Érdemes lenne megkérdezni -- a ma embere -- ha nem jártas a magyar népmese világában, mit gondol népmeséink különös alakjairól: a táltoslóról, a griff madárról, a furcsa öregasszonyokról, a beszélő állatokról. Azokról a hősökről -- akikről eleink -- a folkloristák szerint már a honfoglalás korában is meséltek, melyeket Anonymusnak hamis történeteknek tartott a magyarok históriájának megírásakor nem vett figyelembe. A ma embere is valahogy gondba van a meseszóval.
Mostanában ismét megfordultam Verbicán mese ügyben. Dömösi Erzsébettel beszélgettünk Raffai Judittal a régi életről, amikor még faluba ezernél is többen laktak, a műkedvelők bemutatták a Csárdáskirálynőt, „öt pár vonat” járt arrafelé, többek között a híres Orient expressz is, melyet, ha máshonnan nem, akkor Agatha Christie regényéből ismerünk. Erzsi néni vasutas családban nőtt fel, gyerekkorába a boltban hallotta Borbély Mihályt mesélni. Az édesanyja nem sokra becsülte az öreg tudományát, mert amikor otthon beszámolt az öreggel való találkozásról, a kortárs megjegyzése annyi volt:” Misa bácsi jól tud hazudni.” A mesemondás effajta beállítását nemcsak Egyházaskéren ítélték így meg. A kilencvenes években Horti István Adahatárról került Szabadkára, meséket, hiedelemmondákat tudott, történeteit szép szólásokkal, szóláshasonlatokkal fűszerezte, az ő megállapítása is az volt, hogy a mesemondó jól tud hazudni. Nem önmaga és mások erkölcsi hitelét akarta rombolni így, hiszen ő maga is büszke volt tudományára, végeredményben a népmesék valóságtartalmát kérdőjelezte így meg, az Arany jánosi gondolatmenetet, jutatva eszünkbe, a Családi körből. A zentai csata kapcsán előadott történet hitelében viszont nem kételkedett, a nevezetes bőrhíd elkészülhetett, mely döntő befolyással bírt a csata kimenetelében.
Kicsit elkanyarodtunk Anonymustól, meg honfoglaló eleinktől, akiket valószínű hittek sárkányok táltos lovak, a furcsa rosszakaratú asszony létezésében. Középkori helyneveink: Sarkanasfeu (1262), Sarkankw (1418), Wrdugkutha (1343) is utalnak erre. Mesehősök után kutattunk Iványi István Helynévtárában is, abban, csak egy ilyen helynévre bukkantunk, annak sem magyar vonatkozása: Sajkáslak és Mozsor között kis szerb falut Vilovanak, Tündéresnek nevezik, Iványi szerint Savoyai Jenő 1679-ben készült térképen Vilovai mocsarakat jelöltek be a térképen. A név eredetének a népi etimológiáját a helyiektől kellene megtudakolni, valószínű a szerb néphit tündéreivel kell keresni az összefüggéseket, akik bizonyos vonatkozásokban kapcsolatba hozhatók a mi szépasszonyainkkal, aki viszont közeli rokonságban vannak a boszorkányokkal. Sikerül alaposan megbonyolítani a néphagyomány mitikus nőalakjait.
A hagyományos közösségben különbséget tudtak, tudnak tenni: a szépasszonyok, a boszorkányok, vasorrú bába között, a történetek elmondása során minden a helyére kerül, mert a népmese boszorkánya abban különbözik a néphit boszorkányától, hogy nem élő személy, rendszerint a sárkány anyja, a fékezhetetlen gonoszság jelképe. A vajdasági mesemondók egy kicsit csavaríthatnak is a történeten: a népmese boszorkánya megjavulhat, érdemes velük eltölteni egy boszorkányszombatot, mint kiderült Burány Béla adatközlője nyomán.
A tündérmesék kezdetén a főhős gyakran találkozik csúnya vénasszonnyal. Talányos az alakja, hogy mi lesz belőle: segítő jóságos vénasszony, vagy a fékeveszett gonosz banya az mesefolyamán kerekedik ki. Nem sok jót sejtettnek megjelenésük, mert csak azért nem kapja be a legényt, a testvérét, férjét kereső leányokat, asszonyokat, mert öreganyjuknak szólították őket. Vénséges vén banyák ezek, rémisztőek, de segítenek is: hol a szél, hol a nap, hol a hold öreganyja, esetleg maguk is boszorkányok, akik megjutalmazzák a szegény legényt, vagy a férjét kereső asszonyt. Szőcs Boldizsár meséjében a Három csikóban, például azért, mert emberségesen bánt vele. Farkas Antal Jóskáját, mert szerelmi kalandba bonyolódik vele, a Jóska meg a griffmadárban. Esetleg csak megszánja a vénasszony Vericát, mert már öt éve kitartóan keresi férjét a Kigyófujta szép királyfit a szajáni Petrovics Imre történetében. A magyar népmesék két boszorkányt emlegetnek. Lényeges különbség nincs közöttük, boszorkánynak vagy Vasorrú bábának nevezik mesemondók. Az utóbbi elnevezést leginkább az Égitestszabadítóban, az Aranyhajú királyfiakban, a Sárkányölő vitézben, az Édes- és mostohalány, a Rózsa és Ibolya variánsokban használták a mesemondók.. Mifelénk Vasorrú bábát emlegetnek Topolyán, a Tisza-menti falvakban, Hertelendyfalván, Székelykevén. Amint az a gondolatmenetünk elején kifejtettük a főhősnek éppenséggel segíthetik is ezek a fura vénasszonyok, akik megmozgatják a mesemondóink teremtő képzeletét is. Hol a foguk nagy, mint Petrovics Imre történetében, vagy mint a székely mesemondóknál hatalmas orrukkal csaknem a földet verik.
„Nekitartott a Vërica, Közelödik, közelödik, odaér. Egy olyan kis gunyhócska, ëgy kis ablak rajta. Mögkopogtati. Hát ëgy vasorrú bába benn van. Fënyi a fogát, fënyi a fogáta a vasorrú bába.”
Erős Teréz az Édeslány és mostohalányában ugyan nem nevezi meg a boszorkányt, de egyből ráismerünk „Az ablakon kiszüremlődött olyan gyér világ, ne mennyen, hát egy olyan öregasszony vót ott, hogy az óra fődet érte, Ahogy felhajlik, mert le vót hajolva, ahogy fölhajította, hát a térgyit verte. Szőcs Boldizsár Péter nevű főhőse is olyan öreg asszonyokkal találkozik, hogy csak nem túrták az orrukkal a földet, a öregebb viszont már valóban túrta is.
Ezt a furcsa, nem minden napi hős, a vajdasági magyar mesemondók felfogásában férfi lehet. A gonoszságtól megszabadulhat, csak egy jóravaló legény jótéteményével meg nem szabadítja. Szőcs Boldizsár vasorrú bábája már rokonítható a néphit boszorkányával, aki addig nem halhat meg: míg tudományát át nem adja valakinek: „Levëtted rólam, édës gyerëkem a boszorkányságot. Mëg vagyok átkozva. Boszorkányságra adtam az életëmet, addig nem tudok mëghalni, a boszorkányságot nem tudom magamról levágni, amíg egy fiatal legény vagy embër nem füröszt háromszor. Most mëgkaptam, most szép halállal fogok mëghalni.”
A Vasorrú bába alakját a folkloristák egy része szláv eredetűnek tartja, a Baba Jagaval is rokonítják. Evvel az elmélettel szemben a múlt század húszas éveiben Solymossy Sándor kimutatta, hogy a finnugor hitvilág képzete. Az újabb folklórkutatások is igazolták elméletét, a legközelebbi nyelvrokonainál is ismert figura. A hantik és a mansik szívesen ábrázolják. Fából is elkészítik alakját, feltűnően hangsúlyozott orrát bádoggal, ólommal rézel vagy ezüsttel fedik be. A szláv hitvilágban nem ilyen formában nem ismerik ezt a furcsa nőalakot, azért gondolják úgy a kutatók, hogy a vasorrú bábát eleink már a finn-ugor korszakban is emlegették.
