Kiskőszeg: a Vendel-szobor a fülkében
.
Azt mondják, haldoklik egy vidék. Nem tartom igaznak. Alakul, esetleg átalakul. Térértékei fogynak vagy szaporodnak. Megváltozhat sok vonásában, de a szellemét, a szellemiségét megőrzi az ember, aki ott marad, s megtalálhatja az idegen is, akinek erre igénye van, aki ezt meg akarja látni, hallani, ízlelni.
.
Néhány közelmúlti drávaszögi, baranyai barangolásom jó példa erre. Pedig ott azután jócskán dörögtek a fegyverek nem is olyan régen. S költöztek el, és költöztek oda, majd újra el az emberek. Jöttek-mentek a viharban, a szégyenben. Amikor pedig vége lett, újra nagyot lélegzett a táj, a holtakat eltemették, az emlékhelyeket megjelölték, az életnek pedig mennie kellett tovább. Így van ez évezredek óta.
Jómagam egy korábbi történelmi éra szakrális térértékeit szedegetem össze ezen a mi széljárta Duna menti vidékeinken, leginkább a szabadtérben, az Isten nagy ege alatt megnyilvánuló szakralitás jeleit, hogy bizonyságul – magam előtt is – elmondhassam: a szellemet nem ölheti meg sem ideológia, sem fegyver. Mindig van, mindig lesz, aki vigyáz rá, aki őrködik felette, de még az új gazda is, ha tisztességes, ha van lelke, megőrzi azt, amit az anyaföld kihordott, lakói által megszült az évszázadok alatt.
Nem elsőként járom ezt az utat, hiszen sokat olvastam már róla a régió kiváló néprajzkutatójától, Lábadi Károlytól; illetve szépirodalmi művekbe ágyazva éppen ezekről a drávaszögi keresztekről Kontra Ferenc itteni születésű író könyveiben. És még így is, ismeretlen ismerősként is találok újat. Csak nekem szólót.
Átérve a nagy Duna-hídon Kiskőszeg (Batina) faluba érünk, ahol édesanyám iskolába járt. Kompon jöttek át a Kéngyia pusztáról az ott élő bezdáni meg az oda kirajzott kupuszinai gyerekek, mert ez a Duna bal partján fekvő puszta közigazgatásilag Batinához tartozott. És a komp baranyai kikötőjénél én most megtaláltam az 1756-ban emelt Nepomuki Szent János-kápolnát, a prágai gyóntatópap szentté avatása után alig 27 évre épített barokk emlékművét, a vízen járók kegyelmes oltalmazóját és segítőjét. Természetesen latin nyelvű a felirata, aminek csak a felét értem, de láthatom, hogy becsben tartják, s még azt a Duna-parti utcát is immár róla nevezték el. Változnak az idők. Vagy visszaváltoznak?
S a szőlőskertjeiről híres hegyen – mert nekünk hegy a dombocska is, ha már 10 méternél magasabb –, ahonnan a nyugat-bácskai ember a jóféle itókát hozni szokta, ha igazi ünnepre készült, az állattartók védőszentjének, Szent Vendelnek a jól karban tartott képoszlopát, benne a szent barokk festett szobrát láthatom. Mellette friss gyöngyvirág, tulipán, szentelt barka, előtte gyertya, látszott, hogy húsvét utáni időben járok errefelé. A kápolnácska körött gondozott kert, ép kerítés. Van gazdája az emlékműnek. Él.
A falu Fő utcáján pedig egy eléggé ismerős szakrális emlékmű: egy magas oszlopra emelt Pietà-szobor. Ha visszamegyünk a hídon, az első bácskai faluban, Bezdánban leljük ennek a párját, amelyet 1832-ben emelt a keresztény jámborság. Nem ikertestvérét, mert azért némi különbség mégis van a két ábrázolás között, de ugyanazt a barokk szellemiséget, ugyanazt a jámbor lelkiséget, amely létrehozta. A kiskőszegire ráhajló virágzó lila akácág dús fürtjei csak fokozzák a belőle sugárzó üzenetet: meghalt, hogy élhessünk. Istenem, milyen közel is voltunk, vagyunk mi bácskaiak az itteni emberekhez! Ezernyi szállal kapcsolódtunk össze a történelem folyamán, még híd nélkül is. S ez a nagy folyam nem tudott határt ékelni közénk. Ne is tudjon soha!
A vörösmarti temető keresztjén álló Mária-szobrocskát százszor is átfestette már a gondos kéz, amelyből mindig akad a temető környékén vagy a szakrális emlékművek táján. Olyan ez a Máriácska, akár a parasztbarokk Madonnák, csak a fia éppen nem az ölében pihen, hanem a feje fölött keresztre feszítve haldoklik.
Hercegszőlősön a híres református zsinatnak helyt adó templom mellett, a dombon jól megfér a római katolikus templom is a vallásszabadság valóságát hirdetve. Közöttük pedig egy szépen felújított Szentháromság-emlékmű, talapzatán a Te Deum… kétnyelvű feliratával:
Tebe Boga Hvalimo!
Téged Isten Dicsérünk!
A kopácsi református templom tornya a szakrális tájképzés rendkívül erőteljes alkotása. Messziről hirdeti az ígét – így, hosszú í-vel, ahogyan abban a víz melletti faluban mondják. S a parasztbarokk épülethomlokzatok valóban egy rohamosan változó világ remekbe szabott emlékei.
Sepse falu úgy elbújt a hegyek között, hogy csak nagyon közel érve vehető észre magasra emelt református temploma, amelyben jó negyven évig volt presbiter 92 éves ismerősöm, kinek pincéje szemöldökfájába bevésték az építés dátumát: 1772. Hány generáció óta övék a pince, a telek, a szőlő? Hány tízezer liter jóízű baranyai bor termett itt évente? S vitték Eszékre, Zomborba, Apatinba…
A darázsi kanyarban a földbe süppedő keresztnél csak egy röpke fohászra futja. Annyian megírták már a tájnak ezt a jellegzetes emlékművét.
S ismét a Duna, a híd, útlevél-ellenőrzés mindkét oldalon. Hadd legyen. A kupuszinai népdal jut eszembe, amit jóemlékezetű anyósomtól tanultam:
Akármi lesz vacsorára,
Csak legyen a csutorábaʼ
Jó idei bor, baranyai bor!
