A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet által szervezett rendezvény a kárpát-medencei magyarság különböző művészeti műhelyeinek, egyesületeinek nyújt bemutatkozási, kapcsolatépítési lehetőséget. Idén a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága, a Galéria-Múzeum Lendva, és a kolozsvári Barabás Miklós Céh képviselteti magát a Zentán, Topolyán és Magyarkanizsán bemutatásra kerülő kiállításon.
Toşa Szilágyi Katalin Kordogram-hangszer című, 2006-ban készült olajfestményével
A kiállításmegnyitót követően Toşa Szilágyi Katalin festőművésszel, a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem tanárával beszélgettünk.
Az itt kiállított képei a zeneművészethez kapcsolódnak, hangszereket ábrázolnak. A különböző művészeti ábrázolóközegek együttes jelenlétét, összekapcsolását multimedialitásnak nevezi az elmélet. Nem arról van szó, hogy szétválasztunk szervesen összetartozó tapasztalatokat, majd újbóli együttes feltűnésükkor saját erőltetett elméleti beosztásunkat fedezzük fel?
– Kérdésében sok dolgot elmondott. Egy kisgyermek, aki lehunyt szemmel hallgatja dajkája énekét, egyúttal már képeket is lát maga előtt. Az ember már a bölcsőben összekapcsolja a képet a hanggal. Később aztán, ahogy múlik az idő, hajlamosak vagyunk túlbonyolítani a dolgokat: szétválasztunk, kategorizálunk. A művészek egyik feladata az, hogy emlékeztessenek bennünket erre az eredeti egységre. Kép és hang egymást idézi fel. Amikor meglátunk egy festményt, hangemlékeket is hallhatunk. És fordítva: Schubert vagy Bach zenéje képeket idézhet fel bennünk.
Mióta foglalkozik ezzel a témával?
– Egyetemi tanulmányaim befejezése óta foglalkoztat komolyabban kép és hang találkozásának kutatása. Természetesen más témájú képeket is készítek, bár valamilyen módon azok is hangélményhez kötődnek. Amikor kimegyünk egy erdőbe vagy rétre, és hallgatjuk a madarak énekét, érezzük: a természetnek is megvan a maga zenéje. Egy tájkép éppen ezért nem csupán képi üzenet, hangélményeket is tükröz.
Mit gondol, mennyire hatékony a képzőművészeti alkotások verbális bemutatása? Az alkotások jelentése megadásának van-e helye a művészetben?
– Egy kép üzenetét előzetesen nem adhatjuk meg, a belemagyarázásnak nincsen helye. Egy műalkotásnak éppen az a szent rendeltetése, hogy elgondolkodtasson, hogy felkeltse a közönség érdeklődését, hogy egy kép nézője kérdéseket tegyen fel magának a képről. Helytelennek tartom, ha egy alkotó határokat von a műve köré avval, hogy megmondja, ezt és ezt kell jelentenie. Csak akkor tehet ilyet egy művész, ha a négy falnak dolgozik. A műalkotásoknak az a lényege, hogy a többi embernek egy olyan megfigyelést tükrözzön a világról, amit az átlagember másképpen lát, mint a művész. Én, mint alkotó, meglátok egy rózsadombot, valamiért megragadja a figyelmemet, és elmondok róla valamit. Azt azonban mégsem határozhatom meg, hogy a néző, ha ránéz a képemre, mit láthat benne, mire kell gondolnia.
Milyen volt elkészíteni ezeket a képeket? Az alkotómunka végeztével jó emléket hagytak maguk után?
– Ezek mind elég friss munkák, az elmúlt négy-öt év festményei. Én mindig nagyon szenvedek, amikor alkotok. Felvetődik bennem egy ötlet, egy téma, nagy vonalakban kialakul, hogy körülbelül milyen munkát szeretnék elkészíteni. Ám igen valószínű, hogy az elkészült kép nem pontosan olyan lesz, mint az agyban megtervezett – ahogyan én látom – álomszerű előkép. Időnként, és ez természetesen jó, a festmény jobban sikerül a tervezettnél. Mindezt rengeteg átgondolás, vázlat előzi meg… Képletesen szólva: szülöm a képeimet. Egyfajta alkotási szenvedésnek nevezném ezt. Mégis, amikor elkészül egy kép, bár ez a kifejezés nem pontos, hiszen egy kép – úgymond – soha sincs készen, mindig lehetne hozzátenni vagy elvenni belőle valamit, tehát ha kiállítható, jó érzés tölt el, hogy hátha megfelel a közönség elvárásainak.
Fontos egy alkotónak, hogy ki mit gondol a képeiről?
– Szerintem nagyon fontos. Akár pozitív, akár negatív visszajelzés éri a művészt, mindenképpen csak a javára válhat. Nagyon fontos, hogy mit kap vissza a nézőtől. Nem értek egyet azzal a véleménnyel, hogy egy művész a saját kedvtelésére, a négy falnak dolgozzon. Nem csak a művésznek, minden embernek megvan a maga küldetése a földön. Ahogy Önnek most az, hogy interjút készít velem, én pedig elhoztam ide néhány képemet. A művésznek nem az a küldetése, hogy a saját munkájával megelégedve azt mondja magában: „Nahát, ez milyen jól sikerült!”, hanem mutassa meg másoknak is azt, amit elkészített. Ha egyetlen embernek boldogságot szerzett az alkotásával, már nem dolgozott hiába.
Mik a jövőbeni tervei?
– Az oktatói munkám eléggé lefoglal, magamtól kell az időt lopnom, hogy alkotómunkára is jusson. Hozzáfogtam egy sorozat megfestéséhez, mely folytatja kép és zene, kép és hangszer kapcsolatának a kutatását, viszont újításokat is tartalmaz. Azt tervezem, hogy közelítek a figurális megformálási mód felé, úgy, hogy az eddigi fő irányvonal megmaradjon. Nyilvánvaló: mint az összes művész, úgy én is megpróbálok minden hangot leütni a zongorámon. Az itt, Zentán bemutatott festmények többsége lírai-absztrakt hangulatú. A jövőben szeretném még jobban aláhúzni a formát, és megfigyelni, hogy így milyen üzenetet lehet a képből kiolvasni.
Ma a különböző audiovizuális berendezések nagy súllyal vannak jelen az életünkben. Hogyan befolyásolják ezek az eszközök a szintén vizuális ingereket feldolgozó képzőművészetet? Másrészt: hogyan hat mindez a képzőművészet közönségére?
– Talán azzal kezdeném, hogy nem csak a ma embere kötődik szorosan a képi világhoz, a vizuális információ kézzelfogható bizonyítékához. Gondoljunk csak bele: az olvasók már negyven-ötven évvel ezelőtt is szívesebben vásárolták meg a képekkel illusztrált könyveket. Ma a túlzások korát éljük, mindenfelől a képi anyag halmoz el bennünket… Ez kihívás nem csak az átlagembereknek, a művészek számára is. A művész az, aki egyfajta szűrést tud végezni, hogy az átlagemberek is képesek legyenek a képi információk közül kizárólag a lényegesre összpontosítani, hogy csak az arra érdemes dolgot nézzék és értelmezzék, a giccset pedig tegyék félre. A giccs csak a becsapás, az átverés eszköze, egyéb célja nincs.
Bemutatná az egyik képét?
– Nem szívesen választanék közülük: mindegyik a sajátom, mindegyiket nagyon szeretem, nem tudnék kiemelni egyet sem. Azonban, ha lehet így fogalmazni, elkótyavetyélem a képeimet. Ha kérik, ajándékba adom őket a barátaimnak, vagy csupán szimbolikus összeget kérek cserébe. Tudom, ez némiképp ellentmondás: a festmények a gyermekeim, de azzal is tisztában vagyok, hogy, ha valakinek megtetszik az egyik képem, és hazaviszi, akkor azért teszi ezt, mert valamiért szereti.
Egy kép akkor él, akkor létezik, ha valaki nézi.
– Pontosan. Ezért mondtam, hogy nem a négy falnak kell festeni… Alkotóként arra törekszem, hogy a képeim művészi értéke magas legyen, miközben ettől teljesen különválasztom az árban kifejezett értéket, mert egy kép ára – ahogyan én látom – egyáltalán nem befolyásolja a művészi értékét. De az is lehet, hogy tévedek. Egy másik művész minderről talán mást gondol.
A tárlat jelenleg a topolyai Art Galleryben, augusztusban pedig a magyarkanizsai Dobó Tihamér Képtárban tekinthető meg.
