A szerző igyekezett minél több forrást felkutatni, beszélgetett a még élő túlélőkkel, szemtanúkkal, sőt leszármazottakkal is. Nem a bori munkaszolgálat monográfiáját írta meg, hanem a történet egyes részleteinek teljességre törekvő feldolgozásait olvashatjuk.
Dr. Csapody Tamás jelenleg a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete Bioetikai Részlegének egyetemi adjunktusa, 2000 óta a politikatudományok kandidátusa, értekezésének címe: Katonai szolgálatmegtagadás itthon és külföldön, különös tekintettel a kelet-európai régió országaira. A Bori munkaszolgálatosok című könyve hétévi kutatómunka eredménye.
A bori, egykor francia kézben lévő bányák Párizs német megszállása után német kézbe kerültek. A bányákban rezet, nikkelt, ónt, ólmot, aranyat és ezüstöt termeltek ki, ezek adták a német hadigazdaság összes ércszükségletének ötven százalékát. 1941-től Borban és környékén lágereket állítottak fel, ezeket általában német és osztrák városokról, tartományokról vagy az első fogvatartottakról nevezték el. 1944 őszéig mintegy 30000–80 000 kényszermunkást foglalkozattak a területen. A munkaszolgálatosok a bányákban dolgoztak vagy vasutak építésében vettek részt. A táborokban jugoszlávok (bosnyákok, horvátok, magyarok, szerbek, szlovénok, zsidók), elfogott partizánok, csehek, franciák, lengyelek, románok, olaszok dolgoztak. Magyarok 1943 júliusában érkeztek a Bortól 18 kilométerre lévő Berlin-táborba. A mintegy 3000 fő 93 százaléka zsidó volt, rajtuk kívül az antimilitarista kisegyházak képviselői, Jehova Tanúi, szombatisták és nazarénusok is jelen voltak, ők alkották az ún. ,,szektás” századot.
A magyar munkaszolgálatosok magyar katonai felügyelet mellett dolgoztak a felszíni művelés alatt álló bányákban és a bányaművelés különböző területein, vagy a vasútépítéssel összefüggő munkakörökben. 1944 májusában újabb transzport érkezett Borba 3000 fővel, akiket a vasútépítésre osztottak be, ekkor került ide Radnóti Miklós is. 1944 augusztusára megváltozott a hadihelyzet, a szovjet csapatok megállíthatatlanul közeledtek Jugoszlávia felé, a németek pedig szervezett visszavonulást rendeltek el. A magyar munkaszolgálatosok két lépcsőben hagyták el a lágereket, az elsőben mintegy 3600 fő indult el szeptember 17-én. A második lépcső szeptember 29-én indult útra, ezt a csoportot menetelésük második napján felszabadították a partizánok, egyesek beálltak a partizánok közé, de a többség hazaindult, és Arad vagy Temesvár érintésével legtöbbjük haza is ért. Az igazi megpróbáltatások az első lépcsőben elindultakra vártak, akik közül sokakat kivégeztek, míg végül november 7-én és 9-én elérték Mosonmagyaróvárt, majd később átadták őket németeknek, akik a burgenlandi Zurndorfban bevagonírozták őket, és különböző táborokba (Buchenwald, Bergen-Belsen, Dachau) vitték.
A könyv első fejezete az Orvosok és orvoslás Borban címet viseli. A munkaszolgálatosok többsége a fizikai munkához nem volt hozzászokva, és a rossz ivóvíz, a szennyezett levegő, a tetvekkel és férgekkel fertőzött környezet gyorsan tönkretette szervezetüket, ehhez társult még, hogy védőfelszerelés nélkül voltak kénytelenek dolgozni, az akár –32º C fagyban. A munkabalesetek mindennaposak voltak, és egészségügyi állapotuk is gyorsan romlott. A lágerekbe került munkaszolgálatosok között sokan voltak olyanok, akik orvosi, gyógyszerészi, fogorvosi vagy állatorvosi tanulmányokat folytattak, voltak, akik már praktizáltak, de olyanok is teljesítettek orvosi szolgálatot, akiknek semmilyen orvosi előtanulmánya vagy tapasztalatuk nem volt. Az orvosok a többi munkaszolgálatossal megegyező státuszban voltak, elöljáróik a katonai rendfokozattal rendelkező katonaorvosok, vagy a táborparancsnok, esetleg a katonaorvos által helyettesnek kinevezett munkaszolgálatos orvos. A katonai keret különbözőképpen reagált a munkaszolgálatosok egészségügyi problémáira, az időtől és az altábortól függően. A szerző sorba veszi a táborokban és altáborokban orvosi szolgálatot teljesítő munkaszolgálatosokat, és foglalkozik az orvosok háború utáni sorsával is, ugyanis közülük sokan orvosként dolgoztak 1945 utáni új hazájukban is.
A mű második fejezete Justus Pál sorsát taglalja. Az 1905-ben született, volt szociáldemokrata politikust 1944-ben vitték Borba, ahol a Bregenz-táborba került. A tábor lakóitól elvették a cipőjüket, és helyette fapapucsban voltak kénytelenek járni, valamint a táborba érkezésüket követően sárga csillagot festettek a felső ruhájukra. A munkaszolgálatosok a vasúti nyomvonalat építették. Justus Pált szeptember 29-én, a második lépcsőben indították útnak. Miután a partizánok felszabadították, Temesvárra került, ahol a Szabad Szó nevű napilapnál dolgozott, majd decemberben jelentkezett a szegedi szovjet városparancsnokságon, 1945 februárjában pedig Budapestre érkezett. 1949-ben Jugoszláviának történő kémtevékenység vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1956-ban rehabilitálták.
A harmadik fejezet Marányi Edével foglalkozik, aki 1943 végén vette át a parancsnokságot a magyarországi munkaszolgálatosok felett. Alezredesi rangban verésekre, kínzásokra, kivégzésekre adott parancsot. Marányi 1944. szeptember 29-e és október 3-a között hagyta el Bort, Budapestre ment, majd külföldre távozott, ahol álnéven élt. Soha nem került fel a háborús bűnösök listájára, 1985-ben mint tisztes öregúr, Fehér Antalként halt meg végelgyengülésben, a németországi Riedernben.
A következő terjedelmesebb fejezet a bori menet dunántúli gyaloglását írja le, kezdve onnan, hogy október elején a menet elérte Újvidéket, ahonnan Radnóti utolsó levelét küldte. 1944. október 7-én éjszaka a németek 700–1000 zsidó munkaszolgálatost végeztek ki a cservenkai téglagyárban. Útjukat tovább folytatva elérték Mohácsot, majd hosszabb időt töltöttek Szentkirályszabadján, innen tovább meneteletek Tarjánpusztára, Écsre, Győrbe. 1944. november 6-án a menet elérte Abdát. Számos közvetlen és közvetett szemtanú állítása alapján itt magyar és német katonák huszonkét embert öltek meg, köztük Radnóti Miklóst is, a kivégzettek száma egyes források szerint meghaladta a hatvan főt. A menet Mosonmagyaróvár érintésével november 8-a és 11-e között érte el a magyar határt, a zurndorfi (Zurány) vasútállomáson vagonokba rakták őket, és innen közvetlenül a sachsenhauseni vagy a flossenbürgi koncentrációs táborba kerültek. A Borból elindult körülbelül 3600 munkaszolgálatos közül csupán 600 fő élte túl a háborút.
Az ötödik fejezet A bori keret felelősségre vonása címet viseli. Külön rész foglalkozik a dunántúli szakasz kísérőivel és későbbi sorsukkal, a nyomozással, a népbírósági perekkel, és külön kitér egyes, névről is ismert tisztre, illetve beosztottra, külön figyelmet szentelve Tálas Andrásnak, akit sokáig Radnóti kivégzési parancsának kiadásával vádoltak, és 1947. február 27-én kivégeztek.
A könyv utolsó fejezete az abdai exhumálással foglalkozik. Az exhumálást 1946 nyarán végezték el, amelynek során huszonkét kivégzett munkaszolgálatos tömegsírját tárták fel, köztük Radnóti Miklósét. Az exhumáltak közül négy személy biztosan bori munkaszolgálatos volt. Az exhumáltak egy részének tetemeit a győri izraelita temetőben helyezték végső nyugalomba 1946. június 25-én, Radnóti sírja a budapesti Kerepesi úti, míg további nyolc személyé a Kozma utcai köztemetőben található. A fejezet második fele Radnóti Miklóssal foglalkozik, ugyanis agnoszkálása nem történt meg, személyazonosságának bizonyítékaként csak két aranyfog és a holttest mellett megtalált Bori notesz szolgált.
A mű végén 46 fényképet láthatunk, majd egy igen bő irodalomjegyzéket, illetve megismerhetjük a szerző témával kapcsolatos publikációit, folyóiratokban, tanulmánykötetekben, valamint napi- és hetilapokban.
A műben található térképvázlatokat Nagy Béla térképész készítette.
