig címmel a budapesti Mundus Novus kiadó Szomszéd népek történelme című (tervezett…) ciklusának nyitódarabjaként. A kötetet a Horvát Köztársaság budapesti nagykövetsége és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézetének közös szervezésében – az ugyancsak horvát származású Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes, közigazgatási és igazságügyi miniszter fővédnöksége mellett – 2011. május 27-én mutatták be az MTA Budavári Dísztermében. A rendezvény házigazdája Glatz Ferenc akadémikus, a Történettudományi Intézet igazgatója és Ivan Bandić, Horvátország budapesti nagykövete volt. A könyvet Molnár Antal, az MTA Történettudományi Intézetének osztályvezetője mutatta be.
A 82. Ünnepi Könyvhéten pedig egy egészen más jellegű könyvbemutatót tartottak: Budapesten, 2011. június 4-én délután Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész méltatta Kontra Ferenc Horvátország magyar irodalma – A kezdetektől napjainkig című kötetét a Ráday Könyvesházban. „A dedikálást, a térséget és a közönséget némi horvátországi borkóstoló kívánja még közelebb hozni egymáshoz” – írták a nem sokkal korábban szétküldött meghívójukban a szervezők. Érdekes (érdemes…) lehet megfigyelnünk, hogy mindkét szerző művének alcímében azt a meghatározást használta: „napjainkig”.
Utóbbi esetében nincs is ebben semmi vitatható, vitatnivaló, hiszen az irodalomtörténet, az irodalomtudomány, a kritika és a percepció mindig is kiemelt fontossággal kezelte a kortárs szerzők megfelelő értékelését, a kortárs, vagyis a most, a jelenünkben, jelenkorunkban születő művek rendszerezését, csoportosítását, szakmai besorolását. Ez persze még távolról sem jelenti azt, hogy bárki is ítélkezhetne arról, hogy mi lesz maradandó, mi válik majd az egyetemesen elfogadott és rendszeresített kánon (önjelölt kánongyárosok kíméljenek!) részévé évszázadok múltán, a korszellem, a korízlés alapján azonban mindenképp elhelyezi a szerzőket és műveiket a jelen épp aktuális irodalomtudományi rendszerében. Aztán persze, ahogy látjuk is nap mint nap, akár ezek a rendszerek is jelentős fordulatokat vehetnek, más és más színt ölthetnek, ha úgy hozza a társadalmi-politikai helyzet alakulásának újabb kalandos fordulata.
Középiskolásként a Zentai Gimnáziumban (no jó, akkoriban még nem ez volt a neve, de most ne vesszünk el itt a részletekben; középsuliban, annyi szent…) nekünk is állandó házi feladatunk volt a történelem tantárgyából annak idején, hogy napi szinten kövessük a világpolitikai eseményeket, nézzük a tévéhíradót, olvasunk újságot, napisajtót. Ez azonban már sokkal ingoványosabb terep… Akkor is, ha tudjuk, hogy a történettudománynak is feladata, hogy értékelje és rendszerezze, ha nem is az épp aktuális jelenünk, de a még elevenen élő – nyolc napon túl gyógyuló – közelmúltunk eseményeit mindenképp. Ilyen tekintetben tehát nehezen objektivizálható mindez, és szinte lehetetlen elvonatkoztatni a napi politikai hatásoktól, ezért könnyűszerrel megtörténhet, hogy az alapos történeti munkának szánt dolgozat egyszerű, napi aktualitásoktól terhelt politikai perbeszéddé alakul át. Mert – hogy csak egy olyan példát említsek, amelyik Sokcsevics kötetének bemutatóján is elhangzott – ki lehet állni Ante Gotovina tábornok mellett, vagy lehet őt és cselekedeteit heves bírálatokkal szapulni, de ez egyik sem történettudományi megközelítés. A könyvbemutatón a kiadó képviselőjének részéről elhangzott felhívás, miszerint „szervezzünk tüntetést Budapesten Gotovnia tábornok támogatására”, alapvetően tehát cáfolja a szerző objektivitását, objektivizálhatóságát. S mellesleg, az ennek alapján alkotott vélemény – így az enyém sem – nem lesz történettudományilag megalapozott álláspont, hanem a napi politika aktualitásaiból táplálkozik. Mert tény, hogy Ante Gotovina[1] tábornokot Horvátországban a mai napig is hősként ünneplik, Hágában azonban háborús bűnösként emeltek ellene vádat, évekig körözték, ő pedig évekig bujkált, menekült, s ilyen tekintetben semmiben sem különbözött a szerbek sokak által ugyancsak hősként ünnepelt háborús bűnöseitől, Ratko Mladićtól vagy Radovan Karadžićtól. A hőst én nem úgy képzelem el, mint aki sunyít és lapít, és rejtőzködik…
Ha ő valóban hős, aki hazája védelmében cselekedett – ahogyan ezt a mai horvát közvélemény java része is értékeli –, akkor bizony odaáll, és büszkén vezeti elő, hogy „igen, igen, igen, és igen, ezt meg ezt tettem, sőt még ezt is – pedig erre nem is lenne bizonyítéka a mélyen tisztelt bíróságnak, ha elő nem hozakodom vele –, ezért meg ezért tettem, ez és ez vezérelt, és mindmáig büszke vagyok, és ha elítélnek, vagy ha börtönbe zárnak, akkor is büszke maradok minderre…” Vagy valami ilyesmi…
Egy másik példával illusztrálva mindezt: szinte biztosra veszem, hogy Petőfi Sándor is lekaszabolt néhány osztrák, szász vagy orosz katonát a szabadságharcban, mégis nemzetünk nagy költőjeként, a forradalom jelképes figurájaként, egy hősként tekintünk rá és emlékére a mai napig is, iskolákat és művelődési intézményeket, utcákat és tereket nevezünk el róla, szobrokat állítunk emlékének, és emléktáblákkal jelöljük meg az épületeket, amelyek valamilyen szinten kapcsolódtak életútjához, de senkinek sem jutna eszébe gyilkosnak nevezni őt. Még ha valóban ölt is…
KÖNYVTÁR
Kontra Ferenc írja az eszéki HunCro kiadó gondozásában megjelent kötetében: „Horvátország magyarsága […] még jelentősebb könyvtárait sem tudta megőrizni. Nem lehet kérdéses, hogy a civilizáció szimbólumai a könyvtárak, és az sem, hogy a Drávaszögben akadtak igen jelentősek. Én nemcsak a legszerényebbet, a nagyanyámét láttam, hanem a legnagyobbat, Schneider Baranyai Júliáét is, akivel egyébként egy padban ültek az iskolában.
Mások is szóvá tették, hogy a legjelentősebb hagyatékoknak még csak a leltárát sem vették számba az örökösök. Bosnyák István említi, hogy első könyve, amit az édesapja a kezébe adott, egy piros fedelű Petőfi-kötet volt, amely »a bohém Újlaki Kornél Dezső papköltő és novellista félkegyelmű házvezetőnője által potom áron elkótyavetyélt könyvtárából«[2] származott. Ha csak annyi jut eszembe erről, hogy hány kortársa fordult meg a bohém plébános parókiáján a festő Csók Istvántól a korabeli magyar irodalom számos képviselőjéig, már ettől beindulhat az ember fantáziája, mi minden lehetett azokon a polcokon, amit Bosnyák szerint kétségtelenül »elkótyavetyéltek«.
A jelenet kísértetiesen hasonlít arra a látványra, amely Csúzán fogadott Berta tiszteletes halála után. Az unokatestvérem szólt, hogy menjek én is válogatni. Ő Jókai első kiadásokat talált magának. Az örökösök kukoricaszedő kosarakban végigrakták a verandán a könyveket, és valóban potom pénzért lehetett csemegézni a régi könyvek között. Magam is vettem belőle, egyetlenegyet, csupáncsak azért, mert benne volt egy név saját kézírással: Ács Gida, így szignálta Ács Gedeon saját könyvtárának könyveit. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy Ács Gedeonnak, Kossuth papjának a könyvtára még valószínűleg egyben volt egy az 1970-es évek közepéig. Vélhetően ugyanígy maradt egyben ugyancsak az 1970-es évek közepéig öccsének, Ács Zsigmondnak a könyvtára is Laskón. Nincsenek ugyanis olyan tényezők, amelyek ennek ellentmondanának. Miért ne maradhatott volna meg akár mind a mai napig ugyanez az állomány, akár egyházi tulajdonban?
Dékány Zsuzsanna írja, hogy »a művelődés egyik legfontosabb forrása és eszköze évszázadokon át a könyv, az olvasás volt.«[3] Csúzán 1882. január 31-én alakult meg a Polgári Olvasóegylet, az alapszabály aláírói között »Ács Gideon id.« elnök neve szerepel, aki maga is ajándékozott könyveket a köz javára. Eldöntötte tehát, mit bocsát a köz javára, és mit kíván magánkönyvtárában megőrizni. Talán ennek ismeretében érezzük a hiányt még nagyobbnak, mert magánkönyvtárát az utókor nem őrizte meg.
A legutóbbi háború azonban, amelyet szerényen csak »történelmi körülményeknek« nevezünk, szinte az emlékét is eltörölte az egykori híres gyűjteményeknek.”
(Folytatjuk)
2010. augusztus 5-én például Zágrábból küldött jelentést a Magyar Távirati Iroda tudósítója: „A legmagasabb rangú horvát vezetők részvételével emlékeztek meg Kninben a 15 évvel ezelőtti Vihar hadműveletről, amely felszámolta a magát függetlenné nyilvánító horvátországi szerb enklávét, a Krajinát.
Ivo Josipović horvát államfő az ünnepségen hangsúlyozta, hogy a hadműveletet a hadviselés minden szabályát és a nemzetközi konvenciókat tiszteletben tartva hajtották végre, s elismerést érdemel mindenki, aki részt vett a tervezésében és becsülettel helytállt a végrehajtásában.
Jadranka Kosor miniszterelnök felszólította honfitársait, hogy folytassák a szabad és demokratikus Horvátország építését, amelyet béke, tolerancia, szolidaritás jellemez, és minden állampolgára számára biztosítja a jobb életet, függetlenül vallásától, vagy politikai irányultságától.
Luka Bebić parlamenti elnök azokat a szenvedéseket idézte fel, amelyeket a horvátoknak el kellett viselniük a knini székhelyű Krajina ötéves létezése alatt.
A Vihar hadművelet 1995. augusztus 4-én kezdődött, s a horvát hadsereg és a rendőri erők 84 óra alatt mintegy 10500 négyzetkilométernyi területet szereztek vissza a szerbektől.
Szerb részről nemzeti tragédiának tartják a műveletet, amelynek során 2700 szerb meghalt, 250ezer pedig elmenekült. Belgrádban szerdán Irinej pátriárka, a szerb ortodox egyház feje gyászmisét mutatott be az áldozatok emlékére.
A Vihar egyik fő irányítója, a hazájában nemzeti hősként tisztelt Ante Gotovina tábornok háborús bűnökkel vádoltan a hágai Nemzetközi Törvényszék előtt áll. Az ügyész kedden azt kérte, hogy szabjanak ki rá 27 év börtönbüntetést háborús és emberiesség elleni bűncselekmények miatt, két beosztottját, Mladen Markač és Ivan Čermak tábornokot pedig ítéljék 23, illetve 17 év börtönre. A vádirat szerint a hadműveleteket irányító parancsnokként mindhárman felelősséggel tartoznak azokért a bűncselekményekért, amelyeket a Vihar hadművelet alatt katonáik elkövettek.”
„Baranyai-Bosnyák István: Egy kisebbségi kismagyar kiséletmű kritikában és bibliográfiában elbeszélve, Dotnet Kft., Budapest, 2006, 403. old.” [Eredeti lábjegyzet Kontra Ferenc kötetéből]
„Dékány Zsuzsanna: Csúza művelődési élete a 19. század végétől. In. Csúzai füzetek, HunCro, Eszék, 2002., 99.old.” [Eredeti lábjegyzet Kontra Ferenc kötetéből]
