Ünnep. Közhely, hogy ünnepek nélkül nehéz volna elviselni a hétköznapokat. E szerint az ünneplés célja, hogy időnként félretegyük gondjainkat, szüneteljen a mindennapi hajsza, hogy valamelyest kipihenjük fáradalmainkat. Nos, ha a kivételes napok csakugyan a pihenést szolgálnák, vélhetően sosem lenne ünnep a világon.
Minden ünnepnek közösségi értelme, célja van. Arra hivatott, hogy megerősítse az emberek összetartozását. Régebben a család, rokonság, vallási vagy nemzeti közösség szolgáltatott okot, ürügyet egy-egy ünnepi alkalomra, újabban az állam határozta meg, hogy mire kell gondolnunk, ha nem kell dolgoznunk. A piros betűs napok meghatározása a mindenkori hatalom privilégiumává vált, egyelőre azonban a családi, nemzeti, vallási közösségek is beleszólnak abba, hogy mely alkalmak, események szolgáltatnak okot ünneplésre: családi és baráti látogatásokra, ünnepi viseletre, gazdag étrendre, hagyományápolásra.
A hatalom sokszor megpróbálta átalakítani, a maga képére formálni az ünnepek rendjét. Az naptárba beiktatott piros betűs ünnepek azonban nem mindig jártak együtt a kívánatos lelki elmélyedéssel. Ami fordítva is áll: hagyományos ünnepeink, amelyeket politikai-ideológiai okokból megpróbálták megfosztani rangjuktól, ma is ünneplésre, lelki megerősödésre késztetik az adott nemzeti vagy vallási közösség tagjait.
Szerencsére nem szűkölködünk közös ünnepekben sem. Március 15-e, augusztus 20-a, október 6-a, az esztendő utolsó napja, és sorolhatnánk tovább, olyan ünnepnapok, amelyeket az állam, az egyházak és a nemzeti emlékezet egyaránt fontosnak tart. Igaz, hogy a közös ünnepek sokat veszítettek egykori fényükből, jelentőségükből, ami azzal magyarázható, hogy csökkent az egymás iránti szolidaritásérzés, a közösségi tudat. Ahogyan atomizálódik a társadalom, lazulnak a kötelékek, halványulnak a népszokások, növekszik a közöny is mindennel szemben, ami az embereket egy közösségen (család, munkahely, lakóhely, vallás, nemzet) belül összefűz.
Ahhoz, hogy közös ünnepeink csakugyan lelket és szívet megmozgató eseménnyé váljanak, újra meg kell tanulnunk ünnepelni. Ez a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy történelmi múltunknak lelki, szellemi értékké, identitásunk szerves részévé kell válnia.
ÁLLAM
Sokan úgy vélik, hogy az állam szükséges rossz, mert nélküle nincs rendezett társadalom. A rendet az intézményesült – alá- és fölérendeltségi – viszonyok tartják fenn, amelyek úgymond a „közjó” érdekében korlátozzák ugyan az egyéni szabadságot, különféle kötelezettségekkel járnak együtt, ugyanakkor védelmet, biztonságot jelentenek az adott szerepkörön belül. Pszichológiai szempontból bonyolult társadalmi problémakörrel állunk szemben, amennyiben (nevén nevezve a dolgokat) az állam fegyverekkel, pénzzel, erőszakszervezetekkel, politikai eszközökkel fenntartott uralmi és alárendeltségi viszonyokat jelent. A történelem során eddig sohasem sikerült elérni, hogy a hatalom gyakorlása ne kevesek privilégiuma legyen, hanem az istenadta népé.
A mások feletti hatalom igénye, a hatalom megszerzése és gyakorlása, az alá- és fölérendeltségi viszonyok fenntartása önmagában is bonyolult pszichológiai kérdéseket vet fel. Az igazán fogas kérdés azonban az: a mindenkori önkényuraknak hogyan sikerül a jogfosztott tömegeket hosszabb távon engedelmességre bírni? A kérdésnek különös aktualitást ad a mai helyzet, amelyben a társadalmi javak szemünk láttára kerülnek olyan emberek zsebébe, akikről köztudott, hogy nem tudásuknak, rátermettségüknek köszönhetik előnyös társadalmi pozíciójukat, hanem alvilági kapcsolataiknak.
Tartósan nem lehet hatalmat gyakorolni mások fölött azok tudta és „beleegyezése” nélkül. Ha ez így van, felmerül a kérdés, meddig lehet az emberek engedelmességével visszaélni? A visszás helyzet pszichológiai okai többé-kevésbé ismeretek. Azok, akik hátrányos helyzetű társadalmi rétegekben nevelkednek, általában nehezebben ismerik ki magukat a változó jogszabályokban, és kevésbé találják fel magukat az érvényesülés csavaros politikai és szociális feltételrendszerében, járatlanok a hatalomgyakorlás különböző fortélyaiban, ennek következtében a társadalmi javak újraelosztásáért folyó kíméletlen harcban menthetetlenül alulmaradnak, lecsúsznak. Ennek folyományaként a hatalom és a vagyon könnyűszerrel a gátlástalan harácsolók politikai bűnszövetkezetének a kezébe kerül. Most is az történik, ami a pártállam idején. A győztes párt mindenre ráteszi a kezét, igyekszik mindent és mindenkit ellenőrzés alá vonni, és ha futja idejéből, erejéből, emberek millióit tartja szegénységben, hetedíziglen eladósítva az országot.
NEMZETI KÖZÖSSÉG
Az ideál, az eszme, ami bensőleg kapcsolja össze az embereket, lélekben köti a nemzet tagjait, erősebb minden külső szervezetnél, erősebb minden pártnál, vallásnál, az államnál is.
De van-e ma valami, ami ebben az értelemben összekapcsolná a magyar nemzetet?
Nehéz kérdés. Az eszmékre, ideákra ma rossz idők járnak, a világ más alapokon szerveződik. Nem közös ihleten, meglátáson, elhivatottságon, szellemi kvalitásokon, hanem földi hívságokon: hatalmon, kapcsolatokon, javakon, pénzen. Azok, akik ma egyazon állam keretében élnek, már régen nem valamilyen közös égi kegy birtokosai, nem a közös múlt, a vér, a származás fűzi őket össze, hanem egy adott helyzet túszai.
Régen a közösség nyújtott az egyénnek védelmet, biztonságot, azon az áron, hogy az elfogadta a csoporttól való függést. A védelem annál nagyobb volt, minél szorosabbak voltak az egyén közösségi kapcsolatai, minél erősebb volt a csoporttól való függősége. A biztonsághiány azokat a csoporttagokat fenyegette, akik valamilyen oknál fogva leváltak a függőségek és kötöttségek védelmi rendszeréről, marginalizálódtak. A leválás először csavargás formájában nyilvánult meg; a csavargók, csirketolvajok, betyárok jelentették a veszélyt a társadalomra, később az istentagadók, eretnekek, majd a haza- és nemzetárulók. Ma az anómiás társadalmi állapotot az jelenti, ha valaki nem fizeti rendszeresen (és szótlanul) a rá kimért adót, nem képes a hitelt törleszteni, az uzsorakamatot fizetni, amivel a bankok rászedték. A tolvajlás, garázdálkodás bocsánatos bűn, a csirke- és libatolvajokat még csak kihágás vétségében sem marasztalják el.
EGYÉN ÉS KÖZÖSSÉG
A korábbi közösségi társadalmak lassan, de biztosan tömegtársadalmakká, az egyének halmazává válnak. Ennek a folyamatnak a végkifejleteként a világba vetett emberek – mint individuumok – végül csakis önmagukra hagyatkozhatnak. Ahogyan Thomas Hobbes írja – a puszta individuumokból álló társadalom a szó igazi értelmében nem is minősülhet társadalomnak. Ami rosszabb helyzetet vetít előre bármely ősi állapotnál, amennyiben a törvényt, jogot nem ismerő individuumok önös érdekeiktől hajtva ki vannak szolgáltatva egymásnak, mondja Hobbes. Az emberek fékeveszett versengésének, a politikai alkotmányosságnak – a közmegegyezés hiányának – a szabályok, normák gátlástalan áthágásának tanúi lehetünk mindannyian.
A társadalmi fejlődés iránya, ha társadalmi fejlődésről egyáltalán beszélünk, az egyre nagyobb biztonságot, otthonságot nyújtó társadalom létrehozása volna. Ezzel szemben az individualizmus, korunk emberének legfőbb jellemzője, végső formájában a tökéletes biztonsághiány társadalmát vetíti előre. Minél inkább eloldozzák az egyének közösségi kötelékeiket, annál inkább egy állandósuló veszélyállapotba kerülnek, hiszen senki sem rendelkezik megfelelő fizikai erővel, sem a szükséges hatalommal ahhoz, hogy megvédhesse magát másokkal szemben.
GYÖKEREK NÉLKÜL
Hobbes – és mások – szerint ezt a biztonságot egyedül az abszolút hatalmú állam tudja szavatolni, ezért ki kell sajátítania magának az erőszak gyakorlásának monopóliumát.
A mindennapi gyakorlat és a keserves történelmi tapasztalatok hatására azonban az állam abszolút hatalma elviselésének gondolata mind nagyobb ellenállásba ütközik az emberek részéről.
Az idők folyamán sokan, sokféle államot, kormányzást, képviseleti formát képzeltek el az állam minimális hatalmától a mindent uraló „zsandárállamig”. Tökéletes államformát nem sikerült sem megálmodni, még kevésbé létrehozni. Talán nem is lehet, hiszen az emberek ugyanattól az államtól várják a biztonságot és a védelmet, amellyel szemben mint individuumok egyre nagyobb szabadságot követelnek maguknak.
Úgy tűnik, hogy a globalizálódással új korszak kezdődik. Az államok állítólagosan a közös célok érdekében kénytelenek feladni szuverenitásuk egy részét. Ez a törekvés az akaratszabadság kérdéseként merül föl, emberi egyenlőség és egyenjogúság mezében jelenik meg, valójában az államoknak és népeknek az emberiség partvonalára való kiszorítása, mielőbbi teljes felszámolása, a felgyülemlett szellemi kincseiknek teljes körű kisajátítása az alapvető cél a multinacionális cégek részéről.
Az új formálódó hatalom állam- és nemzetellenes, amely arra törekszik, hogy a nemzeteket összetartó közösség ne jöhessen létre, vagy ha már létrejött, fellazuljon, széthulljon, kerítse hatalmába az embereket a másik iránti közöny, az önfeladás, a gyökértelenség.
A cél a tömegember, az ideális fogyasztó, aki a pénzen és a megvásárolt dolgokon kívül nem kötődik semmihez és senkihez, nem ismer hűséget, ragaszkodást népéhez, fajtájához, hazájához, eszméhez. Az erkölcsi, szellemi és anyagi értékek felcserélődtek. Mindent a haszonelvűség és anyagelvűség hat át.
A tömegember nem ismeri a közösségi szellemet. Nincsenek ünnepei, társadalmi, kulturális kötődései. Csakhogy egyetlen fa sem tud gyökerek nélkül élni.
