És szeretném, ha az a 35-év-múlva-valaki majd ugyanannyi reményt és biztatást és bizonyosságot kapna az AKKOR Tanyaszínházasoktól, mint én most, hogy újabb 35 évre legyen hite, álma, reménye.
Mert én most itt, kedves Barátaim, benneteket látva tele vagyok hittel, és nemcsak reményekkel , de bizonyossággal is, hogy lesz következő 35 év.
Lesz, mert belesütöttük magunkat a tájba, mint hajdani nagyanyáink sütötték kenyérbe a mi létezésünket.
Lesz, mert nemcsak karcoltuk, belevéstük magunkat a tájba, mint a szalmakazal, mint a szárkúp, mint a szénaboglya.
Lesz, mert beleénekeltük magunkat a tájba, mint a pacsirta, vagy mint naplementében a „házfalakról lecsorgó vöröslő fájdalom”.
Nézem a világhálón az elmúlt 35 év képeit: Nézem, elérzékenyülök és emlékezem: Lajos, Zsuzsa, Keszég Karcsi… – nincsenek.
És azon a kispesti képen, ahol ’79 -ben András kovácsként nézek farkasszemet a közönséggel, köztük a Keresztes Ferivel, Nenadity Dusán bácsival (az egyetlen szerb telepessel, aki megtanult magyarul), a Pozsár Lukácsnéval, Szeredi Piroskával, a Surányi Julka nénivel… ők sincsenek már.
De ott a brazíliai kép ’78-ból, ahol kedves érdeklődéssel vonul ki a ház népe az égből pottyant, különös, furcsakomédiás-figura szavait hallgatni, ott az a karon ülő kislány, már úgy hallom, családanya és banktisztviselő Topolyán…
És nézik a világhálón sokan ezeket a képeket, sokan megkeresnek a közösségi oldalon, többek között egy budapesti újdonsült barátom – író, költő, dramaturgféle –, és ezt írtja: Irigykedve nézlek benneteket. Egy isten háta mögötti szárkúp tövében színházcsinálókon mit irigykedik egy pesti úri gyerek? – provokálom én. – Igaz, hogy én egy gigerli vagyok – mondja magáról –, de hidd el, bennetek van minden reményem, mert mi itt már nem tudjuk, merre van a mi, és hol van a fent, meg hol a lent. Meg azért is tisztellek benneteket, mert nem csináltok ebből a ti Tanyaszínházatokból világcirkuszt, Sziget-fesztivált meg ilyeneket, ez csak ÉLET. VAN. JÓ. És jövök egyszer úgyis, megnézlek benneteket.
Meg is hívtam újdonsült fiatal barátomat, de majd valami kis faluba –ígértem neki –, ahol igazán meg tud mutatkozni ez a kitűnő előadás, a Mérföldkő című, amit tegnap Topolyán igyekeztem nézni – elég zajos környezetben –, hátam mögött négy méltatlankodó fiatal megbeszélte, hogy majd kimegy Dreára, vagy valami ilyen helyre, mert ott normális emberek vannak: leülnek, nézik csendben.
Hát igen, azért a maximális színházhoz is kell egy minimális csend, és nemcsak azért, hogy ne vérezzen be a színész hangszála, hanem azért, hogy eljusson hozzánk az író, a rendező, a színészek lelkének legjava.
Ne csak fizikailag, lelkileg is engedjük magunkhoz a színházat.
Mert a Tanyaszínház:
n közösségünk szellemi táplálékának lisztje, búzája és kovásza,
n mindannyiunk bohóca, tudósa és lelki gondozója,
n mutatója életnek, vidámságnak, élni akarásnak,
n tudósítója múltnak, jelennek és jövőnek,
n jelképe életképességünknek, életrevalóságunknak és életigenlésünknek,
n önmagunk kínja, öröme és keresztre feszülése.
Kívánok a Tanyaszínháznak egy következő, töretlen 35 évet, úgy, mint ahogy magamnak még legalább EGY ilyen ünnepi beszédet.
Elhangzott a Tanyaszínház 35. bemutatója előtt Kavillón, 2012. július 28-án
