Mára is, akárha kezdetektől,
terpeszben állom Állam-világom.
Arccal virradatnak, jobbom Isonzón.
Anyai ágon, apain pedig egy kései
dunavirágzásban II. Sztalingrádon.
Közbül a Parasztkirályság és a
Jobbágyok unokái, meg az
Övig a földbe ásva, egy végső
zsellérségi, kifosztott királyfi,
időtálló szilfa északdél Tekiján,
akárha laza polgárságkezdemény a nótafán,
meg eljöttek ám végül a nadrágos emberek,
ráklépésben mostani ikonok, csúcsszellemek,
délibábgyári hús-vér félistenek!
Göcsörtös jobbod jobbrafordulását,
Isten az Atyámot és Ímé, az Embert
térdre borulásig meg annál is alább
az alázatba, egy alig, hogy pislák
gyűszűnyi, ujjbegynyi másik
kufárkodását acsarin, csupán magyarul
magyarin, füstglóriával csúcseszünk fölé,
hogy csupán enni, vedelni, szeretkezni után
messiás mássággal ISTVÁN ISTVÁNNAK is
ISTVÁN legyen az áldottak között,
tiszai, dunai virágkoszorúnak
koszorúslányaink napszítta hajára.
Hej, ISTVÁN! De boldoggá avattál, megáldottál
egy afrikás, testforró, télszomorú tájjal,
ahol a túzok is, e legmadarabb madár,
már menni jön jönni, immár másutt tájal…
Ui.: Azért, lenéz hozzánk hét láb mély vidékre
kőbevésés okán itt-ott lét létszomja:
„Adj’ Isten, Magyarok!”, látszik már a vége –
egy szent ember jobbjában a túlpartra hozza…
Szabadka, 2012. augusztus 13.
