A nappali szoba sarkában pöffeszkedett dölyfösen, mintha tudatába lett volna annak, hogy mit is jelent egy parasztházban a jelenléte, különösen ilyenkor, tél idején. Pedig nem is volt dölyfös, csak büszkén duzzasztotta ki kerekded domborulatait, amit a hozzá nem értő ember rátartinak vélne.
Nem így a kisleány. Ő igenis tudta, hogy a kemence nemcsak a szoba dísze, hanem egy nagyon hasznos és fölöttébb kedves tárgy a vert falú házban. Nem is tárgy, hisz állandó jelenléte már személyiséget kapott, s mint családtagot tisztelték és becsültek nemcsak a háziak, hanem a vendégek és a rokonok egyaránt.
A kisleány sokszor rácsodálkozott már az öregek okos ötleteire, többek között a kemencére is, hisz megoldották a ház összes szobájának fűtését, s tiszta szobában, korom és füst nélkül üldögélhették át az estéket a petróleumlámpa sárgás fényénél. A drága jó kemence pedig csak melegített és melegített évek hosszú során, gyomrában a vörösen izzó parázzsal duruzsolta a szebbnél szebb meséket a hosszú téli estéken. De igazán a legkedvesebb része a kuckó volt, ahova a kisleánynak ágyat vetettek vendégeskedése alatt. Ágyat. Nem is volt az ágy. Nagyapa birkabőrmellénye a lepedő, a kabátja pedig a takaró. Úgyszintén nagyapa nagy fehér kucsmája lett a párna, amely jellegzetes nagyapaillatával töltötte el az egész kuckót és a lakóját. A kuckó biztonságos falai, a melegség, amely oldalról és alulról is átmelegítette a gyermektestet, valami rémisztő ismerősre emlékeztette, de sehogyan sem tudott rájönni, mi az. Mi az, ami oly biztonságos, meleg, óv és vigyáz rá, akkor, amikor úgy tűnik, hogy a zord idő és a kemény tél minden tűrőhatárt kikezd? Sok-sok esztendő után fogalmazódott meg a kisleányban a felismerés édes pillanata, amikor már nem tudott bemászni a kuckóba, sőt betérdepelni sem tudott, mert beszorult volna, csak emlékezetében próbálta ki újra a bennfekvést, s ismerte fel az érzést. Anya tudta így védeni, valamikor nagyon régen, a méhében, óvta, vigyázta hidegtől, téltől, fagytól és hótól az apró kis testet. S vigyázta későbbi évek során ő is saját magzatát, átélve és érezve minden mozdulatát, sőt még szívverését is, ha nagyon odafigyelt. S ezek az apró szívverések jöttek emlékeztetőül, hogy élni kell, muszáj, még akkor is, amikor a biztonságot adó anyatest fiatalon, életének legszebb idejében, kihűlve és sárgán, minden harcot föladva, meggémberedve feküdt a ravatalon.
A kemence pedig tovább tette a dolgát, szolgálta a ház lakóit, melegedni vágyókat, duruzsolt és mesélt hosszú évtizedeken keresztül. Hófehérre meszelt falán pedig sötétzöld gurítós mintázatú pengálás díszelgett. A kisleány sokszor még félálomban is találgatta az ákombákom mintákból a mese tartalmát és figuráit, amelyet a saját kis fejében elképzelt, kereste bennük az erdőt, a házat, az ordas farkast és még ki tudja, mit és kit nem. Az évek hosszú során a kemence fala megvékonyodott az állandó tűznyelvnyaldosástól, kiégett, mondta nagyanya, sürgősen javítani kellett, kitapasztani belülről. A kitapasztani belülről érdekes szójáték volt a kisleányka számára, sehogyan sem értette, ha „ki”, akkor hogyan lehet „belülről”, de nem kérdezhetett senkit, mert úgysem kapott volna számára elfogadható választ, így csak figyelte a körülötte levő mozgást, s megpróbált rájönni a titokzatosságra. Ez a magától rájövés a dolgok lényegére valahogy beidegződött aprócska testébe, s végigkísérte egész életében. A nagy életművészet titkára, pontosabban az élet bölcseletére is magától jött rá, s ez volt a védőpajzsa, a felelet a nagy csapásokra, amelyeket az élet mért rá a későbbiek során.
A kitapasztás női munka volt, legalábbis nagyanyáéknál, aki elég töpörödött volt ahhoz, hogy ezt a fölöttébb nehéz és nagy tudományt igénylő munkát elvégezhesse. A dolog kezdete a nyári időszakra lett időzítve, ami valahogy logikus is volt, akkor már nem kell fűteni, s a sarat, a tapasztot is jó hosszú ideig kell készítgetni, míg felhasználhatóvá válik, no meg polyvát is csak ilyenkor lehetett találni, aratás után. Ebben még az volt a jó, hogy a nyári szünidőre esett, amikor is a leányka újból nagyapáéknál vendégeskedett. Ezt a közkedvelt mesterséget megelőzte a még inkább kedvelt sártaposás, ami kimondottan gyermekmunka volt, s amelyet a kisleányka az égadta világon semmiért sem hagyott volna ki. Az önfeledt saraskodás, a sártaposás szabadsága felvillanyozta a kisleány fantáziáját, s apró lábaival buzgón és szaporán cuppogott a polyvás, lócitromos sárban. Nagyanya néha-néha megloccsantotta a lábát vízzel, amely a sárhoz viszonyítva jó hűvös volt, s egy pillanat felfrissülés után már újból a jó meleg sárba járhatta gyermeki táncát. A hét leányunoka közül egyedül ő szerette ezt a műveletet, nem is értette, hogy a többiek miért nem társulnak hozzá. Később már megértette, nem akartak piszkosak, sarasak lenni, amelyet nagyon nehezen lehetett kicsutakolni a bőrből. Az egész napi saraskodás eredményét csak párhetes gyötrelmes lábmosás, gyökérkefével való súrolás, majd az állandó Barában való lubickolás tüntethette el, az is csak részben. De még ezek után is a lábujj körmei itt-ott arról tanúskodtak, hogy a nagy dolog részesei voltak, a lócitrom szaga pedig sokáig kísérte a láb tulajdonosát.
A kemenceszáj tátongva várta a munka kezdetét, amelyet nagyanya oly szakértelemmel végzett, hogy bárki megirigyelhette volna. A kisleány nem is nagyon értette, hogyan tud nagyanya a sötét kemence belsejében dolgozni, hogyan is látja, mit kell neki csinálni, és hol kell majd elsimítani a sarat. Meg is kérdezte egyszer, mért nem visz be gyertyát vagy lámpát, mire nagy megrökönyödéssel így válaszolt: –Hova gondolsz, pillanat alatt elélné a levegőt, és ott fúlnék be!
No, ez az egy volt az, amitől a kisleány mindig is rettegett, s alig várta, hogy a nagy saraskodás befejeződjön.
