Hangya fekete sapkában, fenyőfamintás pulóverben és koszos, foltozott farmernadrágban ült egy sámlin a tűzhely mellett, a konyhában. Jobb kezében cigarettát tartott, a kékeslila füstfodrok imbolyogva emelkedtek a mennyezet felé.
A tűzhely öntöttvas főzőlapján egy piros, fehér pettyes fazékon idegesen remegett a vízpárától a fedő. Hangya olykor a nadrágja zsebébe nyúlt – ilyenkor a szája szegletébe biggyesztette a cigarettát –, előhúzta a mobiltelefonját, és megnézte rajta, hogy mennyi az idő.
Aztán hirtelen felpattant, kiment az udvarra, és elkezdett idegesen fel-alá járkálni a konyhaajtó és az utcai kapu között. Az alacsony, lécekből összetákolt, dróthálós kapu felett néha kikémlelt az utcára. Az eget sűrű, szürke felhőtakaró borította, mögötte a nap állását sejteni sem lehetett. Hangya most éppen hátat fordított az utcának, távolodott a kaputól.
– Itt vagyok, megérkeztem – kiáltott ütött-kopott kerékpárjáról leszállva egy kék munkásruhát viselő, borostás arcú férfi.
Hangya, amint a hangot meghallotta, hátrafordult. A kék ruhás férfi kinyitotta a kapuajtót, betolta, majd a ház oldalfalához támasztotta a kerékpárját, és Hangya felé indult. Hangya ismét előkotorta a mobiltelefonját, és gondterhelt arccal hol a készüléket, hol a közeledő férfit nézte.
– Nem ezt beszéltük meg. Késtél – szólt keményen Hangya, s rosszallólag megcsóválta a fejét. Kezébe vette a sapkáját, a szegélyét le- majd gyorsan ismét felhajtotta, végül újra feltette.
– Összetalálkoztam valakivel útközben. Sajnálom – mondta a férfi.
– A fő, hogy itt vagy – mondta Hangya. – Gyere, Tomesz, ne vesztegessük tovább az időt! – tette hozzá.
Egy pillanatra egymásra néztek: Tomesz zavartan lesütötte a szemét, odábbrúgott egy apró kavicsot. Amikor felemelte a tekintetét, Hangya az udvarban beljebb álló épületek felé bökött a fejével, és elindult. A nyomában Tomesz.
– Szép a pulóvered, Hangya – mondta Tomesz. – Még nem láttam rajtad.
– Fenyőfamintás. Ajándékba kaptam – mondta Hangya. Kissé lágyabb hangon hozzátette: – Jó puha.
Hangya és Tomesz az istálló előtt állt meg. Az épület faláról jókora darabokon levált a fehérre meszelt tapasztás. Szalmaszálak meredeztek elő belőle, imitt-amott látni lehetett a vályogtéglákat. A fal teteje és a tető kiálló gerendái között elhagyott, üres madárfészek. A vörös tetőcserepekre, mintha mindenfelé zöldes szemölcsök lepnék el, mohacsomók tapadtak.
– Elővezetem – mondta Hangya. – Te várj meg itt – adta ki az utasítást, majd bement az épületbe.
Odakintről Tomesz csak az istállót megtöltő feneketlen sötétséget látta. Hamarosan egy megvillanó szempárt vett észre, szemöldökét felhúzta, hátrált fél lépést. Néhány pillanat múlva egy tarka, fehér-barna kisborjút kötélen vezetve előjött Hangya.
– Most pedig megfogod, én pedig előállok a kombival – mondta.
Hangya az istálló mellett sarkig kitárta a garázs nagy, fémpántokkal megerősített deszkaajtaját. Tomesz félszegen álldogállt, szabad bal kezével pedig valamiért – talán zavarában – a zsebeit tapogatta. Felzúgott a motor, egy barna Wartburg kombival előállt Hangya. Kiszállt, felnyitotta a kombi csomagtartójának ajtaját.
– Ide fogjuk betenni – mondta.
A borjú lábait összekötözték, beemelték a kombiba. Hangya előrement, kinyitotta az utcai kaput, majd gyorsan visszaült a kormány mögé. Tomesz is beszállt. A kombi durrogva-pöfékelve az utcára fordult.
– Én kinyitottam, te becsukhatnád – szólt Hangya, és várakozva nézett Tomeszra.
Tomesz bereteszelte a nagykaput. Alig hogy beült, Hangya gázt adott, és elindultak.
Nagy, kavargó szürke porfelhőt húzott maga után a Wartburg a hepehupás dűlőúton. Az út menti vékony akácfák néhány másodpercre eltűntek a porfüggöny mögött. Egy kukoricaföldről seregélyek riadtak fel a tovahaladó jármű zajától. Odabenn a kombiban Tomesz időnként hátrafordult, és a borjúra pillantott. Az állat lábai meg-megremegtek az út egyenetlenségétől.
– Te Hangya, nem lesz ennek baja? – kérdezte.
– Miért lenne? – nézett Tomeszra Hangya, majd egy cigarettát húzott elő.
– Nem tudom, csak úgy kérdeztem – mondta Tomesz.
Rövid hallgatás után ismét Tomesz szólalt meg.
– Hangya, szeretnék tőled kérdezni valamit. Biztosan jól érzed magad? Nem vagy talán beteg?
– Méghogy beteg! – emelte fel a hangját Hangya. – Egyáltalán nem.
– Pedig mostanában mintha megváltoztál volna – mondta Tomesz.
– Lehet – szólt elgondolkodva Hangya. – Többet gondolkodom.
– Az nem jó – mondta Tomesz, és oldalt, a maszatos ablakon át a távolba meredt. – Hangya – szólalt meg rövid hallgatás után –, elárulnád, hogy hová visszük ezt az állatot?
– Meg fogod látni – válaszolt Hangya.
A Wartburg kombi egy útelágazásnál hamarosan megállt. Hangya Tomeszhoz fordult: – Vegyük ki.
Mindketten kiszálltak, Tomesz fejét behúzva, görnyedten bemászott a csomagtartóba a borjú mellé, onnan taszította lefelé, Hangya kintről húzta az állatot. Amikor a borjú már a saját lábán állt, Hangya mosolyogva és ünnepélyesen kijelentette:
– Most pedig szabadon engedjük.
– Hogy mit csinálunk? – kérdezte elképedve Tomesz.
– Elengedjük. Neki is joga van a szabadsághoz éppen úgy, mint minden élőlénynek – mondta Hangya.
– Miféle joga lehet a szabadsághoz egy állatnak? – kérdezte csodálkozva Tomesz.
– Ő nem tehet arról, hogy megszületett – ekkor a borjú fejére tette a kezét –, arról sem, hogy rabságba született, arról pedig végképp nem, hogy éppen az én istállómban látta meg a napvilágot... Milyen alapon tarthatnék fogva én egy másik teremtményt? Hiszen egyenlők vagyunk az örvénylő létezés örök törvényei szerint – szólt Hangya.
– Még sosem hallottalak ilyeneket beszélni – mondta Tomesz. – Ha elengeded, majd megtalálja, és hazaviszi valaki más.
– Az már nem tartozik rám – mondta Hangya, és leoldotta a köteleket a borjúról. Cigarettára gyújtott. Az állat egyelőre nem mozdult. Hangya a tájban gyönyörködött, olykor lehunyta a szemeit, érezte a gyönge szelet az arcán. A csikket a porba dobta, megsimogatta a borjú nyakát, majd beült a kombiba. Tomesz az állatot nézte, szemmel láthatóan még mindig nem értette, hogy mi történik.
– Te is itt maradsz? – szólt ki a kombiból Hangya.
Tomesz beszállt. A borjú még mindig ott állt a poros kereszteződésben, jobbra-balra forgatta a fejét. Tomesz a kombi visszapillantó tükrében még sokáig nézte.
Hazafelé menet megálltak egy-egy italra az Eltévedt Vándorban. Hangya a söröskorsó fogóját babrálta az ujjaival, az italát nézte, majd megszólalt:
– Ismered Pirikét? – Tomesz megrázta a fejét. – Mindegy is. Tudod, ő azt mondta, hogy gyűlöli, ha az állatokat fogságban tartják.
Tomesz összeráncolt szemöldökkel Hangyára nézett.
– Ne nézz így rám – mondta Hangya, és a sapkáját kezdte igazgatni a fején. – Tőle kaptam a pulóvert.
Tomesz kinézett a kocsma ablakán: az ég szürke volt, a fák soványak és feketék. Porvitorlákat húzott el a szél a házak között.
