A táltosok világa az utóbbi időben errefelé is népszerű lett, találkozókat szerveznek, ahol megismerkedhetnek gyógyításukkal, itt-ott szó esik a bioenergiáról is, az ezotéria nehezen átlátható világáról. Napilapunkban olyan apró hirdetést is olvastam, hogy a bajba jutottakat megszabadítják az átoktól: oldást és kötést vállal a hirdető. Visszatértünk kuruzslókhoz, székelyesen a guruzsmásokhoz.
Meggyőződésem, hogy a jövendőmondók, oldók és kötők folyamatosan jelen voltak életünkben, csak nem beszéltünk róluk, nem hirdethették magukat. A bajba jutott ember kipróbálta nem mindennapi tudásukat, hozzájuk fordultak, ha évekig nem jelentkeztek a második világháború hadifoglyai, ha nem akarták elhinni, hogy 1944 vérzivatarába odalett a szerettük. A népi tudásban nemigen keveredett a táltos és a boszorkány alakja. A magyar boszorkányperekben van olyan adat is, hogy a szerencsétlen gyanúsított avval védekezett, hogy ő táltos, s nem boszorkány.
A táltoshittel hozható kapcsolatba a magyar népi díszítőművészet egyik jellegzetes motívuma, az életfa, a pásztorfaragványokon, népi textíliákon fedezhetjük fel ezt az archaikus motívumot. Az egyik mesekezdő formula is összefüggésbe hozható a magyar ősvallással, mitológiával.
A hatalmas fa megmászását Solymossy Sándor a sámán révülésével hozta kapcsolatba. A fába vágott lépcsőfokán az ég hét, illetve kilenc rétege elevenedik meg. Diószegi Vilmos a múlt század második felében szibériai kutatásaival teljesítette tudásunkat a sámánizmusról. Szerinte az égig érő fa megmászása a sámánok beavatási szertartásával rokonítható, a mese fiatal hősének: a szegény ember legkisebb fiának, avagy a királyfinak 7, illetve 9 vasbocskort kell elszakítani, hogy felérjen a fa tetejére, ez alatt az idő alatt tesz szert természetfeletti erejére, megismeri a világmindenséget, a mesék szelleme szerint a középső, a felső és az alvilágot.
Ez a mesemotívum ismeretlen az európai néphagyományban: néhány variánsa ismert a szerb, a horvát, a bunyevác, a román, a szlovák, a német anyagban. Ezekről viszont kimutatható, hogy a magyar hősmesékből kerültek a szomszédokhoz. Az égig érő fa történetét Vuk Karadžić is lejegyezte, 1870-ben közölte a Srpske narodne pripovetke című művében. 1840-ben Mihajlo Obradović fejedelemtől hallotta. A szerb hősmesében a főhősnek az elrabolt királylányért kell felmásznia a fára – hasonlóan, mint Balint Vujkov bunyevác szegénylegénynek –, hogy kiszabadítsa a királylányt a sárkány fogságából.
Az égig érő fa, az életfa – mivel olyan mesemotívum, mely kapcsolatba hozható az ősmagyar hitvilággal – kitüntetett figyelmet kapott a folklórkutatásban. Az alig tizennyolc éves Honti János 1928-as mesekatalógusában már külön típusként tartotta számon, tizenegy addig publikált szöveg alapján alkotta meg a mese vázlatát, ezt vették alapul az akkori európai népmese-katalógus elkészítésekor. A Honti-féle alapváltozaton a ma használatos népmese-katalógus nem sokat változtatott, az idesorolt magyar népmesék kiinduló motívuma.
A) A király égig érő fán lakó lányát ahhoz adja feleségül, ki a fára felmászik, és annak gyümölcséből eszik.
B) A felső világba jutott férfi a királykisasszony szolgálatába áll, annak lovainak segítségével szép ruhákhoz jut, melyekben a királykisasszonnyal háromszor találkozik, de a felismerés előtt mindig eltávozik.
C) A királykisasszony az ismeretlen lovagot a saját szolgálatában felismeri, és férjének választja.
A két világháború közötti időszakban kiteljesedő népmesegyűjtés, valamint a filológiai kutatások előrehaladtával Berze Nagy János katalógusában már összetettebb meseszerkezeteket mutat be 18 variáns alapján. 1984-ben Kovács Ágnes az Ethnographiában 47 hősmese alapján foglalkozik az Égigérőfa lehetséges típusképével, két jól elkülöníthető csoportba sorolja azokat, huszonöt mesében a főhős feleségül veszi Tündér Ilonát, de azt elrabolja a sárkány, a hős csak a táltos lova segítségével tudja visszaszerezni. A másik változatban viszont a főhősnek gyümölcsöt kell hozni a királynak, és a hős állat alakban legyőzi a boszorkány testen kívüli erejét. Kovács Ágnes tanulmányában arra is kitért, hogy az égig érő fa keretmese más hősmesékkel is előfordulhat, a varázs-, hazugság-, legendamesék motívuma is lehet. 1984-ben, amikor a tanulmány megjelent a Magyar Néprajzi Társaság folyóiratában, a szerző 118 olyan lejegyzett magyar népmeséről tudott, melyben megtalálható a világfa.
Vajdaság erre vonatkozó anyagát nem ismerte a szerző. Penavin Olga Jugoszláviai magyar népmesék c. művének második kiadása ugyanabban az évben jelent meg, mint az említett tanulmány. Ugyanezt megállapíthatjuk az 1988-as Dömötör Ákos-féle tündérmese-katalógusról, ezért is érdemel megkülönböztetett figyelmet Raffai Judit általunk sokat emlegetett Vajdasági magyar népmese-katalógusa, melyből kitűnik, mifelénk 6 változatban jegyezték le. Matijevics Lajos Márki Istvántól és Piukovics Istvántól a hetvenes években Ludason hallotta. Fodor Erzsébet zsablyai születésű, moholi illetőségű mesemondó írásban küldte el meséit Kalapis Zoltánnak a hetvenes évek közepén, mert a Magyar Szóban olvasta a Borbély Mihály életútjáról szóló tárcasorozatot. Szőcs Boldizsártól pedig én gyűjtöttem két változatban is a kilencvenes évek végén. Az első variánst ismeretségünk elején, a másodikat, az Égig érő cseresznyefát nem sokkal 2001-ben bekövetkezett halála előtt.
A vajdasági szövegek a tetejetlen fa sokféleségéről tanúskodnak. A Zomborban Bartha János által közölt szöveg az ostoba ördögökről szóló típusba sorolható. A cigány a sok gyermeke elől pokolba menekül, a legkisebb fia, a tizenegyedik, aki a történet kezdetén igencsak butácska, elhatározza, megkeresi az apját akár az égben, akár a pokolban van. Ezért mászik fel az égig érő fára, mert annak a hegye a mennyben, a gyökere a pokolban van. Hogy a fát megmássza, az apjától örökölt fejszével garádicsot vágott a fa törzsébe, azon ballagott a mennyországba.
Az egyik, Márki István, Fodor Erzsébet és Szőcs Boldizsár Égig érő cseresznyefája Kovács Ágnes meghatározása szerint az A típusba sorolható. A hősök azért indulnak útnak, hogy hozzanak a fa terméséből, az égig érő fa megmászása után a főhős kiszabadítja az abroncsba zárt tizenkét, illetve hétfejű lebilincselt sárkányt. Piukovics István meséjéből hiányzik ez a motívum. A mese további menetében Fodor Erzsébet és Piukovics István, Szőcs második meséjében is a vezérmotívum a boszorkány lovainak a megőrzése volt. Márki Istvánnál a folytatásban a lovag díszes ruhákban jelenik meg, és Cilike – nem Tündér Ilona – így látja meg a templomba menet.
Az utóbbinak a kerettörténete, az égig érő fa megmászása a legsikerültebb. A főhős azért vállalkozik a fa megmászására, hogy a királynak hozzon cseresznyét, és elnyerje a lánya kezét. A cseresznyefán rovátkákat vág fejszéjével, vasbocskorait az égbolt egy-egy rétegénél visszahajítja. Még két öregasszonnyal is találkozik, közülük az egyik a szél, a másik pedig a hold anyja. A fának nemcsak a törzse nagy, hanem a levelei és a termése is. A cseresznyét keresztfűrésszel vágja el, egy darabját dobja le a királynak. Lényeges a mese motívumának a megítélésében, hogy egy másik világ körvonalai rajzolódnak ki: „Akkora levelei voltak a cseresznyefának, hogy paloták voltak ráépítve.”
Szőcs Boldizsár két szövegében éppen hogy megemlíti a hatalmas fát. Jankó azért vállalkozik a megmérettetésre, mert így akar változtatni sorsán. A cseresznyefa megmászásának története a típus stabil összetételét tükrözi. Az ezredvégi mesemondó képzeletében a második világ is a mi falusi környezetünkhöz hasonlít, nem öregasszonnyal találkozik, hanem lánnyal, aki éppen kapálni ment, és azt is tudta, hogy a fa teteje csak egynapnyi járásra van. A Tündér Ilonkának cselédlánya van, az jelenti a szép legény megérkezését.
Az, hogy a főhős az alvilágban jár vagy a fa tetején, Szőcs Boldizsár szempontjából lényegtelen. Különösen vonatkozik ez az Égig érő fa címet viselő mesére. Ebben a szegénylegényen a jólelkű óriás segít, akinek vizet ad, és megmosdatja, aki cserébe útbaigazítja. A mese folyamán kétszer is segít Jankónak. A fa nőhet éppen az üveghegyen is, ahol a hatalmas fa levelein állatok legelnek, a patak partján, a kakaslábon forgó kastélyban raboskodik a hétfejű sárkány. Itt találkozik vele, kiszabadítja, az „hálából” elrabolja a királylányt, az alvilágba viszi, innen kell azután Jankónak kiszabadítania. Ebben az égig érő fában már nem a szokásos mesemotívumokat használja fel, hanem a történet a túlvilágra vitt királykisasszony megszabadításának a kalandjait beszéli. Boldizsár bácsi hőse az ezredvégen már bajlódik a sárkánnyal való viaskodással, iszogat vele, mint számtalan más meséjében, berúgatja a szörnyet, és levágja mind a hét fejét.
