„Minél inkább kidolgozza magát a munkás,
annál hatalmasabb lesz az idegen, tárgyi világ,
amelyet magával szemben létrehoz, annál szegényebb lesz ő maga,
az ő belső világa, annál kevesebb lesz az ő sajátja.” (Marx, 1844, 39.)
Arra teszek kísérletet, hogy Karl Marx korai fragmentumainak egyikéből – az 1884-re adatolt, magyarul csak 1977-ben, a Kossuth Kiadó gondozásában, a Marxizmus-leninizmus klasszikusai kiskönyvtárának XXVII. köteteként megjelent –, a Gazdasági-filozófiai kéziratok első és második kéziratának felhasználásával olyan következtetéseket vonjak le, amelyek a magánszféra térbeli elidegenülését mutatnák ki. Marx ebben az első két kéziratban többek között azt fejtegeti, hogy a munkás miként idegenül el magától a munkafolyamattól, a munka tárgyi eredményétől, önmagától és másoktól, amennyiben viszont ezt a sort továbbgondoljuk, akkor a munkás ezzel megegyező módon idegenül el az általa belakott tértől, annak nemcsak makro-, hanem mikrostruktúrájától is. A munkást ilyen értelemben leválaszthatjuk a lakáskultúráról, annak szellemi és tárgyi megnyilvánulásairól is, és bár konokul ragaszkodik a vele ápolandó viszonyhoz, továbbá ezt a viszonyt, mint identitásának, emberi mivoltának egyik utolsó mentsváraként védi is – már a saját lakásával sem tud azonosulni.
A mikrotérrel, vagyis a lakással, esetleg házzal való azonosulás alapjául az euroatlanti kultúra széles néprétegeinek, vagyis a munkásoknak a tárgyiasult magánszféráját veszem alapul, azokét a (tőke és földjáradék nélküli, tisztán a saját munkájából megélő) munkásokét, akik életterüket még a modernség előtti korban szabadon kialakíthatták, azonosulhattak vele, a modernség utáni, posztfordiánus termelési dinamikában viszont már merőben más állapotok uralkodnak. Ha lebontjuk a munkás napi rutinját, akkor a legjobb esetben napi nyolc órát dolgozik, de a munkahelyen kell lennie előbb, hogy előkészítse azt, és ott kell maradnia munkaidő után, hogy elszámoljon, feltakarítson stb., ez még napi egy-két órát vesz igénybe. A munkás rendszerint utazik a munkahelyére, értelemszerűen vissza is, ez még napi egy-két órát emészt fel. Ha ehhez hozzáadjuk a napi hat vagy jobb esetben nyolc óra alvást, akkor az otthon, ébren töltött idő napi szinten körülbelül négy órát tesz ki. Ebbe a négy órába kell, hogy beleférjen a munkáltató és a fiziológiai funkciók által nem befolyásolt (emellett étkezésen, főzésen, mosáson, takarításon… is kívül helyezkedő) élet. Marx azt írja, hogy: „a munka a munkás számára külsőleges, azaz nem tartozik lényegéhez, hogy tehát munkájában nem igenli, hanem tagadja, nem jól, hanem boldogtalannak érzi magát, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi energiát, hanem fizikumát sanyargatja és szellemét tönkreteszi. Ezért a munkás csak a munkán kívül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kívül levőnek.” (Marx, 1844, 40. o.) Ilyen értelemben feltevődik a kérdés, hogy mennyire tudja ebben a napi négy órában a munkás valóban otthon, magánál levőnek érezni magát abban a térben, amelyet bár a sajátjának nevez, a legkevesebb időt tölti. Mennyire tudja a munkás egyáltalán magáénak nevezni azt a teret, amely a nagyvárosokban a legtöbb esetben vagy bérelt, vagy több étvizedes kölcsönre vásárolt (de facto bármikor elveszíthető), a tulajdonjogot így csak fiktíve vagy még úgy sem gyakorló kategóriaként jelenik meg. Továbbá, mennyire tudja a munkás az általa vásárolt használati tárgyakkal, bútorokkal kompenzálni azt az identifikációs űrt, amelyet a számára idegenné lett magánszféra hasított. Több mint másfél évszázaddal ezelőtt Marx azt írta, hogy „az ember (a munkás) már csak állati funkcióiban – evés, ivásés nemzés, legfeljebb még lakás, ékesség stb. – érzi magát szabadon tevékenynek, emberi funkcióiban pedig már csak állatnak.” (Marx, 1844, 41. o.). Vajon a megváltozott termelési folyamatok, közlekedési lehetőségek és családbeli restrukturálódás következtében az evés, az ivás, a nemzés, a lakás is devalválódott annyira, hogy a munkás élete még boldogtalanabb, kevésbé kreatív és még sanyargatottabb lett, mint csaknem százhetven évvel ezelőtt? Hol élheti ki a munkás a kreativitását, amikor a kreativitás legfeljebb a mások által előállított, megvásárolt tárgyak elrendezésében merülhet ki?
Az otthon, pontosabban a szülőház fontosságát Gaston Bachelard is kiemeli a Térpoétika című könyvében, ahol többek között az álmok tereként jelöli meg, olyan helyként, ahol jelen és múlt összeér, s ahol a jövőt tervezni lehet. A munkás, ezzel ellentétben, a legtöbb esetben távol van a szülőháztól, és egy olyan, emlékektől fertőtlenített térben kell otthont teremtenie, amelyhez előzőleg semmiféle viszony nem fűzte. Nem-helyek című művében Marc Augé antropológiai helyei is a történetiség tereiként jelennek meg, így szemben állnak például a hotelszobákkal, amelyek semmiféle viszonyt, semmiféle azonosulási móduszt nem hordoznak magukban. Az otthonnal azért tudunk azonosulni, mert sok időt tölt(ött)ünk ott, mert emlékeink, történeteink oda kötnek, mert ismerőseinkkel zajlott együttléteink ott bonyolódtak le. Időt kell eltöltenünk azokon a helyeken, amelyekkel azonosulunk. Marx a gazdaság előrehaladását a munkás tekintetében egy kedvező folyamatként látja, ugyanakkor „A munkabér emelkedése a munkások között túldolgozást idéz elő. Minél többet akarnak keresni, annál inkább fel kell áldozniok idejüket, és minden szabadságukat teljesen elidegenítve, a kapzsiság szolgálatában rabszolgamunkát kell végezniök. Emellett ezzel megrövidítik életidejüket. Élettartamuk e megrövidítése kedvező körülmény a munkásosztály egésze számára, mert ezáltal mindig új kínálat válik szükségessé. Ez az osztály mindig fel kell, hogy áldozza önmagának egy részét, nehogy egészében tönkremenjen.” (Marx, 1844, 14. o.), ugyanakkor „tehát a társadalomnak még abban az állapotában is, amely a munkásnak a legkedvezőbb, a munkás számára a szükségszerű következmény a túldolgozás és korai halál, lesüllyedés géppé, a tőke szolgájává, amely tőke vele szemben veszélyesen felhalmozódik, új konkurencia, a munkások egy részének éhhalála vagy koldussága.” (Marx, 1844, 15. o.). A munkás ezáltal alig van azon a helyen, amelybe eredeti otthonát elhagyván költözött, és amit otthonának nevezhetne. A folyamatos munka és a Marx által is emlegetett gazdagodási vágy által a munkás nemcsak testi tartalékait emészti fel, hanem szabadidejének jelentős hányadát is. A munkás alig van otthon, gyakorlatilag ismeretlen hely, ahova aludni jár. A tér nem töltődik fel azokkal a narratívákkal, amelyek egy identitás térbeli mátrixának kialakítását, pontosabban egy szubjektum és egy tér szerves viszonyát lehetővé tennék. A munkás emellett egy fejlődő gazdaságban, a konkurencia által, saját árának csökkenésével szembesül, egy tágabb időbeli távlatban így minél többet dolgozik, annál kevesebbet keres. Az otthon megalapítása ilyen értelemben drasztikus módon viszonylagosság válik, hiszen a munkás már nem ott él, ahol akar, hanem ott, ahol lehet, ahol megengedheti magának. Az ésszerűség, kényelem, távolság, egészség, családalapítási faktorok stb. így egyértelműen a gazdasági dimenziónak rendelődnek alá. „A munka csodás műveket termel a gazdagoknak, de kifosztottságot termel a munkásnak. Palotákat termel, de a munkásnak odúkat. Szépséget termel, de a munkásnak megnyomorodást. Gépekkel helyettesíti a munkát, de a munkások egy részét barbár munkára veti vissza, másik részét pedig géppé teszi. Szellemet termel, de a munkásnak ostobaságot, kretinizmust termel.” (Marx, 1844, 40. o.). A városi élet elviselhetetlensége így a munkások saját életterétől való tömeges elidegenedésével is magyarázható. A munka fiktív ellenpólusaként létező szabad órák tere egy elhanyagolható, közömbös térré lesz, egy olyan térré, amelyhez nem köti őket semmiféle felelősség, ahol a közösségi (baráti, ismeretségi, de mindenekelőtt szomszédsági) viszonyok a gyakorlatban is lehetetlenné lesznek. Ami pedig még rosszabb, ez a tér a máshol felgyülemlett agresszivitás kibocsátási terévé alakul. A munkás nem érzi eléggé sajátjának ezt a teret ahhoz, hogy ápolja, s miután parazitamód elhasználja, továbbvonul, maga mögött hagyván annak ezentúl csak komoly befektetések árán újrahasznosítható ökológiai-gazdasági-szociális csontvázát (hogy ez a tőkések szempontjából milyen haszonnal jár, már más téma).
Minél több időt tölt a szubjektum az általa otthonnak nevezett térben, annál inkább tudja azt személyére szabni, minél kevesebbet van tehát otthon, annál inkább lesznek az otthonok is egymáshoz hasonlatossá (itt egy kategóriába tartoznak a szocialista és posztszocialista blokk panelházai és a nyugati blokk elővárosai), ugyanakkor minél inkább hiányolja a saját tér az őt belakó kézjegyét, minél általánosabb jegyeket vesz magára fel, annál kevésbé tud vele azonosulni és annál nagyobb mértékben idegenül el tőle, ennek az egyik túlkompenzációja a tárgyak általi identifikáció. Ilyen körülmények között, a munkás elköltözése, az egyik térnek a másikkal való lecserélése sokkal olajozottabban megy végbe mint a korai Marx idejében. Az otthon töltött idő csökkenésével viszont növekszik a beltértől való elidegenedés is. A premodern kor lakáskultúrája ilyen értelemben abban is különbözött a maitól, hogy az azt használók sokkalta személyre szabottabb formában alakították ki, míg ma ugyanazokat a használati tárgyakat, bútorokat, eszközöket, stb. megtalálhatjuk a világ bármely sarkán – és bár kombinációs lehetőségeik látszólag végtelenek, a valójában nagyon is véges párosítások logikája alapján kísértetiesen hasonlítanak egymásra (lásd IKEA, Forma Ideale). Ezt az elidegenedést szolgálja az is, hogy bármennyi individualizmust erőszakol ezekbe a véges kombinációs lehetőségekbe, egyetlen tárgy sem lesz, ami a munkás terméke volna. A premodern korban ugyanakkor a háztól kezdve, a használati tárgyak java részén és a ruházati cikkeken át a dísztárgyakig, szinte minden, közvetve vagy közvetlenül, a saját munka terméke volt.
A munkás, mivel életterének tartozékait nem állíthatja elő egyedül – egyrészt mert szakosodása nem engedi, másrészt mert megnövekedett a tartozékok mennyisége és minősége, harmadrészt mert ideje sincs hozzá – meg kell vásárolnia azokat. A megvásárláshoz szükséges pénzhez többet kell dolgoznia. Marx szavaival: „hogy a munkásnak, nemhogy mindent megvehetne, el kell adnia önmagát és emberségét.” (Marx, 1844, 16. o.) Ha viszont a munkás az otthon terét – hogy azonosulhasson vele – elsősorban vásárolt tárgyakkal igyekszik kialakítani, akkor pontosan a várt eredmény ellentétét éri el. A munkás eleve olyan tárgyakat vásárol, amelyek tőle eredendően teljesen idegenek, és a velük való kapcsolat hiánya miatt (hiszen ahhoz, hogy ezeket megvegye őket, munkába kell állnia, vagyis el kell hagynia otthonát) még idegenebbé lesznek. Redukált magánemberi mivoltában, identitását nagy részben a vásárolt tárgyak által alakítja ki, így még több tárgyat vásárol, de mivel túl keveset van otthon, azokkal sem tud azonosulni. A körforgás csak a fizikai vagy szellemi önmegsemmisüléssel ér véget. A munkás tehát esténként egy olyan lakásba érkezik, amely olyan, mint bármelyik másik, tele van olyan dolgokkal, amelyek számára semmit sem jelentenek, ezért újakat kell vásárolnia abból a pénzből, amit a velük el nem töltött idő alatt keres meg. A munkás egyedül van, elidegenülve a munkafolyamattól, a munka termékétől, a másik munkástól, önmagától és környezetétől, amit immáron képtelen személyére szabni: „A dolgok világának értékesedésével egyenes arányban nő az emberek világának elértéktelenedése.” (Marx, 1844, 38. o.) A munkás ahhoz, hogy kompenzálja ezt az idegenséget, tárgyakkal halmozza fel otthonát, olyan idegen tárgyakkal, amelyekkel a vásárlás aktusán kívül más nem köti össze.
Az élettér megszűnik otthonnak lenni és – amint az élettevékenység is – átalakul, mondhatni degradálódik az egyéni egzisztencia egy eszközévé a sok közül. A munkás ezáltal még attól is elidegenül, ami a szűk magánszféráját teszi ki, és amely lényegében az ő kéznyomát kellene, hogy viselje, amelynek jellemeznie kellene a bennlakót. A sorozatgyártás, a giccs, a tömegízlés kielégítésére orientált termelés, a divat formahomogenizáló hatalma, a (lakberendezési, építkezési, ruházati, háztartási) tárgyak egymáshoz való hasonlóságának kényszere, á la Walter Benjamin oda vezetnek, hogy a munkás magánszférájából szinte semmilyen identitásformáló tényezőt nem tudunk kiemelni. A munkásnegyedek panelházai, a nyugati kultúra utóbbi harminc évében kiépített kertvárosai (suburbia) és ezek mikrokörnyezete (zöld felületek) valamint belterei (helyiségek) így jobban hasonlítanak a náci vagy szovjet koncentrációs táborok egy kaptafára kiépített, egymástól csak számokkal megkülönböztethető épületegyütteseire, mint a premodern kor lakáskultúrájának leszármazottaira, ahol minden egyes használati tárgy, bútordarab és ház egyedi termék volt, helyben fellelhető nyersanyagokból és a helyi szokásjog, népművészeti úzus és használhatósági sajátosságok szerint. A munkás így már a munkán kívül sem érzi magát magánál levőnek, mert annyira elidegenült mindentől, hogy már azt a fényűzést sem engedheti meg magának, hogy a saját térrel kellőképpen azonosulni tudjon. Amit tehát magával szemben létrehoz, csak egy egyre inkább kiürülő idegen hely lesz.
