Tegnap délután Mihály Mihály egy szürkéskék, névtelen borítékot talált a postaládájában. A borítékban egy hófehér levélpapír volt a következő rövid üzenettel: ,,Gratulálunk: a nagybátyja meghalt. Örökségét a Razingár utca 88. alatt veheti át”.
Mihály Mihályon rendkívüli izgalom lett úrrá, az értesítés felett érzett örömében még hatszor elolvasta a levelet. Úgy döntött, nem halogatja a dolgot, azonnal indul a Razingár utcába. Miközben összehajtogatta és visszacsúsztatta a borítékba a papírt, már azon töprengett, hogy az örökségátvételre, erre a nagyszerű alkalomra milyen öltözékre cseréli otthon viselt ruházatát, mackónadrágját, és kopott, megnyúlt rövidujjú pólóját. Csakhamar a ruhásszekrénynél termett. A szekrényből egy fekete színű farmernadrágot húzott elő, széthajtotta, a derekánál fogva felemelte, s alaposan megnézte fentről egészen a nadrágszárak legvégéig. ,,Túl kopott”– motyogta, majd visszatette a nadrágot. Keresgélnie kellett: először megfontoltan, türelmesen, kis idő múlva pedig – hogy még mindig nem talált egyetlen valamire való nadrágot sem – már ingerülten dobálta le a padlóra, a szekrény mellé a keze ügyébe kerülő ruhaneműket, rövidnadrágokat, pólókat, pulóvereket, de törülközőket, zoknikat, zsebkendőket és lepedőket is. Úgy látszik, minden effélét a szekrényben tárolt. Végül talált egy fekete szövetnadrágot, ami megfelelt. A szekrényben lógó egyetlen, műanyag vállfáról leakasztotta szürke ingét. Kopott, fénytelen cipőit – minthogy hirtelen idegességében elfelejtette, hogy legutóbb hová tette a cipőfényesítő krémet és a kefét – egy közönséges ronggyal, amennyire tőle tellett, megtisztította, kifényesítette. Amikor ezzel elkészült, a fürdőszobába ment, megállt a nagy, ovális tükör előtt; a tükörpolcról levette a dezodort, alulról az inge alá bújtatta, és magára fújt belőle két lenyomásnyit a bal, és két lenyomásnyit a jobb hónaljába. A dezodort visszatette a helyére, körbeszaglászta magát, a haját oldalra fésülte, majd fütyörészve elindult az ajtó mellé kikészített cipőiért. Mivel a cipőkből hiányzott a fűző, a téli bakancsaiból oldotta ki a zsinegeket. A fekete cipőkben vastag, barna-fekete mintás, tarka cipőfűző éktelenkedett. ,,Nem baj, a nadrág úgyis eltakarja” – gondolta Mihály Mihály.
Mihály Mihály a Benzinkút utcában lakott, a Razingár utca a város túlsó felében húzódott az Inok folyó közelében. A Razingár utca és a folyó közé csupán egyetlen utca, a város előkelőségei által lakott Piramis utca ékelődött. Mihály Mihály szemmel láthatóan sietett, szürke ingén foltokban átütött a verejték. Az Inok felől elhasznált gumiabroncsokat szállító hajók tülkölését hozta a szél, az égen egy-egy vitorlázó sirályt lehetett látni. Mihály Mihály kíváncsisága, ahogy közeledett céljához, egyre csak nőtt. Mire megérkezett a Razingár utca 88. alatti régi, földszintes épület elé, szája teljesen kiszáradt, gyomrában a szorítás pedig egyre erősebb lett: vajon mit örökölt elhunyt nagybátyja után?
Az épület lakatlannak látszott: spalettái bereteszelve az ablakokon, a homlokzaton repedések óriástérképei. Mihály Mihály öklével megdöngette az egyik spalettát.
– Ki az? – üvöltötte valaki odabenn.
– Mihály Mihály a nevem. Kaptam egy levelet, hogy ide kell jönnöm az örökségemért – kiabált be a spaletta két behajtott szárnya közötti keskeny résen Mihály Mihály.
– Hogy hívják, milyen Mihály?
– Mihály Mihály.
– Várjon, kimegyek – hallatszott odabentről.
Egy perc múlhatott el, Mihály Mihály ezidő alatt a körmeit rágta az idegességtől, egyszer lopva tarka cipőfűzőire pillantott. Aztán kinyílt a kék, utcai vaskapu ajtaja, és egy nagyon magas, kopasz ember jelent meg az épület előtti gyalogjárdán.
– Mondja meg a nevét – mondta a kopasz, de hallatszott a hangján, hogy alig tud uralkodni magán, egyáltalán nem örült a látogatónak.
– Mihály Mihály.
– Értem. De milyen Mihály? Azt mondja már meg! – a kopasz idegesen meredt Mihály Mihályra.
– Az a teljes nevem, hogy Mihály Mihály.
– A teljes neve… – a kopasz megcsóválta a fejét. – Akkor magával is jól kitolt az élet. Mihály Mihály – ezután a kopasz elismételte még néhányszor a nevet, nevetgélni kezdett, és fürkészve vizsgálgatni kezdte Mihály Mihályt, mintha jól meg akarná nézni ezt a különös nevű embert. – Mindjárt hozom.
A kopasz visszament az épületbe, fél perc múlva visszatért. Egy golfütőt nyomott Mihály Mihály kezébe.
– Ez? – kérdezte Mihály Mihály.
– Ez – mondta a magas kopasz.
– Biztos?
– Biztos – a kopasz megfogta a kapuajtó kilincsét, de hirtelen visszafordult, valami még az eszébe jutott: – Ha legközelebb jön, kössön rendes cipőfűzőt. Igazán tudhatná, mi az illem. Nem elég, hogy Mihály Mihálynak hívják, még a cipőfűző is… – mondta, és becsukta az ajtót maga mögött.
Mihály Mihály rendkívül elszomorodott, hogy csak egy golfütőt örökölt. Hazaindult. Járás közben a földet bámulta, ha valami a járdán az útjába került, papírdarab, törött ág, egy apró kavics, cigarettacsikk, csalódottan odébbrúgta, az ütő, mint egy sétapálca lengett a kezében lassan előre-hátra. Mondhatom, elég lehangoló látványt nyújtott Mihály Mihály, amikor összetalálkoztunk. Én éppen a birkanyíró tanfolyamról tartottam hazafelé, a Földgömb utcában értem utol.
– Mi történt veled? Csak nincs valami baj? – kérdeztem.
– Örököltem egy golfütőt – mondta, majd felemelte, és kissé felém fordította az ütőt, hogy megnézhessem.
– Kitől örökölted?
– Valamelyik nagybátyámtól. Egyébként nem számít: úgysem tudom mire használni, teljesen hasznavehetetlen – mondta kedveszegetten Mihály Mihály, s csüggedten elhallgatott. Néhány percig némán haladtunk egymás mellett.
– Van egy ötletem – mondtam neki. – Elmegyünk a focipályára. Az évnek ebben a szakában csak úgy nyüzsögnek a pálya környékén a csigák. A csiga úgyis olyan, mint a golflabda.
– Nem bánom, próbáljuk meg – mondta Mihály Mihály. Láttam rajta, hogy valamelyest sikerült jobb kedvre derítenem, megtetszett neki a csigagolf ötlete.
Elmentünk a használaton kívüli pályára. Csigában szerencsére nem volt hiány, a délután folyamán több száz csigaház roppant szét a fém golfütőn. Mihály Mihály szemei csak úgy ragyogtak az örömtől. Estefelé, amikor még mindig nem akarta abbahagyni a golfozást, óvatosan odaszóltam neki:
– Ha így folytatod, nem marad csiga a következő alkalomra. Különben is: lassan besötétedik.
– Mindjárt abbahagyom. Csak még ezt az egyet – mondta Mihály Mihály.
Felemelte a golfütőt, teljes erejéből odacsapott. A szilánkokra törő meszes váznak olyan hangja volt, mintha villanykörték vékony üvege roppanna el.
