Felmászott a szar a polcra, és azt hiszi, hogy lekvár. (szólás)
Röviden összefoglalva a fenti mondásról szól Szirmai Albert operettje, a Mágnás Miska. De ne szaladjunk ennyire előre.
Kakaskukorékolás, fény, ásítások, lassú nyitány. Két óriási tüzelős sparhelt a színpadon, piros lábasok a falon. És már érkeznek is a konyháslányok és -fiúk, készítik Korláth grófék reggelijét. Ezzel kezdődik Alföldi Róbert Mágnás Miskája, és eleinte még nem értjük, mitől lesz ez más, mint bármely másik Miska, de nagyon reméljük, hogy hamarosan kiderül. A böllérfiúk malacvéres kötényben, nagykésekkel táncolnak, a konyhalányok pedig disznófejet (és lábat és szívet és májat) főznek nagy kondérokban. Lassan mindenki megjelenik, itt tudjuk meg, hogy az arisztokrácia is a konyhában reggelizik (sutyiban), valamint hogy a lánya miatt aggódó grófnak és grófnénak két ájulás között azért csak van ideje enni is. Az első fél órában megismerjük a kulcsszereplőket, akik nem okoznak meglepetést, Hirtling István orrhangon és elnyújtottan beszélő grófja inkább idegesítő, mint vicces, Náray Erika Lotti grófnője pedig eleinte nem találja az egyensúlyt ájuldozás és sipítozás/sápítozás között, de később ez is meglesz. A zűrzavar egyetlen stabil pontja a nagymama, özvegy Korláthné. Molnár Piroska kedvesen és bájosan alakítja a kleptomániás öregasszonyt, akinek még mindig forr a vére, ha jóképű legényt lát. Az előadás egésze alatt érdemes őt figyelni, mert olyan eleganciával osztja a szóbeli pofonokat a fiának és az egész arisztokráciának, hogy mindenki tanulhatna tőle.
Megjelenik a magyar irodalom Stanja és Panja, Técsey Pixi és Récsey Mixi is. László Zsolt és Znamenák István legalább olyan jó párost alkot, mint az 1949-es filmváltozatban a két Latabár. A kérők csak annyira raccsolnak, hogy az még ne legyen idegesítő, amiért nagyon hálás vagyok. Az egymástól elválaszthatatlan grófoknak bevésődött mozdulatai, gegjei egy önálló humorestet is elbírnának. Azt viszont egy pillanatig sem hiszem el nekik, hogy szerelmesek lennének Rollába, a grófkisasszonyba. Sokkal jobban leköti őket az arisztokratizmus és egymás ugratása.
Mikor már mindenki arról a bizonyos Rolláról beszél, de még nem láttuk, és nem tudunk róla semmit, csak azt, hogy ismeretlen helyen töltötte az éjszakát, akkor végre megjelenik a grófkisasszony. Rácz Rita szép és szépen is énekel, de alakja annyira elszürkül a többiek mellett, hogy egy egész ének- és tánckart kellett mellé rakni, hogy ne érezzük üresnek a színpadot.
Idáig nincs ebben semmi különös. A csoda akkor kezdődik, amikor megjelenik Marcsa, a mosogatóleány, és rácsodálkozik a nagyszámú közönségre. Radnay Csilla annyira jó az előadásban, hogy csak akkor nem játszik le mindenkit a színpadról, amikor nincs ott, vagy amikor Molnár Piroskával alkot kettőst. Radnay Marcsájában megvan a kellő tenyeres-talpasság, de a kellő báj és elegancia is. Stohl András Miskájával tökéletes párost alkotnak.
Itt most álljuk meg egy kicsit. Sokan támadták a rendezőt, amiért egy börtönviselt színészt tett címszereplővé egy ekkora produkcióban. Ezzel már eleve nem értek egyet, mert kinek mi köze hozzá. Az előadást látva viszont biztos vagyok benne, hogy erre a szerepre nem lehetett volna Stohl Andrásnál jobb színészt találni. Ő tökéletes választás volt a „vazsmegyei” parasztgyerek szerepére. Pláne arra a mai valóságra reagáló karakterre, akivé a rendezés tette. Mert miről is szól voltaképpen ez a darab? A nem úri származású Baracs főmérnököt (Haja Zsolt) nevetségessé teszi Korláth gróf, ezért ő bosszúból lovászfiúját öltözteti fel főnemesnek, hogy megleckéztesse az úri társaságot. Idáig Szirmai. Innentől kezdve pedig Alföldi (és Vörös Róbert dramaturg). Amíg ugyanis az eredeti történet szerint Miska bénázik a grófok között, és visszavágyik Marcsájához, addig a Szegedi Szabadtéri Játékok Miskája nagyon is megtalálja a helyét, és esze ágában sincs visszaváltozni lovászfiúvá. Abban a pillanatban, hogy összebratyizik Korláthékkal, és körberajongják a grófkisasszonyok, hűtlenné válik szerelméhez és gazdájához, barátjához is. Láttunk már ilyet, nem igaz? Mindannyian ismerünk olyat, akit a jószerencse vagy a politika magas pozícióba sodort, és az egyik pillanatról a másikra elfelejtette honnan jött. Látják, egyre igazabbá válik a szöveg eleji szólás. Ezzel a változással ér véget az első felvonás, jól megágyazva a másodiknak.
A két felvonás között pedig íme egy személyes intermezzo.
Nem tudom, hogy kinek milyen emlékei vannak az egyetemista éveiről (vagy egyáltalán vannak-e), nekem konkrétan nagyon jók. Imádtam egyetemre járni, szerettem a szakjaimat, szerettem azt a légkört, szerettem Szegedet. És annak ellenére, hogy a kommunikáció szakon egyáltalán nem voltunk túl sokan, az első három évben alig ismertem az évfolyamtársaimat. Gondolom, jobban érdekelt a tanulás, mint a barátkozás. Na, erre például nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy néha rácsodálkoztam egy-egy emberre. Hogy ő is ide jár, vagy hogy hol volt eddig, nem láttam, pedig nem új ember. Így történt ez azon a napon is, amikor az egyik lány egy Alföldi Róbertről szóló cikkel vagy könyvvel vagy képpel (részletekre nem emlékszem) jelent meg egyik előadáson. Abban a pillanatban, hogy megláttam nála az említett dokumentumot, rögtön kicsillogott a tömegből. És elkezdtünk beszélgetni. És ő lett a lakótársam. Meg a legjobb szegedi barátnőm. Az Alföldi iránti rajongás volt az első közös pont, amelyet számtalan másik követett, olyan egybeesések is, amelyekbe beleborzongtunk. Most a Szegedi Szabadtérin (egyebek mellett) ismét ez a közös rajongás hozott össze minket. Ezért több szempontból is lehetnék pozitívan elfogult a Mágnás Miskával kapcsolatban, de ezt ellensúlyozza az operett iránti ösztönös vagy tanult ellenszenvem. Szóval ügyesen kell egyensúlyozni.
Alföldi Róbertnek pedig még ügyesebben kellett megtalálnia az arany középutat giccs és érték között, amikor ezt a nagyoperettet vitte színre. A színházba járónak (nekem) ismét rá kellett jönnie, hogy ahogy klasszikus drámákat is lehet borzasztóan játszani, úgy a limonádéból is lehet magas színvonalú produkciót létrehozni.
A második felvonás a konyhából a kertbe vonul, ahol eléggé egyértelmű jelentéssel bíró bokrokat találunk. Menczel Róbert díszlettervező három hatalmas, piros szemű disznó formájú bokrot álmodott a pázsitra. A disznót értem, a pirosan világító szemeket nem. De abba a világba, ahol a valóságnál fontosabb a látszat, még ez is belefér. Ezt a látványvilágot egészítik ki Kovács Gerzson Péter koreográfiái. És ezek teszik igazán nagyszabásúvá az amúgy sem kicsi operettet. De vissza a történethez.
A második felvonásra teljes a zűrzavar: mindenki másnak akar látszani, mint ami, és a nagymamán, valamint Marcsán kívül senkinek sincs bátorsága kimondani az igazságot. De a nagymamára nem figyel senki, Marcsa pedig nem mehet be a bálba. Legalábbis nem Marcsaként. A Mary grófnő már sokkal jobban hangzik. És eljön a pillanat, amikor már senki és semmi nem az, akinek/aminek látszik, és már nagyon várjuk a finálét, amikor minden kiderül. Ez is eljön persze, igaz, kicsit összecsapottan, kicsit logikátlanul, Miska például nem nagyon érez lelkiismeret-furdalást a történtek miatt, de a többiek is gyorsan megbocsátanak neki. Mindenki boldogan énekel bele a cintányéros cudar világba. Meghajlás, taps.
Tanulság? Nincs. Nem is kell. Vagy talán annyi, hogy merni kell elővenni a bóvlinak nevezett darabokat, és értéket csinálni belőlük.
