Az érdekes juhásztörténetek kedvelt témaköre a rivális kosok gyakori erőpróbája, esetenként olyan szinten, ahol az erőmérés egyik vagy mindként szereplője – a juhászgazda sajnálatára – örökre fűbe harap. Az ilyen történetek szinte meseszerűen generációkon át a tanyavilágban, a falvakban, de még a családok krónikásai között is továbbélnek, részleteiben kiszíneződnek.
Vince a tanyák ölelésében nőtt fel. Korán megismerte a böjti szelek zúgását, a csillagok állását, a hosszú és rövid napok, illetve az évszakok váltakozását. Mindig is szerette a tavasz zsongó hangulatát, a hajnal hasadását, a vöröslő pirkadatot vagy akár harmatos fűben taposni, nyári záporban, zuhancsban járni-kelni, de legjobban élvezte a termőföldet és az állatok tartását.
Igaz, Vince ma már „hetvenkedik”, de ez mit sem változtat a ma is élénken előretoluló élményein, amelyeket még juhászbojtárkodása közben gyűjtögetett.
Meséje szerint szülei – nevezzük őket Kovácséknak –, tanyaszomszédaik és jó barátaik – a történet kedvéért legyenek Horváthék – megegyeztek, hogy juhaikat a két család tagjai felváltva legeltetik, őrzik, azzal, hogy a kilenc-tíz éves Vince gyerek bármikor kedvére bojtárkodhat a nyáj körül.
A bojtárkodás hamar meg is hozta az első lelket rázó, érzéseket felkavaró élményt, juhászgazdának, pásztornak és bojtárnak egyaránt. A kedves szomszéd soros juhásza, a Nagytata, nem gátolta meg a saját, szépen kifejlett vezérkosuk rivális támadását a kis Vincéék sokkal kisebb tenyészkosával szemben, amely sem termetben, sem életkorban nem volt beavatva az élet nagy dolgaiba, ennélfogva súlyban is, erőben is jóval lemaradt a támadójától. A kosok viadala nem is múlhatott el a „kiütéses győzelem” nélkül. Meglehet, felelőtlenül, de a bojtárkodó Vincét küldték be a tanyára nagykésért, legalább, hogy a kimúlt kos vérét kiengedjék, és megmentsék a húsát.
A Vince gyerek természetes igazságérzete azonnal működésbe is lépett: nem tudta elfogadni, hogy a szomszédék az egymásra támadó kosok viadalát nem hiúsították meg. Azonnal megfelelő visszavágóról ábrándozott, amit tett is követett. Volt a tanyájukon egy féltve őrzött, igaz, kissé agresszív, de a gyerekeket igen kedvelő, rendkívül nagy testű igazi vezérkos. A szép apaállat külön elhelyezést és gondoskodást érdemelt ki, Vince gyerek határtalan örömére, mivel a vékonydongájú fiúcskát jól megtűrte a hátán, így gyakran igénybe is vette egy-egy tanya körüli nyargalásra.
Vince hazaérve felült a kedvelt kosra, és máris száguldott a tanya közelében egyesített legelésző nyájhoz, egyenesen a szomszédék vezérkosához. Még sikerült időben a kos hátáról leszökkennie. A két kos először hátrafelé menetben megfelelő, tisztes távolságot mért ki a támadáshoz, majd a fejüket leszegve, teljes lendülettel fejük legkeményebb részével óriásit ütköztek. Az összecsapást még párszor hevesen megismételték, míg a szomszédék vezérkosa, az ugyancsak termetre, súlyra, kinézésre csodálni való, szép apaállat élettelenül a földre csuklott.
Végül az egészből Vince gyerek húzta a rövidebbet. A szomszédék pásztora, igaz, sikertelenül, megkergette az igazságot osztó gyereket, otthon pedig egyből utolérte az apai szigor is, de nem a szép és agresszív kossal való nyargalásért vonták felelősségre, hanem őt okolták az ígéretes vezérkos kimúlásáért.
