Már a borítón rajta vannak mind az elmondásra kerülők. Zöld, lila. Játék a vérszínűvé tett napsugarakkal. Aztán talán aratásra várakozó vetés. A templom úgy oldódik a háttérben. Nem újjáépíthető, csak a megtapasztalások maradhatnak. Az igazságok keresése.
A megkérdőjelezhetetlen lehetőségei. Mintha mindenki egy olyan regény szereplőjévé vált volna, amely a teljesség lehetőségei felé próbálna meg kiteljesedni. A horizont pedig akkor is a saját szabályait támasztja alá. Bárhogy is próbál igyekezni a másik akarat minden múltnak az emlékeihez. A kollektív felejtésszelekciók lehetőségeit sarkallva az ébredés újabb keresései után. Elolvasni képtelenség lenne akár egy élet alatt az emlegetett szerzők életművét. Még akkor is, ha kényelmesen leszedhetőek a polcról. Nemhogy utánamenni olyan helyekre, ahol az illetők egy kicsit sem szeretnek lenni. Lemerülni az elveszettnek hitt vagy a létezést egyáltalán ismerő emberi sorskövetők törvényszerűségei közé. Mint valamiféle roppant mutatványok az élet megpróbáltatásairól. Hogy élnek, minden történés ellenére, vagy éppen azért, ami megeshetett. Úgy törekszenek egymás után az idő hálóján fennakadva, mint ahogy az apró sárga morzsák, néha – ha szerencséjük van – rögök az aranymosók tányérján. Ez a fajta munka, ha az ember nem foglalkozna semmi mással, akkor is fölemészthetne minden erőt. Különleges akarat kell hozzá, hogy valaki a mindenségre törekedjen. Az énkommunikációval ellenben tényleg bölccsé lesz. Ha sehol sincs az otthon, akkor látható a mottó, amit mindig fölkeres. Véres, füstös, kiherélt lehetőségek. Aztán fölhozza a víz vagy kiveti a föld magából a csontokat. Idővel mindet, és akkor nemcsak azt tudja meg mindenki, hogy a császárnak szamárfüle van, hanem az összes többit is. A testvéries légkör egységességei, bárhogy is nevezték a földet. Ahol legtöbbször nem tudott más megtörténni. Mivel a pontos válaszokat a leíró emberek már elmondták a maguk eszközeivel, valóban nem volt szabad ottfelejteni továbbra már az enyészetnek. Mindig lesznek, akik szerint érdemes lesz? Az összes hazugság, és ahogy le is van írva: amnézia helyére. Minden, ami ott történt.
Harmichét név. Ha jól olvassuk el, némelyikük lelke érezhetően megtalálható, ott bujkál Kontra Ferenc saját szövegeiben is. Akit szeretve olvasunk sokszor mi magunk, azonosulni tudunk hőseivel. Kikerülhetetlen sok más mellett, mikor az ember az idegeivel dolgozik. Vannak, akik, amióta tehetik, írnak-olvasnak.
Laskói Demeter sorai már elsőre alátámasztják ezt. Vitéz János, Mátyás fontos keze nemcsak ezt tette. Janus Pannonius unokaöccse az előbbinek, összeesküvésbe keveredtek. Arcából is fölépíthető lenne egy Medvevár. Laskai Osvát utazásai fejbe, mitológiákba. Könyvtár, rózsásodó keresztek. Kákonyi Péter, Sztárai Mihály, nevelő célzatú szembesítések. Az igaz tükrök csillognak a krakkói sárkány szeméből. Laskai János, Aesopus és más okítások. Veresmarti, jegyzőkönyvezett öntusakodás, más emberek is tehetnek róla. Hét döfés, versstrófák a Zrínyi név és a tengerparti tulajdonjog mellé. Molière először magyarul, bábok, Don Juan. Balogh István Ludas Matyija megkerülhetetlen. Akkor is, ha komolyabbnak nevezett lexikonok sem hajlandóak elfogadni ezt. Csöbrös István, versek éneklésre arról, hogy volt. Gyertyaoltás apró szemű emberkék helyett. Mégis feszes és pontos Ács Gedeon naplózása. És nemcsak Kosztolányi Ágoston volt kész követni Kossuthot. Ács Zsigmond, A velencei kalmár és más fordítások. Rakétafényben rejtőzik, akinek birtokában van, hogy miért. Ha a Desiderie Ujlaki – mint valami gúnyos ragadványnév – díszeleg a síron, az sem vitathatja el Neumayer Kornél Dezső zsenijétől az egymásra pakolt művek fölsőbbrendűségét. Igazán nem véletlen, hogy a könyv összerakása során a tizenöt általa jegyzett szöveg bekerült a kötetbe. Bárki megtanulhatja belőle, hogy mit nevezhetünk annak a fajta irodalomnak, amit – ha van rá érzékenysége – mindenkinek el kellene olvasni. Hogy hogyan kell írni a legfantasztikusabban megfaragott utolsó mondat elé egy történetet, úgy, hogy azt minden pont alá tudja támasztani, a csattanást. Mire képes az, ami letehetetlen olvasmány. És mindegy, hogy Duna vagy lángtenger próbálja elnyelni. Tarczay Erzsébet. Kálmán király, Álmos, a herceg. Kardok vérből, a mindenki saját magáért fegyvertényei.
Békássy Ferenc gyönyörre fakasztó mosollyal tárja ki egészen nagyra a szívet. Akárhányszor olvasom újra, mindig benne van az is, ami Czeizel magyarázatában: mit veszít el az egész emberiség, mikor két ember között az élet egy harmadik, értelmetlen lehetőségről beszélget. Mindenképpen jelenség.
Tarczay Gizella, színek rímekben, hangulatok egyfajta látásmódról. Sorsok. Sinkó Ervin sorai közül csillog a fény. Most éppen ezen a tintán. Baranyai Júlia nélkül talán még többen tanulták volna meg a felejtést. Disznótorkor van még mindig, hogy elmondanak hasonló történeteket, akár a Herceg-féle mesében. A sepsei ember miatt meg kollektívvé kellene hatalmasodnia itt a szégyennek. A későbbi háborúban úgyis megcsillogtatja más tulajdonságait is. Szétlőtt házakban, a kényszerűségből otthagyott értékek között keresve tovább, csak másként, azt a tulajdonságát, hogy soha nem várja meg, megkínálják-e azzal, amiről úgy gondolta, szüksége lehet. Fejtő Ferenc: Érzelmes utazás. A látszólagos semmittevés is lehet szórakoztató és olvasmányos. Dunai N. János és… Isten hátat fordított. Újra.
Egy baranyai ének. Fehér lesz, nemcsak az, aki jegyzi a verset, hanem mind az első, mind az utolsó mondat sorainak színe. Németh István egy másik lehetőség az előző környékhez, laza kötéssel rokonítható. Pataky András még csak említi, ami nemcsak nyomtatásban, hanem tévében is kimondatott később. Eszéket lövik majd ott. Ha nem temetnék be, a föld akkor is, mielőtt kiveti magából, betakarná mindenfélével az összeset. Egy nép sokszor próbálja elfelejtetni magát. A kis Péter keze már nem is fájt. Makarskai dátum csillog vissza, ha elég hosszú ideig nézünk a fénykép szemébe. Holti Mária nevébe úgy bújt be a sors, mint az ő mélységei saját betűibe. Laskói esték, Baranyai B. István. Mesék az otthonról. Utasi Mária követi a másikat. Egészen korán. Gyöngyházfénnyel pislognak be sorai önmagán keresztül a rámértekre. Dudás Károly, gádorsorsok. Bál, ketrec-légzés. Löszszaglás. Csattanós életképletek, Segota Márta. Valóban nincs itt semmi olyan, ami fölösleges lehet. Csörögits József versei: sokkal nagyobb lesz mindig is a beleérzés képességének hatalma a frappánsabb elmeszelésnél. Kéklenek a hegyek Kalapis Rókusnál. A szín velejárói nyomokban tartalmazzák a szöveget.
Úgy törnek ki a szövegeken körbe, szanaszét az összes lehetséges irányba azok mind, akik itt vannak. Vagy majd fölmerülhetnek, amíg van rá mód, mint a számok a Kontra-féle rekviemben. Amihez azok csak jelzések mindvégig arról, amiből amúgy is minden lehetséges eszközzel odakerült az asztalra mindaz, ami előtt, bármi legyen is a véleménye az olvasónak, fejet kell hajtania. A cím helyén, mint a templomok tornyain, mindig ott van a válasz. A továbbiak megválaszolásai a fentebb kinyilatkoztatott feleleteknek. Minden egyes esetben.
Heka László. Urak vagy elvtársak. A lényeg, és a tények is mindig a megszokott érzést tudják bebizonyítani. Apró István: amikor nemcsak a fürtök foszlanak semmivé azokon a tőkéken. Feledni. Heic Beáta reménye a múlt felől indul el a másik irányba. Mintha a kötet végére érve a veleszületett sérülések a tájból jutottak volna belé. Hogy ne lehessen letagadni többé azt, mibe került egyfajta létezés igenlése.
Nem szoktam könyvekről írni. Vannak, akik értenek hozzá. Sokan csak hiszik magukról, egyik se tisztem. Ez a kötet is, mint a szerző összes többi munkája, amúgy is megkapja mindig a méltó helyet. Hogy miért? Akinek még magyarázat kell, szedje sorra őket újra. Ott megválaszolásra kerül az összes lehetséges kétség. A felelet az én elkésett miértemre. Az igazi, színtiszta érzékenyég ismert bizonyítékainak újabb ünneplése. Milyen távoli lehet a következő ennyire ilyen? Fényes pont.
2012. július
