Pedagógiai eszmefuttatások jelennek meg e cím alatt mellékletünkben, az Üveggolyóban, s én hétről hétre nagy kedvvel böngészgetem az iskoláról szóló szövegeket. Megesett, hogy én is nekiláttam valamely élményem közhírré tételéhez, ám a kezdeti nekibuzdulást soha nem követte igazi tett. Írni írtam ugyan, de mindig valami mást.
Ahogy ez esetben is.
A nagyszünet a diák behatárolt, ám mégis kedves szabadsága. Leginkább öt perccel hosszabb, mint a szünetek, de ez az öt perc örökkévalóság tud lenni! Diákkoromban rúgtuk a labdát az Árvay iskola salakos udvarán, olyanok lettünk a nagy csata végén, mint az ördögök. Csöngőszóra sorakoztunk az udvari pumpás kút előtt, vagy öten mosdottunk egyszerre, és pillanatok alatt ragyogott a képünk, loholhattunk az órára. Tanulás közben aztán a sétáló pedagógus gyakran figyelmeztette a fiútársadalom nagy részét, a füled mögött is mosakodj, hékás!
Tanárkoromban félelmetesen kezdődött az első nagyszünet. A zentai Emlékiskolában léptem először diákok elé, s behajóztatásomat követően, miután az igazgató betette maga mögött a tanári szoba ajtaját, elém állt Tripolsky Erzsébet kolléganőm:
– Pista, magának lyukasórája van ma a nagyszünet előtt.
– Lyukas bizony.
– Pompás! Maga főzi meg a kávét.
– Kávét? Én?
– Hát ki más?
– De én nem tudok kávét főzni!
– Akkor tanulja meg!
– Kitől?
Karon ragadott az én drága kolléganőm, bevezetett a tanári könyvtárba. Ez egy kis szobácska volt a tanári mellett.
– Itt a rezsó. Itt a kávé!
– De hát ez három tízdekás zacskó!
– Huszonhat csésze kávé készül. Ha maga is iszik, akkor huszonhét.
– Én nem iszom – ejtettem ki a számon bizonytalanul.
– Az nem baj. Attól még maga főzi minekünk a nagyszüneti adagot.
Végül csak megjegyeztem, hogy huszonhét csésze vizet tegyek a zománcozott kancsóba, mert az volt a közös dzsezvánk, ugyanannyi csapott kiskanál cukrot, végül, amikor éppen forrni kezdene a víz, látom majd, mert föl-fölbuggyan, vegyem le a kancsót a rezsóról, mérjek bele huszonhét púpozott kiskanál kávét. Tegyem vissza az edényt a tűzre, de helyén legyen a szemem és az agyam, mert emelkedni kezd majd, aztán, ha nem kapom le idejében, kifut az egész! Ha minden jól ment, akkor a kávéfölt rakjam szét a findzsákba, vigyázzak, mindenkinek jusson ám belőle! Utána már csak a szétöntés következik.
Ment minden a maga útján, izzadtam azon a lyukasórán, de nem hoztam szégyent a férfitársadalomra! A nagyszünetben sorjáztak befelé a pedagógusok, leült mindenki a megszokott helyére, én meg lapítottam a sarokban.
– Jó erős kávét főzött, Pista! – dicsérgettek a hölgyek.
Már el is bíztam volna magam, amikor Erzsike kereste a maradék kávét. Öt-hat kanál kávénak meg kell maradnia, hangoztatta.
– Elég sem lett – szaladt ki ijedtemben a számon.
– Hogyhogy? – vonta szigorúra szemöldökét a szerbtanárnő.
– Huszonhárom púpozott kanállal volt a három zacskóban.
– Mindössze?
– A huszonharmadik már csapottra sikeredett…
– Menjen, maga tehetségtelen! – dorgált Erzsike.
Nem tudom, milyen pofát vághattam, de akkora kacagássá lett a nagyszünet vége, hogy a terem ablaka kivágódott, és egyenest az éghez csapódott.
És most itt van a legnagyobb szünet. Nem tölti meg a gyerekzsivaj, nincs a tanári szoba tereferéje, és nem jelzi a végét csöngőszó. De talán mégis. Néha tanítani szoktam álmomban, olyankor az Emlékiskola katedráján állok, egy ötödik bé osztályban nézek szembe nebulóimmal. Tiszta égről leragyogó csillagok.
