Hagyományőrző öregek szájvallása nyomán tudjuk, hogy valamikor igen elterjedt volt vidékünkön a papucsviselet. Férfiak, nők egyaránt papucsban jártak nemcsak a ház körül, hanem – különösen az asszonynép – még az ünneplő ruhához is díszes papucsot hordtak a századfordulón, s még utána is sok-sok esztendeig. A változó, polgárosuló világban ugyanis a régi csizmaviselet már nehézkesnek, a bocskor meg nagyon is szegényesnek, póriasnak tetszett, a papucs viszont férfinak, nőnek egyaránt olcsó, könnyű és mutatós lábbeli volt.
Zentán számos jó hírű papucsos élt, olyan, akinek készítményét a topolyai, csantavéri, törökbecsei, debellácsi és már messzi vidék országos vásárain is kereste a vevőközönség.
Ma már – mint annyi kisipari foglalkozás – a papucsipar fölött is meghúzták a lélekharangot, kihaló iparággá lett ez a mesterség is, s az egykori papucsosmestereknek legfeljebb a hírük maradt fenn csupán egy-két anekdotában, derűs, csattanós történetben.
***
Boldogult N. Mihályról, a jó nevű, gyermektelen papucsosmesterről mesélték az alábbi históriát.
Ott volt a műhelye az Alvégben, ott varrta a szebbnél szebb szalagos, pillangós női meg a sarkatlan, egylábas parasztpapucsokat. Felesége nem csupán élet-, hanem munkatársa is volt, mert ő segített szalagozni, zsinórozni, s a papucsfejet is rendszerint ő varrta ki, ha a megrendelő úgy kívánta.
A mester igen sokat adott magára, s mélyen sértette önérzetét, ha egy-egy kuncsaft azzal nyitott be hozzá: – Ugye mester úr, meg tudná ezt javítani?
Egy ízben is javítanivalót hozott valamelyik vásártéri fiatalasszony, aki ezzel lépett be a műhelyajtón:
– Mondja, N. úr, meg tudná ezt énnekem reperálni?
– Én nem tudnám?! – kérdezte nem kis gőggel a mester, majd hozzátette: – Jó pénzért még kereszteletlen zsidó gyereket is tudok csinálni magának.
Mire a műhelyben varrogató N-né szelíd gúnnyal megjegyezte:
– Ugyan-ugyan, édes párom, mért vágsz úgy fel a kuncsaft előtt? Hiszen még magyart sem voltál képes nekem csinálni.
Az ipari és kereskedelmi élet anekdotáiból
