„A kultúrát nem lehet örökölni.
Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog,
ha minden nemzedék újra meg újra
meg nem szerzi magának.”
(Kodály Zoltán)
Május 31-én háromnapos tudományos tanácskozást tartottak Péterrévén, illetve Óbecsén Gyetvai Péter születésének 100. évfordulója alkalmából. Egy ilyen évforduló mindig jó alkalom arra, hogy megjelöljük azokat a személyeket, akik életpályájukkal, munkásságukkal (szerintünk) kiérdemelték, hogy a sok egyenlő közül kiemeljük őket a feledésből, megállítsuk értük egy pillanatra az időt, felidézve érdemeiket, majd útjára engedjük őket, hogy immár körülfolyva emléküket, tovább múljon-folyjon, akár a folyó az útjába kerülő sziget körül. Ám ez soha nem ugyanaz a víz, csak a folyó ugyanaz… Hasonlóan egy-egy közösség felnövő nemzedékeihez, amelyek tiszta lappal indulva (tabula rasa) – a fenti Kodály-idézet szellemében – nem öröklik kultúrájukat, hanem kapják, megszerzik, s a mi dolgunk – és nagy felelősségünk! – mindig az, hogy ebben a folyamatban segítsük őket.
A tudományos tanácskozás elvégezte azt, amit az egyháztörténész iránti tisztelet megkövetelt, s remélhetően az idei év nemcsak arra lesz alkalmas, hogy szakmai méltatása nyomán helyet kapjon azok sorában, akik vidékünk múltját kutatták-kutatják, hanem Péterréve szülötteként befogadják a közösség emlékezetébe is. Sajátos életút volt Gyetvai Péteré, hiszen nagyon korán elkerült szülőhelyéről, egyházi karrierjét másutt élte meg, gyökereit azonban soha nem tudta (s nem is akarta) kitépni; ezt kutatta évtizedekig, tulajdonképpen saját családtörténete körül – majdhogynem csak úgy mellékesen! – vetette papírra 1350 oldalon A Tiszai korona-kerület telepítéstörténetét, s lett ennek a végeredménye egy háromkötetes, 2370 oldalas mű. Mögötte sokévi munka: bibliográfiai és levéltári kutatás, a feltárt tények rendezése-összegzése, ezért jogos a felháborodásunk a sors kegyetlensége miatt, ti. a szerző nem érte meg a könyv megjelenését. Bárth János néprajzkutató szerkesztette-rendezte sajtó alá, s a Kalocsai Múzeumbarátok Köre adta ki 1992-ben.
Gyetvai telepítéstörténeti munkájának jelentőségét a helytörténetírás azonnal felismerte, sőt ki merem jelenteni: ösztönzőleg hatott Kanizsa és Zenta monográfiája első köteteinek megjelenésére 1995-ben, illetve 2000-ben. Az egyetemes magyar és szerb történetírás azonban nemigen vett tudomást a könyv létezéséről (ha igen, jól titkolta), érdemi méltatás, recenzió (akár pozitív, akár elmarasztaló) tudtommal nem jelent meg róla, ami persze nem jelent semmit, lehet akár az én mulasztásom is, s én örülnék neki a legjobban, ha valaki most megcáfolná állításomat.
Tény viszont, hogy Gyetvai előtt a kerület története sem igen izgatta a történetírást: a magyar szinte teljesen elhallgatta, a szerb is inkább csak „kóstolgatta”, s többnyire a szerb vonatkozásait kutatta-publikálta, a Tiszai határőrvidék felszámolásának egyik következményeként, nem pedig a Tisza-vidék történetének jelentős epizódjaként. Ezt természetesen Gyetvai is észrevette s furcsállotta, és – ez persze csak feltételezés, de talán jogos – az elhallgatás mintegy kiprovokálta, bár persze a „magad, uram, ha szolgád nincsen” is motiválta, ti. ha valamit más nem írt meg, nekünk kell ezt valahogy pótolni (mint ahogyan Kanizsa és Zenta monográfiáját is megírták volna Gyetvai könyve nélkül, de jóval később).
Nem tudjuk, mi volt az oka az elhallgatásnak, nem is szeretnénk találgatni, hiszen nem a mi feladatunk történeti intézeteknek kiosztani a feladatot, ezért csupán nyugodt lélekkel megállapíthatjuk, kijelenthetjük: Gyetvai Péter telepítéstörténete valóban hiánypótló mű, az ilyen munkák összes erényeivel és hibáival: nyilván tárgyi tévedésektől sem mentes, de – ahogy az ilyen munkára mondani szokás – jó kiindulópont a további kutatásokhoz. Ilyen értelemben leginkább a Dudás- és Borovszky-féle vármegye-monográfiákhoz hasonlatos, de persze jóval több ennél: mindenekelőtt egy hatalmas adatbázis, statisztikai kimutatásoké, neveké, amiből – kellő óvatossággal – már felvázolhatjuk a Tiszai koronakerület történetét, s további kutatásokkal kiegészítve akár meg is írhatjuk. Vajon megteszi ezt valaki a közeljövőben? Nemcsak Gyetvai Péternek szolgáltatna elégtételt, hanem a Tisza menti településekben élő közösségeknek is, amelyek emlékezetéből a „kerületi” azonosságtudat szinte teljesen hiányzik.
1751-ben szervezte meg a bécsi udvar a kiváltságos kerületet, amelyhez a Sajkás kerület megalakítása után 10 község – Martonos, Ókanizsa, Zenta, Ada, Mohol, Péterréve, Óbecse, Szenttamás, Turia, Bácsföldvár – tartozott, s ez a szám állandósult. Ókanizsa, Zenta és Óbecse mezővárosi kiváltságokat is kapott piac- és vásártartási joggal, ami elősegítette a kézművesipar és a kereskedelem fejlődését ezekben a városokban. Igaz, hogy a Tiszai kerület kiváltságai elmaradtak a történelmi Magyarország egyéb kiváltságos kerületeinek (Jászkun kerület, Hajdú kerület) előjogaitól, mégis többlet volt ez Magyarország jelentős részéhez képest; bár a lakosság – leszámítva a kuriális nemeseket – úrbéres jobbágy volt, a kerületi kiváltságok (pl. a kisebb adóterhek, szabad halászati és legeltetési jog) megélhetést kínáltak mindenkinek. Ennek jelentősége akkor mutatkozott meg, amikor a kiegyezést követően sor került a kerület formális felszámolására (örökváltsági szerződés), ennek nyomán pedig a közlegelők felosztására (járásosztás), ami a lakosság drasztikus társadalmi-vagyoni rétegződéséhez – pontosabban: tömeges elszegényedéshez – vezetett. Ez a történelmi sorsközösség azonban nem vezetett valamilyen regionális azonosságtudat kialakulásához, ami elsősorban az itt élő etnikumok (elsősorban magyarok és szerbek) nemzeti öntudatának erősödésével magyarázható, ami háttérbe szorította a regionalitást, ha annak valamilyen csírái léteztek is addig.
Később sem érezte senki szükségét annak, hogy ezzel kapcsolatban valami változzon: sem a történetírás, sem a politika. A kerület megalapításának 250. évfordulója 2001-ben szinte észrevétlenül múlt el. Amikor pedig a kilencvenes években a „rendszerváltás” nyomán lehetőség kínálkozott a volt szocialista városnapok helyett újakat választani, Zenta természetesen a csatát választotta, Magyarkanizsa az ún. „első zentai csatát” (máig érthetetlen számomra ez a választás), s csupán Óbecse döntött a második (1774-ben kiadott) kiváltságlevél dátuma, augusztus 1-je mellett, igen szerencsésen, hiszen ez az adománylevél a betelepülő magyarságra is kiterjesztette az eredetileg csak a szerbeknek adományozott előjogokat. Történelmi lehetőség kínálkozott akkor a Tisza-vidéki települések számára, hogy az elmúlt évtizedekben egy közös dátumot választva városnapnak mintegy felidézzék régi közös múltjukat, s újra szorosabbra fűzzék regionális kötődésüket. Kinek a bűne-mulasztása ez: a történészeké, akik szinte „elsikkasztották” e kerületet? A politikusoké, akiknek érthetőbb és felfoghatóbb nemzeti, semmint regionális (netán lokális) közösségekben gondolkodni?
Augusztus 25-én, a vajdasági magyar helytörténészek VII. szemináriumán szintén megemlékeztünk Gyetvai Péterről, hiszen a helytörténészek különösen hálával gondolnak rá. Mivel az előadások egyike éppen a koronakerület múltjáról szólt, különleges alkalom nyílik arra, hogy az értékes hagyatékot tudatosan birtokba vegyük, gondozzuk, használjuk, kamatoztassuk, hogy ne csak holt tőke maradjon. Mák Ferenc nevezte egyik írásában Gyetvai Pétert a „koronakerület gondnokának”, csakhogy ez a gondnok 1988 óta fizikailag már nincs köztünk. A hely tehát régóta megüresedett, s most ideje azt betölteni, immár nem egy embernek, hanem mindnyájunknak: történészeknek, helytörténet-kutatóknak, de az egykori kerülethez tartozó települések „egyszerű” lakóinak is.
