Magyartanár vagyok. Tanítok nyelvtant, irodalmat, nyelvtörténetet, beszédet művelek, írásra tanítom és olvasóvá nevelem a tanulókat... és már rá is tértem a lényegre, amiért is ez az írás megszületett: az olvasóvá nevelés.
Dolgoztam általános iskolában, főiskolán (ahol azt is tanítottam a hallgatóknak, hogyan kell olvasóvá nevelni az óvodásokat, a leendő olvasókat) és most középiskolában, mindenhol nagyjából ugyanaz a helyzet. Kevés sikert érek el e témában, s ez olykor elkeserítő, amit a magyar szakos kollégáim alátámasztanak. Vázolom a problémát.
Adottak az olvasókönyvek, melyek színvonalas műveket tárnak a tanulók elé, illetve értékes, az irodalmi kánonban szereplő művekből adnak ízelítőt. A házi olvasmányok és az ajánlott olvasmányok is adottak, jó művek, és többé-kevésbé (sajnos olykor valóban kevésbé) meg is felelnek az adott korosztálynak. (Bár minden magyartanár más és más műveket helyezne fel a tökéletes kötelező házi olvasmányok listájára. Nem ártana, ha felmérésként minden vajdasági magyartanár megjelölné azokat a házi olvasmányokat, amelyekért tűzbe tenné a kezét. Biztos vagyok, hogy a generációk váltakozása nem teszi lehetővé a tökéletes lista létrehozását ugyanazon tanár munkáján belül sem.) Eddig még probléma alig akadt. És mégis! Először is, mert valami kötelező, ez kontra reakciót vált ki a legtöbb tanulóból, ahogy ők mondanák „bedacolnak”, és éppen ezt meg azt nem akarják olvasni. Másodszor, nem érnek rá olvasni. A felgyorsult, digitalizát világunkban, az információáradat közepette nincs idejük olvasni, elolvasni. Inkább a hangoskönyv, hogy „békén hagyjon a tanár”, vagy ha van (és általában van), akkor a film, ez megold mindent. És minek is tagadni, ha van film, ki az az őrült, aki elolvassa a regényt! Még aki valóban elolvasná, ezek után ő is szégyelli. Harmadik változat: belekezdett az olvasásba a tanuló, de unalmas, nem elég „pörgős”, érdektelen dolgokat, pontosabban tőlük távol álló dolgokat tárgyal.
Ezek a problémák újkeletűek, hiszen már generációk óta olvastatják∕juk a tanulókat, megmutatják∕juk, és rávezetik∕jük őket arra, hogy mit kell és kellene olvasniuk, ezt kaptam én is, ezt örököltem, és érdekes, olvastam. Elolvastam, és aztán véleményt tudtam formálni az adott műről. Most mi okozza a zavart? − hangzik a költői kérdésem. Mért nem hajlandóak a kezükbe venni, hallgatni ránk, a tanárra, fellapozni, és aztán beszélni róla, sőt, írni róla? − folytatom a költői kérdéssort. Mert már nem elég mondani. Nem elég könyvcímeket felsorolni. A ma tanulójának már több kell. A magyartanárnak le kell győznie a távolságot, ami a diák és a mű között egyre nagyobb. Vagy legalábbis meg kell próbálnia, rávezetni, valamivel, talán hogy milyen érdekes is az a cím, az a bevezető, a keret, és mennyire időszerű az egész, és hogy mindig ugyanaz körül forog minden, a szép, a csúf, a jó, a rossz, a gazdag, a szegény, a férfi, a nő, a család...
Lehetne feladni, illetve igenis lehet olvasni kortárs irodalmat, modern és közeli, de a klasszikus kihagyhatatlan, kell a megértéshez, nem műküdik jól a befogadás, vagy más lesz, ha hiányzik az egyik létrafok. „Pedagógiai megfontolásból nagyon is ajánlatos lehet az elszigetelt »nagy művek« tanulmányozása. Csak helyeselhetjük azt az elvet, hogy a tanulók, különösen a kezdők... a nagy vagy legalábbis a jó műveket olvassák.” (Wellek−Warren: Az irodalom elmélete). De, írja tovább a szerző, a nagy műveken túl is kell tekintenünk, és itt jön ismét a magyartanár, akinek feladata az út∕utak kijelölése, megmutatása, amin az olvasó elindulhat, haladhat az olvasóvá nevelődése során. És ebben az esetben meghatározó: a feldolgozás, a megközelítés. A tanár készülései. A művek feldolgozása akár számítógépen, a tanulók bevonása a munkába, egy-egy részlet kiragadása, elemzése... Mindez egy-egy lehetséges út a siker, vagy éppen a kudarc felé. Mert nem garantálom, hogy beválik. Senki sem garantálhatja.
Az a biztos, hogy nem adjuk fel, olvastatjuk velük az irodalmat, a kötelezőt, az ajánlottat, és osztályozzuk, és dicsérünk, és büntetünk. Megpróbáljuk megmagyarázni, hogy olvasással egy világot teremtünk magunk körül, csak kell hozzá egy tanuló, aki engedi, hogy olvasás közben ez a világ megteremtődjön, hiszen ő az, aki az olvasással megteremti. S ebben a világban forogni, élni, gondolkodni érdemes, mikor egy pillanatra kiszállunk a mából, és ekkor valóban megáll a világ, nem forog, nem múlik az idő. Áll, és az olvasó a közepén. Gyönyörködünk, utálkozunk, egyetértünk vagy nem, ez teljesen mindegy, de megengedjük, hogy megérintsen minket. Megengedjük, és ez a kulcsszó. Nem lehet a tanulók nélkül. Meg kell engedniük, hogy kalauzoljuk őket. Akarniuk kell legalább egy picit, hogy én megmondjam, ő pedig olvassa. Adnia kell esélyt a műnek, hogy szóljon hozzá az a könyv, még mielőtt elzárkózna tőle.
Az idén augusztusban a 16. Szabadkai Nyári Akadémia magyar szakcsoportjában dr. Pajor Enikő, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Felnőttképzési Intézetének tanára tart előadást e témáról a hallgatóságnak. A hagyományos és a digitális olvasást veti össze, és a számítógépes lehetőségeket tárja elénk az olvasás megszerettetésében. Egy lehetséges utat tár elénk, amelyen elindulhatunk mi, magyartanárok és a diákok, együtt.
