Érdeke, mert csak bábként vagyunk hasznosíthatóak. Mindez már közhely, de olyan, amivel napi életrendünket illetően csak futólag foglalkozunk. Azt mindenki érzi, hogy nem olyan életet él, amiben otthonosan érzi magát, de azt már kevesen gondolják végig, mit lehet a ránk kényszerített életmódból elhárítani, kivédeni. Érdemes minduntalan nekiveselkedni, hátha lesz, aki magára veszi.
A lelken keresztül ható mérgek közül ezúttal a mindent elöntő mozgókép mérgét jelezném.
Mi az ember által készített mozgókép, s mi a szerepe?
A kép láttat. A változó világ mögött lévő állandóságot, a világot működtető mögöttes tartományt idézi meg sajátos eszközeivel. A kép tehát a látható gondolattal azonos. (A magyar nyelv képszerűsége ezt még könnyebben érthetővé teszi, mint a más jellegű nyelvek.) A mozgókép a kibontott gondolatot, azaz gondolatsort képezi le. Nem véletlen, hogy a nyelvek többségében, kiváltképp az ősnyelvekkel rokon nyelvekben, a képszerű beszéden és szavakon alapul a nyelv.
Az emberben, akárcsak más képessége, a látás is fokozatosan bontakozik ki. Szervesen kötődik a test és a lélek növekedéséhez. Először csak néz, később már lát is. A teljes látás képessége ugyan már születéskor bennünk van, de annak kibontása, mint minden más képességé időben történik. Idővel érik – ha érik – látássá. Ezzel a képességgel, akárcsak a többivel, ma nemigen törődik az emberiség. Nem kíséri a gyermek kibontakozását sem. Szintetikus képkonzervet lök elé, s lesz, ami lesz. Azt mindenki természetesnek tartja, hogy pl. fiatalok súlyemeléssel csak a gerinc megfelelő megerősödése után foglalkozhatnak. Máskülönben nyomorékká válhat a gyermek. De azzal már senki sem foglalkozik, hogy milyen lelki nyomorékot csinálnak/csinálunk gyermekeinkből, ha pl. idő előtt több nyelvet tanulnak, ha idő előtt géphez, számítógéphez nyúlnak vagy idő előtt mozgóképet néznek. Márpedig ma ez történik szülői, társadalmi jóváhagyással. Mert úgymond „ezt kéri a fejlődés”. Pedig csak az üzlet erőlteti. Tudatos sorvasztást végezve azt sugallja: ha nem teszed „lemaradsz”. Kiszolgáltatottá tesz. Valójában pedig csak az önsorsrontó életmódról maradhat le az ember. Minden más, mai megélhetés követelte képesség, a megfelelő – későbbi – időben teljes mértékben elsajátítható. Mielőtt a mozgóképmérgezésről beszélnék, hadd említsek meg még két kézenfekvő témát, amelyet gyermekeinkbe, nap, mint nap nagy erővel sulykolnak: az idegen nyelv tanulását és a számítógép birtoklását.
A nyelvtudománnyal is foglalkozó Kodály Zoltán szerint (aki több nyelvet ismert és beszélt kiválóan, még aggkorában is ógörögül tanult, hogy eredetiben olvashassa az Iliászt), a gyermek nyelvi-gondolati fejlődésének gerince nagyjából 10–11 éves korra válik oly erőssé*, hogy más, idegen nyelvek tanulása nem gyöngíti, nem torzítja azt. És a megerősödött lélek könnyeben, biztosabban és gyorsabban sajátítja el az idegen nyelvet is. Ma az óvodáktól (!) kezdve erőltetik az idegen nyelv tanulását. Merthogy azt „kéri” a mai gyors világ. Tévedés. Nem lehet szempont a felgyorsult világ őrülete semmiben sem: az ember lelki-testi felépítésének jellege semmiben sem változik évezredek óta. A természeti törvényeket átlépve csak sérülhetünk. S akként még kevésbé tudunk helytállni a felgyorsult világban.
Ugyanez a helyzet a számítógéppel, de bármely más géppel is. A számítógép a közhiedelemmel ellentétben sokkalta primitívebb pl. egy kalapácstól is. A számítógép az igen-nem két mozdulatán és annak változatain alapul. Egy kalapácsot százféleképp lehet fogni és ütésre használni. A kéz, mozdulat és figyelem ezernyi – finoman összehangolt! – változatával. A kéztől és a szerves emberi léttől levált gépi automatika csak egy dologra tanít: a világ gombnyomásra működik, s annak én vagyok az ura. Ezzel a magatartással mi is és világunk is halálra vagyunk ítélve. (Tudósnak mondott urak figyelem: a kínai civilizáció évszázadokig nem engedte a fogaskerék használatát, mert annak áttételessége révén az elidegenedő ember majdan elpusztítja közösségét!) A számítógépet, egy a közösséget már megélt, a világba már erőteljesen belenövő – „erős szárú” - fiatalság sajátíthatja el számottevő károsodás nélkül. Untig elég tehát középiskolásként találkozni vele, hiszen a mai munkához – egyelőre – nélkülözhetetlennek tűnő számítógép használatát, a szükséges mértékig hetek alatt elsajátítja bárki, oly primitív műszer. A számítógép gyermekkori használata a legnagyobb mértékig ártalmas. Túl a biológiai rombolást végző sugárzáson és helyhez kötöttségen, olyan érzelmi, értelmi, testi sematizálásra kényszerít, ami végső soron életképtelenné formázza működtetőjét. (Hogy milyen álvalósággal kábít, arról később szólok majd.) Mindezt ma már sajnos bizonyította az élet. Mégsem mer senki sem ellenében tenni, s ebben legfőbb bűnösök a szülők és az iskolák.
Mozgóképet nagyjából 9–10 éves gyermek kezdhetne nézni sérülés nélkül. Van valaki ma, aki erre figyel? Ha idő előtt találkozik a gyerek egy megformált, a külső világra minden más műfajtól jobban hasonlító mozgóképi látvánnyal (gondolatsorral), akkor a mögötte világra ráhangolódó, formálódó lelkületét megformáló képiség sérül, sematizálódik. Mert belső világunk kialakulása egyenes arányban van az ember kozmikus lényével is összhangban lévő, szabadon szárnyaló fantáziával, a jó értelemben vett képzelettel. Ezzel vizionáljuk életképünket, ezzel bontjuk ki, szüljük újra, az öröktől meglévő belső tudást. Egy rögzített, más által megformált mozgókép lényegileg letöri ezt az archaikus tartományt, lenyesi az éppen csak kibontakozó emberhajtások sajátos, személyes képzeletét, gondolatait. Parlagi filmes szóhasználattal: zombit csinál belőle.
Viszont a gyermek ne nézzen művészi mozgóképes alkotásokat sem 9-10 éves kora előtt. Mert a bennük élő alkotóerő, a személyesség kifejezőereje összezavarja a még kialakulatlan képzeletű személyiséget. Képzavar, képzet-zavar állhat be. A dömpingfilmek témáinak, idegrendszerre ható hangi, zenei és színmegoldásairól, komplex manipulációiról most nem is szólok. A fiatalok elé tóduló képszemétről tudjuk, hogy milyen tarolást végez. Mégis hagyjuk, hogy lelki rákbetegek legyenek gyermekeink.
De ki merészel ebben az impotens civilizációban ma nemet mondani? Ki merné mindezt ma nevelési programmá tenni, mértéket szabni? Mármint azt, hogy mindent a maga idejében és a maga helyén. És ki fogadná meg a tanácsot, hogy dobja el a készülékét és éljen a gép infúziója nélkül? Kényelmesebb élőhalottnak lenni. Mert az élet fáj. A mai emberiség tömegemberré züllött része pedig bármilyen szörnyű is ezt kimondani: menthetetlen. Borzalmát viszont mindannyiunkra rázúdítja. A közösség vezetői pedig egyre inkább ezt a lefelé húzó magatartást követik. Nem vezetnek, csak sodortatnak egy alig körülírható sötét erő által.
A film, a televízió, a számítógép által hordozott mozgóképben van valami diabolikus, ördögi. Mert ez az a műfaj, aki látszólag tökéletesen leképzi a látható világot. A külsejéből építkezik. Ráadásul egy kimerevített pillanathoz kötött, az idő egy változatlan szegmensét rögzítve és ezt hirdeti a maga megváltozhatatlanságában valónak és igaznak. Mivel a mozgóképet minden más műfajtól jobban meghatározza látvány külsődlegessége, kevés az olyan alkotó, aki ezt a Janus-arcú helyzetet – a látható mögöttit fölmutatva – szellemiesíteni tudja. A mindennapjainkat átitató technika a mozgókép általi manipuláció tekintetében végső lépést tett. Láthatóan az életet készül már egy ideje behelyettesíteni. A teresített hang, a plasztikusabbá tett kép (HD) után elkezdődött a háromdimenziós mozgókép nagyüzemi bevetése. Tudni kell, hogy minél inkább a külcsín mentén formálódik egy jelenség, annál kevesebb esélye van arra, hogy a látható formák mögötteséről, a Valóról közvetítsen. Más szóval a külcsín utánzása, technikai tupírozása egyenesen arányos a belső igazság elfedésével. A szellemies helyett a puszta anyagiast mondja egyedülvalónak, az emelkedett helyett az alávalót erősíti. Ördögies ügyességgel szédít: bűbájos álvalósággal helyettesíti az életet. Azoknak a korosztályoknak, akik ezen fognak felnőni, immár esélyük sem lesz, hogy olyan képességeket növesszenek magukban, amelyekkel eligazodhatnak a világban. Elkészülni látszik az ideális munkatábor: a rabok a Mennyben hiszik magukat. Madách és Orwell pontosan érezte ezt. Ne legyen kétségünk: mindezt hamarosan kötelező iskolai és otthoni műfajjá szervezik a működtetők. Úgymond, mindannyiunk üdvére.
Idáig értem írásommal, amikor érkezett a témába vágó hír: egy denveri moziban egy őrült a legújabb hollywoodi erőszakfilm bemutatóján végiggépfegyerezte a nézőket. S ami ettől is szörnyűbb: a nézők eleinte azt hitték ez a film, a reklám része. Késő volt, mire rájöhettek volna a valóságra…
A szemünkbe villódzó mai mozgóképvilág nem más, mint a globális hatalom puha elektrosokkja. Korszerű tudatmódosító szer. Jóleső bambasággal vetjük alá magunkat, miközben önálló emberi gondolatainktól, képzeletünktől, képzelődéseinktől, szabadon szárnyaló fantáziánktól – emberségünktől – foszt meg minket. Fájdalommentes lélek és szellemirtás. A következmények már láthatóak. A bestianizmus már az otthonainkban, az utcánkban, a városunkban van, akárcsak hozadéka, a pusztulat is. És nem túlzás: nagy mértékben e mozgóképvilág segítségével. Azzal a tudatmódosítással, amit életmódunkon keresztül velünk végez. Ahogy észrevétlen átformálja lelkünket, létünket. Főleg, ha a család, a közösség nem tett ellene tudatosan immunissá bennünket. És tett?
Meg kell érteni: oly korban élünk, ahol a köz vonzereje lefelé húz. Ha élni akar az ember, akkor szembe kell menni a „köztudat” szellemtelenségével. Ez állandó ébrenlétet, erőfeszítést igényel, miközben folyamatosan altatnak bennünket.
A normalitás ma kivétel. Mi mégiscsak legyünk azok.
Magyarkanizsa, 2012. július
–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
* Kodály Zoltán: A magyar kiejtés romlásáról (1937): „Szülői értekezleten kellene a szülőknek elmagyarázni, hogy ha a gyermeket már 3–4 éves korában idegen nyelvre kényszerítik: soha helyesen magyarul beszélni nem fog (és ezáltal gondolkodni sem – b. z.) Meg lehet tanulni idegen nyelveket, még pedig tökéletesen, ha 10 éves koron túl fogunk is hozzá.”
