A németországi utazásom alatt mindössze két szálláshelyem volt, ami azért bizonyult jó megoldásnak, mert nem kellett az állandó költözködésre koncentrálnom, így az esti pihenőt felhasználhattam arra, hogy nyugodt körülmények között, gondolatban még egyszer végigjárjam az aznap látott nevezetességeket. Volt ugyanis olyan nap, amikor négy városba is ellátogattunk. Ez is a tömegturizmus átkai közé tartozik.
Az első szállodai elhelyezés Nürnbergben volt. Ismerősként köszönthettem a várost, hiszen néhány évvel ezelőtt a szokásos adventi karácsonyi vásárkor már módomban állt megismerni ennek a perről elhíresült helységnek a nevezetességeit.
Ebben az egyre inkább elistentelenedő világban szebb alkalmat nem is tudok elképzelni arra, hogy felidézzük a tetteink révén igencsak megtagadott keresztényi értékeket, mint hogy körüljárjuk az adventi hetekben ünneplőbe öltöztetett, mézeskalácstól, virslitől és forralt bortól illatozó nürnbergi karácsonyi vásárt, s így hangolódunk rá Krisztus születésének megünneplésére.
A XVII. század kezdetén Luther Márton által megálmodott, semmivel össze nem hasonlítható nürnbergi karácsonyi vásár a legrégibb. Hitelességét a több száz éves tradíció továbbélése adja, melynek eredeti nemes célja a gyerekek megajándékozásában keresendő. A városba érkezőket gyermekjátékok, karácsonyfadíszek, karácsonyi sütemények sokasága és sokfélesége várja, amelyek mind mind a helybeli játék- és édességkészítő iparosok rátermettségét, leleményességét, kifinomult ízlésvilágát dicsérik, akik olyan egyedi termékeket csinálnak, mint a fából faragott bábuk, az aszalt gyümölcsökkel ízesített kenyérféleségek – például a Hutzelbrot – vagy a mutatósan csomagolt megannyi mézeskalács. S persze ott várja a látogatókat a frissen sült frankfurti fehér virsli, a forralt bor meg a puncs.
Mindehhez a keretet a Frauenkirche meg a csodálatos szökőkút adja. Most, hogy nem voltak ott a vásári bódék, mindkettőt megcsodálhattam a maga teljes szépségében. S ha lett volna valamilyen különleges kívánságom, a szökőkutat övező vaskereten magasan elhelyezkedő, a monda szerint színaranyból készült, kívánságot teljesítő karikát is megforgathattam volna háromszor, mint tették volt sokan utastársaim közül, akik még hisznek az ilyen jellegű csodatevésben.
Egy rövid délutáni séta keretében a szemet gyönyörködtető és lélekpihentető várparkot és – de csak kívülről (!) – a Dürer-házat is megtekinthettük. Ezúttal ez engem azért nem zavart, mert előző látogatásomkor nemcsak a kiállított alkotásokban gyönyörködhettem, hanem azokat a korabeli festőtégelyeket, ecseteket őrző helyiségeket is megtekinthettem, amelyekben a festő készítette őket.
Itt szeretném megemlíteni azt is, hogy ami a megőrzött Dürer-művek mennyiségét illeti, ebből a szempontból Málta szigete áll a világon a második helyen.
A Dürer-ház eredetiségében őrzi például a konyhai részleget, sőt a ma készített fametszetek sokszorosítását is el lehet végezni az eredeti eljárás szerint.
A Szent Lőrinc templomot egy régi, román kori bazilika romjain kezdték építeni 1260 táján. A régiek még tudták, hogy templomot építeni nagy felelősség, s a hely megválasztása nem mellékes. Nem a más vallásokkal szembeni rivalizálás a döntő, hanem az, hogy mennyiben tekinthető szent helynek a számításba jöhető terület. Az őskeresztények például ismerték a szent hagyományok erejét. Ha azok előzőleg több száz vagy ezer éves pogány szent helyekhez kötődtek, krisztianizálták őket, majd ott hozták létre a Jézus hite szerinti istenházát. A kereszténység elterjedésének sikeressége részben arról is tanúskodik, hogy a terjesztők nem nullázták le az előző korok hagyományait, hanem céljaiknak megfelelően beépítették őket a kialakított szertartásrendjükbe. Hogy ez a távlatra nézve igen jó döntés volt, mi sem bizonyítja jobban, mint a keresztény egyház kétezer éves fennállása.
Még bőven van mit tanulnia azoknak, akik – állítólag – egy új világ kiépítésén fáradoznak.
