Bizony, hogy férfi kell. És nem csak nekem. Mindazoknak, akik a Jekyll & Hyde-ot nézték, nézték volna Szegeden. Hogy a férfi helyett mit kaptunk, arról később.
Ahogy arról is, hogyan lehet teljesen megsemmisíteni egy ígéretes darabot. Pedig az elején azt gondoltuk: még minden lehet, és semmi sem. A Molnár László által rendezett musical leginkább ez a semmi volt. És ahogy Samuel Beckett is mondta: csak úgy beszélhetsz a semmiről, ha valaminek tekinted, így most én is írok erről az előadásról.
Sokan meglepődtek azon, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok idei évada musicallel indult. Ugyanezen sokak szerint ez rendkívüli és formabontó. Szerintem teljesen nyugodtan lehet bármilyen évadot musicallel indítani, de akkor annak olyannak kell lennie, hogy robbanjon, és üssön akkorát, hogy elálljon a lélegzetem. Legyen látványos, legyen olyan, hogy táncra perdüljek, akarjak csak énekkel kommunikálni, akarjak visszajönni, nézzem meg a videókat az interneten, vegyem meg az albumot, meséljem mindenkinek, hogy mekkora élményt jelentett... A lényeg, hogy ne azt váltsa ki belőlem, mint amit ez az előadás kiváltott: már nem tudtam, melyik oldalról támasszam a fejem, és mekkorákat ásítsak, hogy ne aludjak el, pedig nem is voltam álmos. Az első felvonás másfél órája olyan volt, mintha nagyon lassan hideg vizet csepegtettek volna a homlokomra, amíg péppé nem ment az agyam, én hülye pedig önként mentem a kínpadra. A mellettem ülő kolléga megjegyezte, hogy ha egyszer zenés darabot írna, biztosan az elejére tenné a pörgős számokat, hogy a közönség mindjárt beleélje magát, és ne akarja mindjárt felvágni az ereit. Lehet, hogy neki van igaza. De az is lehet, hogy itt másról van szó. Ez a darab világszerte sikereket ért el, több díjat is kapott, a Szegeden látott produkciót viszont a Broadwayen már a felénél otthagyták volna a legtöbben. Sőt, a kritika még előadás közben megölte volna a rendezőt. Tapsot, vastapsot viszont semmiképpen sem kapott volna.
Lássuk, miről is lenne itt szó: Az 1800-as évek végén egy angol orvos, Henry Jekyll az elmebetegség gyógymódját kutatva kifejleszt egy szérumot, amellyel elválasztható az emberben rejlő jó a rossztól. Mivel azonban nem kap engedélyt arra, hogy élő emberen próbálja ki a szert, saját magának adja be. A drog hatására valóban meghasonlik önmagával, és tisztességes, doktor-énje mellé kap egy brutális, igazságtevő gonosz-ént is. Az élet persze nem ennyire fekete-fehér, a Szegedi Szabadtérin látott előadás viszont igen. Az eredeti darab szerint a lényeg az lenne, hogy a jóban is meglássuk a rosszat, és a rosszban is a jót, azaz hogy a köztiszteletnek örvendő doktorral sem lehet fenékig tejfel az élet, mert ő nem csak gyógyítani akar, hanem hírnevet is, megbecsülést, elismerést, és ebbéli hiúsága miatt veszi be a szérumot. És a gyilkos sem csupán brutalitásból öli meg áldozatait, hanem igazságot szolgáltat, és küzdelmében szerethetővé válik. Ez a szint viszont eltűnik Molnár László rendezésében és játékában. A Molnár-féle értelmezés jobban hasonlít Disney-mesére, mint horror musicalre. A jónak nem lehetnek foltjai, a rossznak pedig még csak pozitív pillanatokra sincs joga.
Mivel Molnár László nem csak a rendezést, hanem a főszerepet is vállalta ebben az előadásban, ismét őt kell elővennem, amikor azt a bizonyos férfit hiányolom. Nem tudom, hogy melyik épeszű nő szeretne magának olyan puhapöcs férjet, mint amilyennek ő Jekyllt játssza, az a színtiszta gonoszság pedig, amely Hyde-ot jellemzi, nem állna meg néhány válogatott gyilkosságnál, tömegpusztítást végezne Londonban. Amikor azt mondom, hogy nekem férfi kell, akkor a magaméi mellett egyszerre fejezem ki az ártatlan Emma és a bűnös Lucy vágyait is. A XIX. század minden nőjének szüksége volt egy erőskezű férfira, aki elintézi helyette az ügyeket, aki mellett biztonságban érezheti magát, aki mellett kiteljesedhet. És ebben nem különbözött egymástól az úrilány és a prostituált. De hogy éppen ebben a vérszegény Jekyllben találják meg mindketten ideáljukat, az érthetetlen. Molnár már évek óta játssza ezt a szerepet, ezért igazán megdöbbentő, hogy úgy tűnik, nem tud mit kezdeni a Jekyll és Hyde közötti átmenettel. Abban az előadásban, amelyet én láttam, az első átalakuláskor konkrétan olyan viccesen rángott, hogy a nézők egy része hangosan felkacagott. Azt hittem, a későbbi játék ezt feledteti velem, de nem, ez az amatőrségre hajazó, egyáltalán nem szándékosan kezdetleges mozgás egész végig megmaradt. Igaz, csak akkor jött elő, amikor Jekyllből Hyde lett.
Az egyik leglátványosabb elem az kellene, hogy legyen, amikor Hyde megöli a pedofil püspököt. Ezzel a jelenettel zárul az első felvonás, és a valószínűsíthető rendezői szándék az lenne, hogy a közönség türelmetlenül várja a folytatást, ez a terv azonban elbukik. A meglepőnek és ijesztőnek szánt jelenet nem kelt nagyobb hatást, mint ha egy gyufát dobtak volna el. A tűz pillanatok alatt kialszik, a püspök túl gyorsan leheli ki lelkét. A Szabadtéri közönsége látott már ennél sokkal brutálisabb kivégzést is sokkal ártatlanabb darabban. A másik igazán vicces jelenetig az előadás végéig kell várni: az ártatlan menyasszony minden dilemma vagy gondolkodás nélkül öli meg szerelmét, pontosabban azt, aki még maradt belőle.
Kentaur díszlete a megszokottnál kevésbé látványos, a díszletre vetített különböző hátterek viszont életet visznek az előadásba, igaz, éppen ezek miatt fél órával később kezdődhetett csak az előadás, mert a nyári napnak sehogy sem akart vége lenni. Teljesen elfogadható módon a színekkel is játszanak, ez azonban néha már zavaró szájbarágásba csap át. Mert míg a jó Jekyllt a fehér ing és a hátrakötött haj jellemzi, addig a gonosz Hyde-ot a csapzottság és a fekete kabát. Ennyi szimbolika még belefér. Az is elfogadható, hogy a mesehercegnő-szerű Emma (Tunyogi Bernadett) csak pasztellszíneket hord. Az azonban már sok, hogy ahányszor Lucy (Janza Kata) színre lép, minden átcsap vörösbe. Értem én, hogy prostituált és szenvedély és vágy és bűn, de ez már akkor is sok.
Mindezek ellenére még mindig lehetne jó a produkció. A rendezés azonban nem kap a felkínált mentőöv után. A szépen mesélt történet megmenthetné a bukástól, de itt a prózai részek csak epizódok, mert azt mégsem lehet, hogy két és fél órát végig énekeljenek a színészek. És ebben az egészben valahol valamikor a zene, a dallamok szépsége is elveszik. Ezzel együtt pedig az értelmezés lehetősége is. Ez az igazán kár.
A színházban az a szép, hogy egyszerre megismételhetetlen és örök. Estéről estére más egy-egy előadás. Akkor is, ha a színészek ugyanúgy akarják játszani. Más a közönség, más lehet a színészek kedve, történhetett valami, ami miatt máshogy élik át a szerepüket, történhetett valami, ami miatt mindenki (néző és játszó) máshogy éli át az előadást. És más egy előadás, ha a színész szereti a közönséget, vagy ha csak muszájból játszik, mert most éppen nem volt más darab. Nehéz eldönteni, hogy egy adott kívánalomrendszer-e a hülye, vagy a színész tehetségtelen. Persze nem mindig az egyén a hibás, látni kell a környezet sekélyességét is. Színházba járni, a színházat szépnek, ugyanakkor szórakoztatónak, vagy szórakoztatónak, ugyanakkor színvonalasnak tartani nem könnyű, elismerem; ritkán találkozunk a tökéletes kombinációval, de nem lehetetlen. A finnyásság, Esterházy Péter szerint, viszonylagos, tehát arány kérdése, azaz luxus: van, hogy megengedheti magának az ember, van, hogy nem. Színházba járni is luxus. Élvezni egy előadást szintén luxus. Ennyire elbaltázni egy jónak ígérkező nyári estét, megengedhetetlen és szemérmetlen luxus.
