Újfent téma a szerbiai médiában az egészségügy. Ennek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy egy eddig nálunk teljesen ismeretlen, svéd székhelyű kutatóintézet az ország egészségügyét a legrosszabbnak ítélte meg Európában. Ezután a médiában sorjáztak az egészségügyet ostorozó írások, melyek több-kevesebb hozzáértéssel inkább még „tettek is rá egy lapáttal”.
Gengsztermorállal is hasonlították már össze az egészségügyben uralkodó állapotokat. Az ügyben megszólaló egészségügyi miniszter véleményét a média egyszerűen csak magyarázkodásnak mutatta be, már úgy nézett ki, mintha két egyenrangú partner beszélgetett volna egy mindkét fél által egyaránt jól ismert témáról, az egészségügyről, pénzeléséről. Más hozzáértők véleménye nemigen hallatszott, az egészségügyieket is beleértve.
Véleményem szerint az egészségügyben dolgozók nagy részének lelkiismeretesen végzett munkája semmi esetre sem szolgált rá olyan általánosításokra és sértő kijelentésekre, mint amilyenek a hír kapcsán megjelentek. Jól tudom, hogy az ilyen és hasonló sértések kapcsán, mint „gengsztermorál”, az egészségügyi dolgozók közül csak kivételesen fog valaki íráshoz, így a tájékoztatás az egészségügyben uralkodó helyzetről és annak okairól még véletlenül sem mondható teljesnek.
Nem kétséges, a néhány évtizeddel ezelőtti állapotokhoz képest a szerbiai egészségügy valóban egészen más, és tevékenysége enyhén szólva is sok kívánnivalót hagy maga után. Az ország utolsó helyre való besorolása ellen sem könnyű sok ellenérvet találni. Azokat talán nem is érdemes keresni, hiszen helyünk a vizsgált országok között úgyis valahol inkább a rangsor végén, mint az elején lenne, de az sem változtatna a lényegen, ha a rangsoron néhány hellyel feljebb tornáznánk magunkat, például azért, mert kiderülne, hogy a szervezet valóban pontatlan adatok alapján elemzett. Gyenge vigasz lehet sereghajtó európai helyezésünkre az is, hogy vannak egészségügyi szakembereink a világon, vezető pozícióban is, akik nagyon is megállják helyüket.
AZ EGÉSZSÉGÜGYRE VONATKOZÓ TÉVHITEK
Véleményem szerint az utóbbi évtizedekben elmaradt a polgárok tájékoztatása az állami egészségügy működésének lényegi kérdéseivel és a nehézségekkel kapcsolatban. Régebben, amikor még egyaránt mindenki elvtárs volt, nem is tájékoztatták a polgárokat. Ma viszont továbbra is hiányzanak az olyan elemzések, melyek rávilágítanának az igazi gondokra és a valós helyzetre. Így nálunk az egészségügy legtöbbször csak a sajnálatos esetek apropóján kerül szóba, akkor, amikor okkal vagy ok nélkül jelenségeket, még inkább konkrét személyeket lehet kritizálni. Folyamatosan téma volt esetenként az, ha valamely intézményben új részleget nyitottak, új műszert helyeztek üzembe. A korrupció ostorozása is gyakori téma volt a médiában. És alkalomadtán olyan estetek, amikor az ügyeletes védtelen egészségügyi személyzet, orvosok, nővérek hétvégeken kénytelenek voltak tűrni randalírozó egyénektől akár a fizikai bántalmazást is.
A tájékoztatás elmaradása oda vezetett, hogy a közhiedelemben keményen tartják magukat az egészségüggyel kapcsolatos tévhitek. Ide tartozik az is, hogy minden polgárnak természetes joga van arra, hogy teljes körű egészségvédelemben részesüljön, és ez a jog mindenek felett áll, attól függetlenül, hogy állja-e a számlát valaki. Továbbá hogy az egészségügyi intézmény minden szolgáltatásáért pénzt kap, az elvégzett szolgáltatásért juttatott összeg pedig reális. Nos, ha az előbb említettek nem tévhitek lennének, akkor az egészségügy korlátlan költségvetéssel rendelkezne. Ennek pedig sajnos éppen a fordítottja az igaz. A pénzforrások, nagyságuktól függetlenül, nem csupán nálunk, hanem még a leggazdagabb országokban is korlátozottak. Az egészségügyre költhető összeg lassan növekszik, az igények a diagnosztikai és terápiás lehetőségek gyors fejlődése következményeként pedig nagyon gyorsan növekednek. Ez utóbbi szegény országokban külön jelentőséget kap, az egészségügy rendelkezésére álló összegek mind kevésbé elegendőek a megnövekedett igények pénzelésére. Ez s nem más az oka a várólisták bevezetésének. A méregdrága gyógyszerek ezért és nem másért nem kaphatók közönséges receptre stb. Az anyagiak hiánya pedig végül a biztosítottak növekvő elégedetlenségét szüli.
Tény, hogy a betegbiztosító folyamatosan azt várja el az egészségügyi intézményektől, hogy olcsóbban és gyorsabban, nagyobb hatékonysággal dolgozzanak, míg az intézmények éppen ennek fordítottjában érdekeltek: a megnövekedett igények és a költségesebb szolgáltatásaik ellenértékeként mind több pénzre van szükségük, ezért költségvetésük növeléséért harcolnak. Senki sem tudja megmondani, hogy a drasztikusan növekvő költségek fedezésére a szervezési újításokon, a biztosítási járulék növelésén és a költségeknek a biztosítottra való átruházásán kívül van-e még más megoldás. Megválaszolatlan kérdés ez, hiszen még a legfejlettebb országokban is, igaz egészen más hangnemben, mint itthon, nagy viták vannak erről a kérdésről. Azt nem lehet megjósolni, hogy a diagnosztika és kezelés mind hatékonyabbá és költségesebbé válásában s ezzel párhuzamosan az igények növekedésében és a pénzelési lehetőségek lemaradásában hol a határ.
Visszakanyarodván a bevezetőben említett, a hazai egészségügyre nézve kedvezőtlen statisztikához, és ahhoz, amit a hozzá kapcsolódó hazai hírek következetesen elhallgatnak: az értékelésben az is benne van, hogy nem kellene összehasonlítani Szerbiát a gazdag országokkal. S ez nem azért van, mert sajnálnak bennünket, hanem azért, mert Európában egy személy egészségvédelmére legkevesebbet éppen nálunk (és Montenegróban) költenek! S a ránk kedvezőtlen említett kimutatás egyik fő kritériuma éppen az volt, hogy az orvos a biztosító terhére rendelheti-e az új (és rendszerint a legdrágább) gyógyszereket. Érdemes megjegyezni, hogy a kutatást a világ legnagyobb gyógyszergyárai pénzelték, és a kutatásra fordítható összegnek felső határa nem volt megszabva. Nos, ez utóbbi tényhez is illett volna egy kis magyarázatot fűzni egészségügyünk kritikusainak…
S ha a nálunk folyton egyik főbűnösnek kikiáltott korrupció valamilyen csoda folytán egyik napról a másikra megszűnne, akkor sem lenne több műtő, nem lenne nagyobb a drága műtétekre való kapacitás, nem lehetne több méregdrága vizsgálatot végezni, ebből kifolyólag nem rövidülnének a várólisták, s a sokat emlegetett korrupció sem lenne már a főbűnös. Akkor talán világossá válna, hogy ennyi pénzből csak ilyen egészségügyet lehet működtetni. Vagy talán egy kicsit jobbat is lehetne, de semmi esetre sem olyan színvonalút, amilyent közülünk mindenki, a beteg, orvos, a biztosító egyaránt szeretne.
