Egy szív: fél szárny. Most már repülhetsz.
(Illyés Gyula)
Amikor Önök ezt olvassák, én éppen lakodalomba készülődöm. Sőt, már lehet, hogy ott is vagyok. Még sőtebb, akár már haza is mentem. Attól függően, mikor veszik kezükbe az újságot.
Nem sok esküvőn voltam életemben. A legtöbbet halálra untam. Mit érdekel engem, hogy két ember aláír egy papírt, hogy mostantól csak egymással lesznek, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Az azt követő mulatozás meg pláne mit érdekel. Volt azonban egy esküvő, amely mégis emlékezetes maradt. A legjobb barátnőm ment férjhez, szinte napra pontosan négy évvel ezelőtt. És én voltam a tanúja. Abban a pillanatban, amikor elkezdtem öltöztetni a menyasszonyt, elkapott ennek az egész ünneplésnek a hangulata. Hiába kezdődött már reggel a hercehurca, smink, autódísz, felöltözés, magas sarkúban visszafutás az ottfelejtett fülbevalóért, türelmetlen várakozás a páromra meg ilyenek, ezeket nem vettem komolyan. De amint kizavartam mindenkit a szobából, és elkezdtem rá feladogatni a különböző ruhadarabokat, úgymint fűző, abroncsos alsó, rendes alsó, felső, uszály stb., szóval amint ezt elkezdtem, egyszerre csak éreztem az egész fontosságát. És az összes köszöntés, a vőfély felvezetései, a koccintások csak erősítették ezt. A csokorért nem ugrottam, a lakodalomban viszont magamat is megleptem. Aki ismer, tudja, hogy nem szeretek mulatozni, mármint pont a lakodalmas zenét nem szeretem. De azon az estén, először csak kötelességből, aztán már jókedvből, annyit táncoltam, mint egész életemben összesen. Szóval, kicsit beláttam, hogy van szórakoztató elem is a lagzikban. És annak ellenére, hogy nem hiszek a házasságban, nem hiszek abban, hogy két ember örökké tudja szeretni és tisztelni egymást, Hollywoodon szocializált lelkem mindig arra vár, hogy valaki bizonyítsa, nincs igazam, és ez megvalósítható.
A szórakoztató elemek viszont azért vannak, hogy a vendégsereg jól érezze magát, és éppen ezt emelte ki a Szegedi Szabadtéri Játékok idei második előadása, a Hegyen-völgyön lakodalom. Amikor a Dóm előtti színpadon megjelent több mint száz népviseletes gyerek, és elkezdte „utánozni” a felnőtt lakodalmakat, az egyrészt nagyon megható volt, másrészt nagyon vicces, harmadrészt pedig nagyon szép volt. Ki gondolta volna, hogy azok a pici lábak ekkora zajt tudnak csapni… Végül háromszáz táncos mulatott egyszerre, és csapott hetedhét országra szóló ünneplést. A hagyományos magyar koreográfiák mellett szlovák, román, horvát és szerb népi elemeket is megjelentek az előadásban, valamint a Kárpát-medence népeinek esküvőhöz kapcsolódó szokásait és táncait is bemutatták a monumentális előadásban. Ahhoz, hogy a táncok gyönyörűek, a táncosok pedig ügyesek voltak, kétség sem fér. A produkciókat összekötő szövegekkel azonban több problémám is volt. Az egyes elemek közé fűzött erőltetett jópofaságok a legtöbbször inkább idegesítőek, mint feszültségoldóak voltak.
A „prózai szerepeket” játszó két színész sem mindig tudott magával mit kezdeni. Csuja Imréhez például nagyon illett a vőfélyszerep, kár viszont, hogy Novák Péter nem bírt magával, és násznagyként minden jó szöveget lenyúlt. Ha most az egyszer kicsit háttérbe szorította volna az egóját, a szerepre is több ideje jutott volna. Nem volt ezzel nagy gond, csak így két vőfélyt kaptunk. Pontosabban egy segédet (Csuja) és egy műsorvezetetőt (Novák). Ez utóbbi időnként úgy hatott, mintha egy falunapon konferálná fel a különböző szereplőket. Kreativitása kimerült abban, hogy összekeverve a szerb és a horvát táncosokat, világbékét hirdetett. Ha kicsit kikapcsoltuk őt, akkor viszont maradt időnk élvezni Herczku Ágnes énekmondását, a zenészek csodálatos játékát, a színkavalkádot, és hömpölygő táncostömeget a színpadon. És ez az éjszakai hideg ellenére is melegített.
Novák Ferenc rendező-koreográfus hosszú éveken át dolgozott nyaranta Szegeden, ő volt a Szegedi Nemzetközi Néptáncfesztivál művészeti vezetője. Először 1972-ben rendezett előadást a Dóm téren. A Szegedi Szabadtéri Játékokon ez volt az első dramatizált néptánc produkció, amelyet a következő években még több másik követett, kereken negyven évvel később, konkrétan ez.
Nincs sok szórakozás abban, ha valaki egy lakodalmat csak távolról figyel, és sehogyan sem tud bekapcsolódni a mulatozásba. Képzeljük csak el, hogy meghívnak minket valahova, de azzal a feltétellel, hogy nem ehetünk, nem ihatunk, nem táncolhatunk, és nem beszélgethetünk. Ki akar ilyenben részt venni? De ha nem a részeg rokonság rángatózását kell néznünk, hanem egy profi táncprodukciót, akkor talán mégis megéri. Most, Szegeden, megérte.
