Federico García Lorca egyik verssorában Córdobát mondja álmai távolának – nekem ez a durrësi strand. Öt évvel ezelőtt vitt először a jószerencse oda, és az európai népektől megszokott finnyás hozzáállással már akkor feltűnt, hogy az albán tengerparton nem sokat foglalkoznak a higiéniával. Maga a strand mindenben megfelelt a kellemes fürdőzés alapkövetelményeinek – végeláthatatlan, homokos tengerpart, sekély, meleg vizű tenger –, mégis bántotta a szemem a szétszórt szemét meg a napernyők közé bemerészkedő erőteljes kufárszellem.
A párommal alig telepedtünk le egy napernyő alá, máris megjelent mellettünk valami kucséber, és a magával hozott kartondobozból hamis parfümöket kínált. Ez volt a kezdeti sokk, amelyből aztán elég gyorsan magunkhoz tértünk. Nem azért, mert egyszeri, elszigetelt jelenségről volt szó, hanem mert rájöttünk, ez a durrësi strand legfőbb jellegzetessége. Az árusok ott szlalomoznak a nyugágyak közt, és bár némelyikük eléggé riasztóan fest, nincs bennük semmi agresszivitás. Arra azért vigyázni kell, hogy ne nézzünk rájuk, mert a szemkontaktus náluk az üzlet előszobája. Messziről jött és ilyesmihez nem szokott népeknek ez elég nehezen megy, mert ezek a mikrovállalkozók a maguk bizarr módján mágnesként vonzzák a pillantást. A strandon megszokottnak tűnő, kelendő portéka, mint például a gyümölcsök vagy a hűtőtáskában cipelt üdítők mellett azért nagy számmal akad olyasmi is, aminek a mi kontinentális beidegződésünk szerint semmi köze sincs a plázshoz. Egy alak például pedikűrkészletet árult, de akadt olyan is, aki olvasószemüvegeket. A kuncsaft minden igényét kielégítve egy kirongyolódott újságpapírt is tartott magánál, amely talán valami apróhirdetés rovat lehetett, mert köztudott, hogy az a legalkalmasabb az okuláré dioptriájának bemérésére.
Hamarjában nem is tudnám megmondani, mi minden volt ebben a kavalkádban, ami úgy öt-tíz perc után annyira elvarázsolt bennünket, hogy nem is törődtünk a fürdéssel. Jöttek a gyümölcsökkel, a fűszerekkel és a vöröshagymával (!) megpakolt csacsik, mögöttük meg a látványra szakosodott esztrádosok, akik láncon medvét vezettek vagy a nyakukban albínó óriáskígyót cipeltek, de az albán gyerekeknek ez sem volt olyan nagy szám. Elmélyülten építgették a homokváraikat a partra vetődött algától eléggé kétes tisztaságú homokban, miközben a család – apa, anya, nagy- és dédszülők – ott tespedt a napernyők alatt, azon a bevett módon, ahogy a világon mindenütt szokás.
Késő délután, amikor a nap már jószerével el is tűnt az Adria habjaiban, a strand hirtelen átalakult fiestává. A víz ekkor már senkit sem érdekelt, minden, ami lényeges volt, a parton ment végbe. A napközben meglehetősen gyér forgalmat bonyolító kukoricasütők – lábon álló fémtepsiket használva parázson pirítják az albánok körében igen népszerű csemegét – és a tőlük kissé fejlettebb technológiát képviselő gázsütős fánkárusok körül kisebbfajta csődület alakult ki. De tán még a tetoválómestereknek is jutott némi munka – ilyenek is vannak –, mert ezen a mágikus, se nem nappali, se nem esti időben az a kevés, szinte nem is létező póz is eltűnik, amely napközben a strandélet arculatát meghatározza.
Kábán, de valami egészen sugárzó örömmel sétáltunk ebben a hihetetlenül tarka és a tarkaságának megfelelő módon vidám tömegben, s arra gondoltunk, hogy talán utoljára láthatunk ilyet az európai kontinensen. Albánia már akkor is erőteljesen kapaszkodott az EU felé – egyadta építkezés volt az egész, több kilométeres durrësi riviéra –, és ha ez a törekvés viszonzásra talál, akkor talán ez az ősi hagyomány lesz az első, amit meg kell majd szüntetniük. Azon derültünk, hogy ha az unió tisztiorvosi szolgálatának valamely hivatalnoka idetévedne, vajon mennyi idő alatt épülne fel az itt szerzett lelki traumából, már ha felépülne egyáltalán. Nekünk viszont éppen ez tetszett, mármint hogy semmit sem nyomott agyon a felénk egyre divatosabb túlszabályozás. Szinte fájdalmas szomorúsággal szakadtam el a durrësi strandtól, mert biztos voltam benne, hogy ez a csoda – amelynek egyébként az is része volt, hogy a napközben keletkezett szemét estére csinos kis halmokba rendeződött – éppen olyan mulandó, mint egy lábnyom a fövenyen. Elég volt csak hátranézni a katonás rendbe állított napozóágyak és ernyők mögött úgyszólván falként magasodó modern hotelek vonulatára, hogy bizonyossággá érlelődjön a sejtés: ez a félig-meddig a gyerekkoromat, a fölösleges ambalázs nélküli világot idéző kicsiny sziget éppen úgy elolvad majd, ahogy az Északi-sark jégtakarója, és a most még egyfajta atavisztikus őserőt idéző mikrovállalkozások helyébe steril standok, nejlonkesztyűs, globalizált fagylaltot és édességeket porciózó árusok helyezkednek. Még ki sem kecmeregtem ebből a karneválból, máris álmom távola lett ez a strand, ahol egyébiránt széltében meg hosszában is mi voltunk az egyedüli külföldiek.
Azóta pontosan öt év telt el, és megint úgy alakult az életem, hogy ellátogathattam Albániába. Ráadásul az előző utamhoz képest most valóságos fölfedező útra vállalkoztam, mert nem a viszonylag fejlett északi régiót – ez Skodrától Tiranán keresztül Durrësig terjed –, hanem az igazi, hegyvidékes, vadregényes, az európai turisták számára egy kicsit még mindig riasztó, de legalábbis egzotikus országjárásra vállalkoztam. Az útirány Pogradec–Elbasan–Durrës volt, és bár ez a vidék a Pannon-síksághoz szokott utazónak nem kevés izgalmat okoz, ha a végén ott a durrësi strand, akár még gidres-gödrös utakon is megéri odáig elzötykölődni. De erről, mármint a legendákba illően járhatatlan albán utakról, ma már szó sincs. Az országot kettészelő fő közlekedési vonal semmiben sem marad el a mifelénk megszokottaktól, és egyre hosszabb szakaszokat köt össze autópálya, ami azt a komoly veszélyt jelzi és hordozza, hogy a durrësi strand is hamarosan a múlté lesz.
Aki nálam sokkal jobban ismeri Albániát, biztosan vitába száll velem, ha az ország hét csodájaként a hegyvidéki táj szépségét, a Saranda környéki több száz félbehagyott vagy épülő hotelt, a kiterjedt kávéházi életet, az Európában példa nélküli kristálytiszta Bistrica folyót, a rengeteg torzóban maradt, de hihetetlen optimizmust sugárzó magánépítkezést, a Skenderbeg brandyt, de főképp a durrësi strandot választom. Külön-külön mindegyik izgalmas, de a strand további élete még veszélyeztetett is, akár a kopott szőrű szavannai oroszláné.
A viszontlátás ez esetben sem mentes az érzelmi hatásoktól. Igen, a strand ugyanúgy, ugyanott van, ahogy és ahol a múltkor, bár mintha kicsit több lenne a napernyő, és még több mögötte a szálloda. Nyilvános vécé még mindig nincsen, de minek is. A kisdologra ugyebár ott a tenger – amely hullámoktól a fölkavart homok miatt már-már a Balaton színét idézi –, nagydologra meg a háttérben az apartmanok és hotelek. Az albán vécépapír egyébként hártyavékony, de csakúgy, mint az egyéb kínai alapon globalizált áru, korlátlan mennyiségben beszerezhető. Víz viszont nincs, már ami a tengerparti zuhanyokat illeti, ami teljesen természetes azok után, hogy az országban jóformán nincs is a mi mércénkkel mérhető folyó. Még a közelben kanyargó Vjosa is csak patak, főként ilyenkor, a nyári kánikula idején, amikor a hőmérséklet gyakran meghaladja a 40 Celsius-fokot.
Öt év nagy idő, bőven elég arra, hogy az álmok megvalósuljanak, vagy teljesen elenyésszenek. Nem tudom, szegény García Lorcának mennyi ideje maradt az említett vers megírása után, vajon eljutott-e Córdobába, mielőtt a pokol elszabadult körülötte. Durrësben ilyen veszély senkit sem fenyeget, olyannyira nem, hogy csak alapos fürkészéssel lehet kideríteni, mi az, ami öt év alatt megváltozott. A napernyők megsokasodása szembetűnő, de a vödrökből, a dobozokból, a hűtőládákból, a csacsik hátáról, a kordékból meg a tucatnyi egyéb tárolóból üzletelő kisvállalkozók szerencsére megmaradtak. Amennyire örömteli ez, legalább annyira szívszorongató. Láttunk például terhes kismamát, aki járta a strandot és próbálta pénzzé tenni a joghurtos poharakba porciózott szederkészletét, de egy nyolc-kilencéves forma vézna kislányt is, aki tán a bátyjával vonszolta a testsúlyához képest irdatlan mennyiségű őszibarackot. Egész nap le-föl járkáltak a több kilométer hosszú strandon, cipelték a terheiket a forró napon, és mindezt aprópénzekért. Most valamivel több időnk jutott nézelődni, mint öt éve, ezért nyomon követtük a mikrovállalkozókat, és a strand végében kiderítettük, hogy egy elosztóhelyen kapják meg a cuccot. Feltehetőleg napszámban árulnak valamilyen makrovállalkozónak, éspedig úgy, hogy reggel átveszik az árut, este pedig elszámolnak vele.
A múltkorihoz képest jelentős változás az is, hogy a mozgóárusok immár kötényben és fehér kézelőben mérik a fánkot. A fagyis viszont ugyanazzal az eszközkészlettel árul, amellyel mifelénk is dolgoztak a hatvanas-hetvenes években a szintén albán származású, az utcákat járó fagylaltosok. A velünk utazó, és az EU-s higiéniát immár az élet természetes rendjének tudó pesti útitársaink elképedve magyarázták, hogy belenéztek a hűtőládájába, és – láss csodát! – csontkeményre fagyott portékát árult. Ez hozta meg számukra a felismerést, hogy ez a törvénytelennek tűnő lazaság csak látszat: úgy is lehet figyelni a higiéniára, ha nem a jogszabályok szerint cselekszünk.
Mivel az erős szél és a kellemetlen hullámzás meghiúsította a strandolást, volt idő egész nap azt találgatni: mi lehet itt a legjövedelmezőbb üzlet. Úgy tűnt, Albániában azok járnak jól, akik a gyerekekre specializálódnak, bár meglepő volt, hogy követelőző, akaratos gyerekeket sehol sem láttunk. Sehol egy kis Fuggiero! Csupa kedves, várépítő, labdázó, körhintázó, fagyizó kölyök, akiken a szüleik és a világ szeme, semmi hisztéria, és ha elvétve akadt egy-egy renitens, akkor egy jól irányzott anyai nyakleves (jaj, jogvédők, jaj, uniós gyerekügyi biztos) megfelelő mederbe terelte az eltévelyedett kicsikét. Nagycsaládok nyaraltak együtt: szemérmesen felöltözött nagymama körül három-négy felnőtt gyerek (meny, vej), valamint hét-nyolc unoka.
Egy képre viszont, míg élek, emlékezni fogok: egy igen idős, talán százéves roskatag bácsit mosdatott a térdig érő tengervízben egy talpig felöltözött fiatalasszony. Talán a bácsi dédunokája lehetett, aki a dédnagypapa iránti tiszteletből ment be vele felöltözve a vízbe, mint hajdan a dédanyja. Megható volt ez a kép, és nem csak nekünk: a környéken mindenki ezt a kettőst nézte, mert az ilyesmi a modernizálódó, egyre inkább a globalizáció béklyójába gabalyodó Albániában is ritkaság. Az öregember száz éve találkozott a dédunoka huszonvalahány évével, és ez a kivételes pillanat valósággal megkoronázta mindazt, ami ez a strand most még képvisel. Ha le kéne írni, hogy mi is ez, csak magyarázkodnék, ami nem lenne túl szerencsés. Inkább megőrzöm ezt a képet, és azt a kavicsot, amit az említett jelenet közelében vettem ki a tengerből. Fénykép helyett.
