Vajda György felvétele
Belépett a városi kocsmába. Sör és bor áporodott szaga csapta meg az orrát. Testének minden porcikája egy pohár italért kiáltott. Letörölte csizmájáról a vastagon rátapadt havat, és körülnézett. Rögtön kiszúrta az ismerős arcokat.
A barátai a kocsma bejáratához legtávolabb eső asztalnál ültek, és szemlátomást hevesen vitatkoztak valamin. Lassú léptekkel az asztalhoz sétált, és bágyadtan lehuppant közéjük egy kemény, kopott székre.
– Hát, szia! – kiáltott fel a mellette ülő köpcös barátja. – Mégis elengedett az asszony?
A férfi csak felvonta a szemöldökét, jobbnak látta nem viszonozni a nem éppen szívélyes fogadtatást. Magasra emelte a kezét, és intett a pincérnek. Hamarosan a többiek is észrevették, hogy megérkezett.
– Na, mesélj, mi volt ez a családi perpatvar? – faggatták.
– Semmi különös, csak a szokásos összezördülés a feleségemmel – mondta, miközben mohón figyelte, ahogy a pincér letesz elébe egy pohár csapolt sört.
– Nem jó ez így! – állt fel a vele szemben ülő cingár alak. – Mondtuk, hogy ne engedd, hogy a fejedre másszon, igaz?
– Nyugodjatok meg, az én kezemben van a gyeplő – és négy nagy korttyal kiitta a pohár felét.
– Igen, ezt már mondtad. Nem veszed észre, hogy úgy ugráltat, ahogy akar? – kérdezte a köpcös.
– De ez nem igaz! – felelte, miközben a pohárban lévő habzó, aranysárga folyadékot bámulta.
– Valld be, hogy nálatok a feleséged hordja a nadrágot! – most már mindnyájan álltak és mohón figyelték, ahogy egy- egy keményebb beszólásnál a férfi arcizmai összerándulnak.
– Hagyjatok már békén! – kiáltott hangosan.
A barátai pedig vadul nevettek, örültek, hogy ilyen hamar kihozták a férfit a sodrából.
– Mi csak azt mondjuk, hogy ne félj az asszonytól. Ne légy gyáva!
– Nem vagyok gyáva! – és kiitta a pohár egész tartalmát.
Úgy tűnt, hogy a többiek felhagynak a csipkelődéssel, de akkor megszólalt egy kemény hang a háta mögött.
– Szóval azt mondod, nem vagy gyáva?
A férfinek nem kellett hátra pillantania, így is pontosan tudta, hogy ki áll mögötte. Egy negyven év körüli, kigyúrt testű férfi, a sörivás koronázatlan királya, a bandájuk főnöke. Ugyan senki soha nem mondta egy szóval sem, hogy ő a vezérük, mégis a társaságából mindenki egy szó nélkül teljesítette volna minden kérését. Népszerűségét annak köszönhette, hogy minduntalan belerángatta őket vadabbnál vadabb kalandokba. Ettől pedig, ha csak egy kis időre is, de kiszakadhattak az idősödő emberek egyhangú életéből, és újra kamasznak érezhették magukat.
– Azt – felelte halkan.
Háta mögött a férfinek gúnyos vigyorra húzódott a szája.
– Ez esetben van számodra egy feladat! Ezzel bebizonyíthatod, hogy milyen fából faragtak! – mondta, miközben erősen megszorította a férfi vállát.
– Hagyjatok már békén! Semmi kedvem újra kamaszt játszani. Keressetek magatoknak más áldozatot! – és a mellkasához kapott. Szívében tompa fájdalmat érzett.
A többiek ismét köré gyűltek, és egyre győzködték. Kért még egy italt. Ezúttal töményet. Már vagy egy hete nem ivott semmit. Be kell pótolnia.
– Már megint a kocsmába mész, igaz? – kérdezte a felesége, amikor a férfi felvette hosszú bundáját.
– És ha igen? – kérdezte közömbösen.
– Hát persze, hova máshova?
– Nem lehet, hogy valamibe ne szólj bele? – kérdezte a férfi gúnyosan.
– Igazad van, nem. Nem mész sehova, itthon kell maradnod, szükségem van rád – mondta a nő.
A férfi durván megragadta a csuklóját.
– Na, mi az? Megütsz? – nézett elszántan a nő, a férfi szemébe. – Gyáva ember vagy te, még egy pofonra sem vagy képes.
A férfinek erősen össze kellett szorítania a fogait. Nem, nem akarta megütni. Sokkal inkább meg szerette volna ölni. Megfojtani, és nézni, ahogy lassan elhagyja meggyötört testét az élet.
De csak egy pillanatig gyötörte ez az érzés, hamarosan elpárolgott, és csak a szégyenérzet maradt meg benne (tényleg nem volt képes megütni).
Elengedte a nő karját, és kiviharzott a tomboló hóviharba.
– Nem lehetsz ennyire gyáva alak! – sziszegte a köpcös barátja.
– Rendben van, ti rohadékok! Halljam, mi az a fene nagy ötlet! – kiitta egy ivásra a poharat, úgy lecsapta az asztalra, hogy majdnem darabokra tört, és elszántan szembefordult a vezérükkel.
Az ismét gúnyosan elvigyorodott, majd leült mellé egy üresen hagyott székre.
– Nos, bizonyára hallottál már egy bizonyos boszorkányról, aki a helyi temetőben lett eltemetve még ötven évvel ezelőtt, igaz? – kérdezte nyugodt hangon.
– Persze, az idősek sűrűn mesélnek róla. Ő az, aki miután megtudta, hogy a férje csalja, elvágta a torkát, heréit pedig kiszögelte a szeretője ajtajára – többen is sziszegve összehúzták a lábukat.
– Vigyázz, még a te feleséged is ezt fogja veled tenni! – veregette hátba köpcös barátja.
– Több embertől is hallottam, hogy furcsa dolgokat észleltek a sírja körül. Pontosan ma van ötven éve, hogy ott fekszik a banya a sírban. Mit szólnál hozzá, ha fölköszöntenéd ez alkalomból?
– Hogy érted? – kérdezte a férfi.
– Itt ez a szög – egy rozsdás szöget halászott elő a kabátjából –, menj most el a sírjához, és üsd bele a fakeresztjébe. Mi pedig reggel elmegyünk, és megnézzük, hogy ott van-e a szög. Ha igen, akkor nem fogunk többet viccelődni a számládra – mosolygott a vezér szelíden.
Többen is tapssal jutalmazták a zseniális ötletet. A férfi ismét a szívéhez kapott, most erősebb volt a fájás. Nem örült, hogy ilyen hidegben ki kell mennie a temetőbe, és háborgatni egy ötven éve halott boszorkányt.
– Nos, akkor benne vagy? – kérdezte a cingár alak.
– Benne hát.
Felállt, egy pillanatra megszédült az italtól, majdnem megbotlott hosszú kabátjában.
Imbolyogva odasétált a kijárathoz, és megragadta a gömbölyű kilincset.
– Várj! – kiáltott utána a vezér. – Erre szükséged lehet – és egy aprócska kalapácsot nyomott a kezébe.
A férfi hálásan mosolygott.
– Ha úgy adódik, fegyverkén is használhatod – mondta kacsintva.
A férfi a kalapáccsal a kezében és a rozsdás szöggel a zsebében kilépett a fagyos éjszakába. Már bánta, hogy nem ivott többet, akkor talán nem érezte volna ennyire a hideg szél kíméletlen erejét. Tompa fájdalom járta át az egész mellkasát.
Az utcákon néma csend honolt. Hótól fehérlett az egész táj. A süvítő szélben milliónyi hópehely járta méltóságteljes táncát. A férfi csak lassan tudott haladni a hatalmas hóban, ráadásul minduntalan megbotlott hosszú bundájában. Már megbánta, hogy elfogadta a vezér buta ötletét. De bizonyítania kellett bátorságát. Bizonyítani akart. Valójában nem a hideg volt a baja, nem is fagyos szél. Félt. Rettenetesen félt. Kilencéves korában tette be utoljára a lábát egy temetőbe…
Meleg júniusi nap volt. Apja egy nappal azelőtt szívrohamban elhunyt. (Azért gyűltünk össze, hogy végső búcsút vegyünk szeretett testvérünktől – tisztán halotta a pap hangját –, aki sajnálatos módon fiatalon távozott el körünkből…)
Anyja ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen a temetésen.
Történt valami akkor, amiről soha senkinek nem beszélt…
Azóta nem mert belépni egy temetőbe se.
Most viszont ott állt a hatalmas fémajtó előtt, és azt latolgatta, hogy belépjen- e. A kerítésen átnézve látta, ahogy a fehér hó hidegével betakarta a temető összes sírkövét. A hóról visszaverődő fénynek köszönhetően jól látott mindent. Látta a domboldalt, ahol a boszorkány sírja fekszik. Viszont látni vélt mást is. Mintha a márványkövek mögött árnyak mozognának. A rohadt életbe is, kísértetek márpedig nincsenek, gondolta, és megnyitotta a kaput. Nyitva volt.
– Csak a domboldalt érd el, üsd bele a szöget a keresztbe, és húzz innen a francba! – ismételgette magában folyamatosan.
Mellkasában a tompa fájdalom egyre erősödött. Sietős léptekkel megindult a domboldal felé, keményen szorította a kezében levő kalapácsot. Reszketett a hidegtől.
(Biztos csak a hidegtől?)
Halk lépteket hallott a háta mögül. Megfordult és nyelt egy nagyot. Egy ér vadul lüketett a nyakán.
Nem volt ott senki. Már majdnem elmosolyodott a butaságán, de akkor meglátta a lépteket a hóban. Szorosan a saját léptei sarkába ragadtak. (Úristen!)
Közelebb ment, hogy meggyőződjön róla, amit lát, az csak a képzelet műve. Ismét rálépett a kabátjára,de ezúttal el is esett. Arca mélyen a hóba fúródott. Tudta jól, hogy ha valaki követte, akkor most tökéletesen kiszolgáltatott állapotba került. Ismét hallotta a lépteket, ezúttal egészen közelről. Gyorsan feltápászkodott, és maga elé szegezve a kalapácsot, várta a támadást.
Egy kutya volt. Egy ártalmatlan, csontsovány eb, aki ételélt csóválta a farkát.
– Kutyuska, te nem fázol? – kérdezte, de az üvöltő szél elnyelte a szavait.
Ismét a szívéhez kapott, most már lüktetett az egész mellkasa. Már igazán bánta, hogy nem ivott meg még egy pohárral.
A kutya egy ideig farkcsóválva állt előtte, de hirtelen elkezdett nyüszíteni. Szemében látszott a félelem. A férfi háta mögé nézett. Olyan hirtelen fordult meg, hogy majdnem ismét elesett. Elakadt a lélegzete. Egy arc bámult vissza rá.
Aztán észrevette, hogy csak a szél rajzolt különös formákat a hóba.
Mire ismét rászánta magát, hogy folytassa útját, a kutya már nem volt ott.
(Neked is menekülnöd kéne, öregfiú!)
A domboldalon három sír feküdt. Szorosan egymás mellett. A középső sír pompáján elámult a férfi. Egy pillanatra még meg is feledkezett a szándékáról. A sír olyan hatalmas volt, hogy a hó csak éppen a tetejét fedte be. Fehér márványkőből készült, amely jóformán beleolvadt a táj fehérségébe. Újra eszébe jutott az, amit kilenc évvel ezelőtt látott…
A koporsónál állt. Nyitva volt, de ő nem akart belenézni. Anyja egyre győzködte, hogy vessen még egy utolsó pillantást apja testére, de ő visszakozott. Végül anyja addig erősködött, hogy rászánta magát. Közelebb lépett, és belenézett. Apja falfehéren feküdt a koporsó mélyén.
Hirtelen kinyitotta a szemét. Majd a száját is. Valamit mondott.
Ő ellépett a koporsótól és anyja fekete ruhájába fúrta az arcát.
Azóta számtalanszor megpróbálta felidézni, hogy mit mondott akkor neki az apja, de a vége mindig az lett, hogy elszégyellte magát, amiért ilyen butaságokon gondolkodik. Tudta jól, hogy a halottak nem nyitják ki a szemüket, és nem is szólnak senkihez. Most viszont ebben egyáltalán nem volt olyan biztos. Mit mondhatott akkor az apja?
A középső sírtól egyenlő távolságban helyezkedett el a másik két sír. Ezek a sírok egyszerű, szegényes sírok voltak. A koporsóra csupán földet hánytak, és a sírok elé egy fakeresztet szúrtak a földbe. Odalépett a két sír közül az egyikhez, és elolvasta, hogy mi van a keresztre írva:
,,Bizony mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban.”
Ez állt rajta. A férfinek ezután semmi kétsége nem maradt. Ez az a sír. Szívébe a fájdalom már-már elviselhetetlen volt. Mélyen a belenyúlt hosszú kabátjának zsebébe, és előhalászta a szöget. Jéghideg kezeiben alig volt érzés. Erősen szorította a rozsdás szöget, hogy nehogy kiejtse. Letérdelt és elkezdett szögelni. A szög tompa puffanásokkal hatolt bele, a megkorhadt fába. (Ilyen állapotban lehet a gazdád is, gondolta a férfi.)
Elvégezte. A feladat teljesítve. Nincs itt semmilyen kísértet, ugyan. Sóhajtott egy nagyot, szívében a szúrás gyengült. Lassan felállt, nem maradt bámészkodni, azonnal megfordult, hogy elmenjen. Egy pillanatra megtorpant.
Óvakodj tőle!
Ezt mondta akkor az apja, tisztán hallotta nyöszörgő hangját.
Óvakodj tőle! De mitől óvakodjon?
Valaki hátulról megragadta a kabátját. A férfinak nem kellett megfordulni, sejtette, hogy mi lehet az. Egy ötven éve halott boszorkány, aki most bosszút akar állni rajta, amiért háborgatta. Szinte látta megrohadt arcát, és szinte hallotta, ahogy a torkán rekkent földtől, reszelős hangon felkéri egy táncra.
(Egy táncra, ami az örökkévalóságig tart.)
A félelem fagyos hullámként söpört végig a testén. Szívének legmélyebb üregébe is behatolt. Próbált sikoltani, de erejéből csak egy fájdalmas szisszenésre tellett. Amúgy is gyenge szíve még két lassú dobbanással tiltakozott, majd végleg leállt.
A temetőben újra csend honolt. A hóvihar erősödött, a hópelyhek hamar befedték az élettelen testet.
A domboldalon a három sír közül, az egyik előtt álló korhadt fakeresztbe félig bele volt ütve egy rozsdás szög. A szögön egy kabátfoszlány vadul himbálódzott, megadva magát a szél roppant erejének…
